A liberális-progresszív filmcenzúra

By | 2020-07-02

Sokszor írtam már Kubáról, ahová 12 évesen kerültem ki, s pár nappal 19 éves születésnapom után távoztam, összesen valamivel több mint 6 évet élve le ott. (Közben minden nyarat Magyarországon töltöttem.)

A mostani liberális-progresszív kultúracenzúra módszere Kubában már akkor, a 80-as években megvolt. Innen jutott eszembe Kuba.

A hagyományos szovjet és Kádár-kori magyar cenzúra módszere az volt, hogy egyes könyveket, filmeket egyszerűen nem engedett be az országba, s kész. Másokat beengedett, de részeket kivágva belőlük. Szóval igazi, kőkemény cenzúra, amiről pl. Lendvai Ildikó sokat mesélhetne, ha őszinte lenne.

A kubai kommunizmus sok dolgot nem vett át a szovjet elvtársaktól, ennek fő oka persze az, hogy a kubai kommunizmus önerőből jutott hatalomra, Castróék mindig egyenlő partnerekként viselkedtek a Szovjetúnióval, sose helytartóként, bábként.

A sok eltérés listája hosszú: pl. a hadsereg szerepe, a magánélet rendezése, a felsőoktatás, talán ez a 3 leglátványosabb eltérés. Hogy ne csigázzam a kedélyeket, röviden ez a 3 eltérés:

  • a hadsereg Kubában a hatalom egyik egyenrangú pillére, nem a Párt alárendeltje,
  • a kubai állam nem akarta nevelni az embereket a politikát nem érintő magánéletüket illetően, míg a szovjet rendszer pl. rossz szemmel nézte a szexuális szabadosságot,
  • a felsőoktatás Kubában meglepően szabad, az egyetlen követelmény a rendszer iránti hűség, de ennek nem kell magában foglalnia pl. a hivatalos marxista eszmével való egyetértést is.

De most egy más eltérésről, a kulturális cenzúráról. Kubában beengedtek gyakorlatilag mindent, kifejezetten antikommunista alkotásokat is akár, ha azok nem irányultak direkt módon a kubai rendszer ellen. Amit kifejezetten tiltottak az csak 2 műfaj volt: a kemény pornó és a durva horror, utóbbit állítólag azért, mert Fidel utálta ezt a műfajt.

Az ideológiai, politikai szempontból legrizikósabb filmeket azonban csak fő állami csatornán mutatták be egy Tanda del Domingo (Vasárnapi műsor) nevű vasárnap délutáni műsorban, jellemzően egymás után 2-2 filmet minden vasárnap.

Vicces mellékes körülmény: a 80-as években a kubai tv-nek két csatornája volt: a Canal 6 (magyarul: 6-os Csatorna) és a Tele Rebelde (magyarul: Lázadó Tévé). S sokáig csak az előbbi volt, s az volt aztán is a fő adás. A magyarázat arra, hogy miért van 6-os csatorna, mikor nincs 1-es, 2-es, stb. az, hogy a többit megszüntették a forradalom győzelme után, de a nevet meghagyták.

Ez a Tanda del Domingo úgy zajlott, hogy megjelent a képernyőn egy 60 éves körüli bácsi, neves őskommunista elvtárs (már akkor kommunista volt, amikor még Fidel Castro se volt az), hivatalosan pedig a Havannai Egyetem egyik művészettörténet professzora, név szerint Mario Rodríguez Alemán, gúnyneve szerint Mario Rodríguez Alemán Democrático (Alemán = Német, Alemán Democrático = Német Demokratikus). Az emberke imádott beszélni, így nem ritkán képes volt minden film előtt akár 30-40 perces előadást is tartani, mintha az egyetemen lenne. Hosszasan, bonyolultan, de mindig eljutott oda, hogy a fehér az fekete, a fekete meg fehér, s minden ami van kódoltan a “forradalmat” igazolja.

Mario Rodríguez Alemán

Akkorákat lehetett néha ezen röhögni,, hogy sokszor a magyarázkodás jobb szórakozást nyújtott magánál filmnél. A kubai rendszer becsületére egyébként: sose vágtak ki semmit a filmekből.

Viszont azért a kubai rendszer se gondolta, hogy mindent magyarázni kellene. A mai liberális-progresszívek szintet léptek, ők a legkisebb “probléma” esetében is tiltanak, cenzúráznak.