A nehéz és a könnyű idegen nyelv

By | 2021-01-06

A politikailag korrekt nyelvészet állítása az, hogy minden nyelv egyformán nehéz, nincsenek könnyű és nehéz nyelvek. Ez azonban csak abból a szempontból igaz, hogy egy anyanyelvi környezetben felnövő kisgyerek bármely nyelvet képes azonos idő alatt megtanulni anyanyelvi szinten.

Viszont amint az idegennyelv tanulást nézzük, azaz egy már anyanyelvvel rendelkező – azaz legalább hat éves – ember által egy másik nyelv megtanulását, ott már a fenti állítás messze nem igaz. S nem csak arról van szó, hogy egy az anyanyelvéhez közelebbi nyelvet mindenki képes könnyebben megtanulni, mint egy távolabbi nyelvet, ez természetes. Arról is szó van, hogy objektív tényezők is vannak az idegennyelv tanulásban.

Ami szerintem a legfontosabb tényező: az egyes nyelvi kategóriák mivolta az anyanyelvben és a tanulandó idegen nyelvben. Minden nyelvben más és más az egyes nyelvi kategóriák tartalma. Van ahol ugyanaz a nyelvi kategória szélesebb (azaz pontatlanabb, kevésbé választékos) és van ahol szűkebb (azaz precízebb, választékosabb).

Hogy érthető legyen, kiválasztottam 2-2 olyan esetet, ahol a magyar választékosabb egy idegen nyelvnél és ahol a magyar kevésbé választékos.

A nyelvtanban a magyar egyik nagy sajátossága, hogy az igéknek van két külön ragozásuk (alanyi/határozatlan és tárgyas/határozott). Ez a magyaron kívül nagyon kevés nyelvre jellemző, azt hiszem csak egyes magyarral rokon uráli, továbbá egyes eszkimó nyelvekben van még ilyesmi. A magyar nyelv megköveteli minden tranzitív ige esetében, hogy külön jelöljük a határozatlanságot/határozottságot. Ehhez hasonló előfordul egyes más nyelvekben is, de sose ilyen kiterjedt és következetes módon (pl. a spanyolban “sé” és “lo sé”, azaz “tudok” és “tudom azt”, de használata csak egyes esetekben jellemző, s sose kötelező), míg a magyarban egyszerűen nem lehet használni tranzitív igéket e nélkül: mindig meg kell mondani, az ige határozott vagy határozatlan-e.

Na most, ez egy angol, spanyol, orosz anyanyelvű ember számára teljesen értelmetlen. Hiszen úgyis látszik a határozottság/határozatlanság, mondja ő. Szóval mi a fenének jelölni olyasmit, ami egyértelmű? Csak hát egy nyelv se úgy működik, hogy mi logikus és mi nem az. Magyarul ez így van és kész.

Szóval a magyart tanuló idegen kénytelen megtanulni azt a szabályrendszert, ami alapján egy ige a magyarban határozottnak számít. Ez kb. a következő, kicsit leegyszerűsítve:

  • legyen tárgya az igének (akár kifejezve, akár kimondatlanul oda értve) – pl. “látod a kutyát”, “látod a kutyát? – látom” (odaértve a tárgyat),
  • ez a tárgy harmadik személyben legyen – azaz a “látod őt” az határozott, de a “látsz engem” határozatlan, ez persze logikailag teljes abszurdum, hiszen semmi értelme, hogy az utóbbi határozatlannak számítson, hiszen nyilvánvalóan az “engem” ugyanolyan határozott, mint az “őt”, de így van és kész, szóval a magyart tanuló idegen egyszerűen megtanulja ezt szabályként*,
  • kivéve ha a tárgy kérdő, vonatkozó, határozatlan vagy általános névmás, ill. ha határozatlan névelő van előtte – “kit látok”, “akit látok”, “valakit látok”, “akárkit látok”, “látok egy kutyát”, de kivéve a “mindegyik” névmást.

Ezzel szemben egy pl. angolul tanuló magyarnak egyetlen dolga van: megtanulni, hogy angolul az alanyi/tárgyas ragozás ugyanaz, azaz nem kell vele törődni.

