A diktatúra kiszolgálása

By | 2019-12-04

A legnagyobb mítosz: éles vonalat húzni a rendszerváltozás előtti és utáni helyzet közé.

Mintha akkor a teljhatalmú állam rabjai lett volna mindenki, azóta meg az állam a polgárok szolgája. Nem, nincs így. Az persze kétségtelen, hogy most több függ az emberek akaratától, mint akkor, s jóval szélesebbek az egyén jogai, de ez sokkal inkább fokozati különbség.

Mit jelent egy rendszert kiszolgálni? Valójában minden polgár kiszolgálja a hatalmat, bármilyen is az, hiszen – ha másképp nem – passzív magatartásával legitimálja az adott hatalmat. Márpedig a legtöbb hatalomnak bőven elég a passzív legitimitás. Jellemzően csak buta vagy kezdődő új hatalmi rendszerek akarnak többet az alája tartozók által való passzív egyetértésnél.

A magyar kommunista diktatúra is ilyen volt. Csak kezdeti éveiben kívánta az alattvalók őszinte lelkesedését. S minden más kommunista rendszer ezt tette idővel, csak esetleg más-más módon.

A kérdés ezentúl az: ha nem vagyok egy adott rendszer híve, erkölcsös-e azt támogatni jobban, mint passzívan eltűrni. Ha pedig híve vagyok, mi az ami már erkölcstelen a rendszer támogatásában.

Én azt hiszem, egyáltalán nem geinctekenség a megalkuvás, hanem sokkal inkább az egészséges életösztön kifejeződése. Ha van egy rendszer, melyen nem tud az ember változtatni, alkalmazkodni kell hozzá. Most is alkalmazkodunk a liberális demokráciához, pedig utáljuk. Gerinctelenek vagyunk, hogy nem költözünk az erdőbe, ott önellátó közösséget létrehozva? (De ha ezt megtennénk, akkor is csak a rendszer keretein belül tehetnénk meg.)

A probléma feloldása szerintem az örök erkölcsi értékrend. Mert az erkölcsös ember tudja hol a határ. Pl. besúgó nem lesz Kádár alatt, de egy tartalmatlan és teljesen formális párttagságot már simán vállal. Az előbbivel ugyanis ártunk másnak ok nélkül, míg az utóbbival senkinek.

Mondom ezt úgy, hogy a rendszerváltozáskor 23 éves voltam, s se párttag, de még KISZ-tag se voltam soha Kádár alatt. Azaz érintettségem az átlag alatti.

Egy rakás munkahelyen nem volt lehetőség meglenni párttagság nélkül, miért ne léptek volna be az emberek? Mi volt a hatalmas különbség egy párttag és egy nem-párttag között? A nem párttag ugyanúgy kiszolgálta a rendszert.

Vagy vegyük a jelentésírást. Minden vezető köteles volt jelentést írni beosztottjairól. Évente legalábbis. Ma is így van ez, csak ma ezek a jelentések nem jutnak el a Belügyminisztériumba, ahogy ez Kádár alatt volt. Kádár alatt minden munkahely minden jelentéséből automatikusan ment egy példány a munkahelyi belügyeshez, ami volt minden munkahelyen. A kérdés nem az volt, hogy a főnök ír-e jelentést a beosztottjairól a belügynek, mert minden főnök írt, hanem az, mit írt bele: a munkahelyi magatartásról, plusz általános semmitmondó dolgokat, vagy kihallgatott, bizalmas, terhelő dolgokat.

Lássunk azonban a párttagságnál súlyosabb esetet, a besúgóságot. Elnézve a hivatásos besúgókat, azaz az informátorokat, meg kell mondani, százezrek írtak alá megállapodást, hogy informátorok lesznek. Majd vagy sose jelentettek semmit, vagy banalitásokat jelentettek. S ártani másnak úgy is tudott bárki, hogy hivatalos, aláírt informátori megállapodás nélkül spicliskedett. Pontosan ezért teljesen értelmetlen annak nyilvánosságra hozatala, ki írt alá ilyen megállapodást.

A gerinces ember nem öngyilkos típus, azaz figyelembe veszi a társadalmi körülményeket. De tudja, mit nem szabad megtenni.

Arról jutott eszembe, hogy Gyurcsányné és az igazságügyminiszter vitába keveredtek.