A magyar mint tanulandó idegen nyelv

By | 2019-02-14

Bár sose tanultam a magyart idegen nyelvként, személyesen tehát nem vagyok érintett, hiszen saját magyar anyanyelvű anyámtól tanultam meg a magyart csecsemő koromban, igen sok embert ismerek, saját rokonságomban is, aki idegen nyelvként tanulta a magyart. Így sok mennyiségben rendelkezem tapasztalattal a témát illetően.

Általános tapasztalat, hogy a magyar tanulhatósága fordított irányú. Míg pl. az angolt nagyon könnyű elkezdeni, gyorsan elérhető egy jó alapszint, majd lassan nehezedik, addig a magyar esetében szinte mindenki a fordítottját említi: nagyon nehéz elkezdeni, komoly idő kell az alapszint eléréséhez, de aztán egyre könnyebb minden: aki elkapja a nyelv belső logikáját, az később nem találkozik új nehézségekkel.

Mi az oka ennek? A fő ok: a magyarban nagyfokú szabályosság van. Nincsenek pl. szabálytalan igék, mint az angolban, ahol 200+ ige alakja külön megtanulandó. A magyarban minden igéről megállapítható minden ragozott alakja, ismerni kell ehhez csupán pár alapvető szabályt, s gyakorlatilag csak 3 ige esetében (van, megy, hisz) tanulandók meg külön, szabályok alapján nem kikövetetethető alakok.

A magyar igeragozás is szabályos 100 %-ban. Az átlag idegennek pl. nagyon furcsa a magyar határozatlan és határozott ragozás elkülönülése, de erre abszolút pontos szabályok vannak. Könnyebb, mint pl. az angol igeidők megkülönböztetése, ahol sokféle, nem mindig logikus szempontok vannak.

A magyar főnevek már nehezebbek. Itt egyes esetben könnyebb külön megtanulni a tárgyesetet és a többes számot, mint szabályokat megpróbálni követni a sok kivétel miatt. Pl. a “z” végű főnevek tágyesete jellemzően -t, de mondjuk a “ház” szónak nem az. Ugyanez igaz a többes számra is, pl. “gázok”, de “házak”.

Amit viszont a magyar anyanyelvűek nehézségnek gondolnak a külföldiek számára, az jellemzően pofonegyszerű. Pl. általános mítosz, hogy a hasonulás nehéz dolog, miközben egy kivételmentes, könnyen tanulható szabályosság.

Magyar mítosz továbbá, hogy a magyar helyesírás nagyon fonetikus, miközben nem az. A valóságban pl. a spanyol vagy az olasz helyesírás sokkal fonenikusabb a magyarnál, nem beszélve a finnről, vagy a szláv nyelvekéről, különösen a szerb-horvátról.

Ami a hangnemet illeti, furcsa dolog (kevés európai nyelvben létezik, az európai államnyelvek közül még csak a finnben és a törökben), de megint megtanulható. Ahol pedig ingadozás van, ott a magyar anyanyelvűek is ingadoznak. A magyar vegyes hangrendű szavak toldalékolásánál van ugyanis, ahol van 100 %-os szabály és van ahol nincs:

  • ha a vegyes hangrendű szó utolsó szótagjában nem e, é, i, í van, akkor a toldalék az utolsó szótagtól függ mindig, pl. “belaruszok”.
  • ha a vegyes hangrendű szó utolsó szótagjában nem e, é, i, í van, akkor a helyzet nem egyértelmű:
    • ha a magánhangzó e vagy é, akkor mindkét hangrendű toldalék használatos (“hotelben” és “hotelban”), s kevés olyan szó van, ahol csak az egyik (ez szinte mindig a mély), pl. “kávéban”,
    • ha a magánhangzó i vagy í, akkor szinte mindig mély a toldalék, pl. “áprilisban”, de van kevés olyan szó, ahol mindkét hangrendű toldalék előfordul (pedofilok – pedofilek);
  • igazi gond csak a csak é/i/í-t tartakmazó szavakkal van, ott tényleg meg kell tanulni melyik magas, melyik mély – nincs sok ilyen szó, de olyan is van, ahol jelentésmegkülönböztető szerepe van a hangrendnek, lásd “szívok” és “szívvel”.

Ami viszont tényleg a legnehezebb dolog a magyarban az az igekötők elhelyezkedése azokban az esetben, amikor a “logikai hangsúly” dönti el, az igekötő hová jelyezendő, lásd “nem megyek be” – “nem bemegyek”. Ez az, amit sok év gyakorlás után is eltévesztenek az idegenek.