De rögtön jön a fordított eset. A magyar igeidőrendszer a mai magyar nyelvben rendkívül primitív. Gyakorlatilag két idő van: múlt és nem-múlt, még jövő sincs a szó szoros értelmében, hiszen a jövő megjelölése opcionális, csak akkor használjuk, ha kifejezetten alá akarjuk húzni a jövőbeliséget, simán mondhatjuk, hogy pl. “holnap megyek”, nem kötelező, hogy “holnap menni fogok” – egy rakás nyelvben ugyanez egyszerűen nem tehető meg, nyelvtani hibának számít.

Szóval magyart tanuló idegen most megkönnyebbül: az alanyi-tárgyas ragozás idegesítő dolog, de legalább nincsenek igeidők! Bármi ami a múltban volt bármilyen módon, az múlt idő, s minden más meg jelen idő. Milyen egyszerű!

A magyarból az összes többi igeidő eltűnt a XIX. sz. végére, pedig korábban a magyarban is volt 7 idő, kb. ez volt a rendszer (egyes részei vitatottak):

  • bejezetlen jelen (“csinál”) – ezen nincs mit magyarázni, csak annyit, hogy ez természetesen korábban nem jelenthetett soha jövő időt,
  • befejezett jelen  (“csinált”) – kb. múltbéli cselekvés, mely a jelen pillanathoz kapcsolódik, érdekes, hogy ebből lett a mai magyarban a múlt idő,
  • határozatlan múlt (“csinála”) – múltbéli cselekvés, melynek eredménye a jelenben van,
  • befejezetlen múlt  (“csinál vala”) – jellemzően ismétlődő múltbéli cselekvés, történés,
  • befejezett múlt  (“csinált vala”) – a beszédet megelőzően megkezdődött és befejeződött múltbéli cselekvés, történés,
  • régmúlt (“csinált volt”) – múltbéli cselekvés előtti cselekvés,
  • jövő (“csináland”) – jövőbeli cselekvés, történés.

Ha ezek megmaradtak volna, most könnyű lenne a sok igeidővel rendelkező nyelvek tanulása a magyarok számára, de mivel eltűntek, jellemzően kínszenvedés az átlag magyar számára ez.

Ha mondjuk a spanyolt nézzük a maga 11 igeidejével (csak a ténylegesen használatban lévőkat figyelembe véve), addig még kb. érthető a magyar anyanyelvű ember számára, hogy:

  • spanyol egyszerű jelen idő = magyar jelen idő, de ne használjuk jövőre vonatkozóan,
  • spanyol befejezett múlt = ha már vége van a cseledetnek és az egyszeri dolog volt, s nincs kapcsolata a jelennel,
  • spanyol befejezetlen múlt = ha már vége van a cselekedetnek és az ismétlődött vagy folyamatot képezett,
  • spanyol régmúlt idő = ha múltbeli cselekvés előtt volt egy korábbi múlt,
  • spanyol befejezetlen jövő idő = a jövőben történik (szerencsére a modern spanyolban egyre kevésbé használják, helyette az “ir” (megy) igét használják főnévi igenévvel, ahogy az angolban a “going to” szerkezet).

De aztán jönnek a bajok a többi spanyol igeidővel:

  • spanyol folyamatos jelen idő: meg kell különböztetni a spanyol egyszerű jelentől, nem mindig egyszerű ez, ahogy az angolban is gyakori magyar hiba az “I do” és “I am doing” következetes megkülönböztetése,
  • spanyol folyamatos befejezetlen múlt: ahogy az előbbi, csak a múltban,
  • spanyol határozatlan múlt: ez az, amit a magyarok nagyon nehezen tudnak megkülönböztetni a befejezett múlttól, azt jelzi, ami a múltban kezdődött, de ma is valamilyen módon folyatatódik (legalábbis Latin-Amerikában ez a jelentése, a spanyolországi spanyolban kicsit mást jelent),
  • spanyol befejezett jövő idő: megint nehéz megtanulni, magyar szemmel teljesen felesleges, a logikája viszont érthetőbb: jövőbeli múltat jelez,
  • a feltételes mód különbsége: magyarul minden feltételesség feltételes mód, spanyolul sok esetben kijelentő és feltételes (a spanyol nyelvtan egyébként emiatt eleve nem ismer külön feltételes módot, hanem időnek tekinti, de ezt most hagyjuk),
  • s végül a spanyol felszólító mód (kötőmód) annak 2 igeidejével, míg a magyarban erre egyetlen igeidő van: magyarul “akarom, hogy csinálja”, “akartam, hogy csinálja” – spanyolul a két “csinálja” külön-külön igeidő: “quiero que haga” / “quise que hiciera” vagy “quise que haya hecho”, az előbbi egyidejűség, az utóbbi múltbeli múlt (eredetileg volt egy jövő idejű alak is, ez a mai modern spanyolban szinte teljesen kihalt).

De most nézzünk kiejtésbeli kérdést is. Ott ugyanezt a modellt találjuk.

Vegyünk egy olyan hangot, mely létezik a magyarban, de nem fonémaként: a veláris orrhang, IPA-jelölése ŋ. Magyarul mindig így ejtjük az “n” hangot, amikor “g” vagy “k” előtt áll. Ez magyarul teljesen automatikus, a magyar anyanyelvű ember észre se veszi, hogy ez nem ugyanaz az “n”, amit máshol ejt, pedig ha mondjuk megnézzük hogyan ejtjük az “angolna” szót, s alaposan odafigyelünk, észre fogjuk venni: az első n ejtésénél a nyelv sokkal hátrább érinti a szájpadlást, mint a második n-nél: az előbbi veláris, az utóbbi alveoláris (magyarul: az előbbinél a nyelv a hátsó szájpadlással érintkezik, míg az utóbbinál az felső fogínnyel.

Na most, ugyanez a helyzet a spanyolban, az angolban, a bolgárban is, viszont az angolban szó végén is lehet ez a hang, írásban ez az “ng” – (azonban semmilyen “g” nem ejtődik ott). Már az angol ejtés is nehéz egy magyarnak, magyarul ez a hang egyszerűen nem lehet sehol, csak “k” vagy “g” előtt. Ahogy az orosz ejtés is abszurd egy magyarnak, az oroszban ugyanis nincs ŋ – “k” és “g” előtt sincs. A magyar ember nem tud nem ejteni ŋ-t “k” és “g” előtt, ugyanúgy ahogy nem képes ejteni bárhol máshol. (Nyilván megtanulható, de nem könnyű.)

Viszont van egy sor nyelv a világon, ahol az ŋ teljesértékű fonéma, egy ilyen anyanyelvű ember számára a n és az ŋ két teljesen külön hang, ő nem is érti, hogyan képes egy magyar azt hinni, hogy ez ugyanaz a hang, hiszen számára nyilvánvaló, hogy ez 2 külön hang. Egy koreai (az egyetlen kelet-ázsiai nyelv, mellyel foglalkoztam közelebbről is) számára ezek különböző hangok, a koreai írás is egész más betűvel jelöli az alveoláris n-t és a veláris n-t. S egy koreai nagyon meg van lepődve azon, hogy egy magyar aki képes kiejteni ezt a hangot “g” és “k” előtt, miért nem képes erre más helyzetben is.

De maradva a koreainál, íme az ellenpélda. Soha magyar embernek nem jutna az eszébe, hogy az “r” és “l” nem 2 külön hang. Miközben a koreaiban pont ez a helyzet. Egyenesen ugyanaz a betű jelöli a koreaiban az “r”-t és az “l”-t, egy koreai számára ezek ugyanannak a hangnak a verziói: a koreai ember magánhangzó előtt r-t ejt, mássalhangzó előtt és szó végén meg l-t. Egyébként – objektíven nézve – az “r” és az “l” valóban sokkal közelebb van egymáshoz, mint az alveoláris n és a veláris n, szóval végülis a koreaik közelebb állnak az igazsághoz.

Szóval minél “szélesebb” az anyanyelv a célnyelvhez képest, annál könnyebb a célnyelv a tanuló számára. Ha létezne egy maximálisan széles nyelv, akkor annak beszélői számára lenne a legkönnyebb bármely idegen nyelv. De ilyen nincs: valójában minden nyelv valahol széles és valahol szűk, persze nem azonos mértékben.

  • * az egyetlen értelme ennek a magyarban, hogy ezáltal kihagyható a tárgy, azaz a “látsz engem” rövidíthető mint “látsz”, míg a “látod őt” pedig mint “látod”