A szovjet rendszer önellentmondása

By | 2018-11-23

Mint már többször meséltem, szeretem a felesleges pillanatokat is felhasználni. Munkába menet és jövet olvasni nemigen lehet, de hangoskönyvet és előadást hallgatni igen.

Nos, a szovjet összeomlás történetéről hallgattam egy előadást a napokban. Egy orosz, elkötelezetten marxista, azon belül is sztálinista történész szájából.

Az illető kb. azt a szovjet történelemkoncepciót adja elő, ami “hivatalos” volt a 80-as évek első felében, pár eltéréssel: jellemzően ott tér el, hogy negatív kritikát fogalmaz meg a Brezsnyev és az őt követő vezetők irányában, Sztálint pedig jóval pozitívabban ítéli meg. Én Brezsnyev utolsó 2 évében, valamint Andropov és Csernyenko alatt jártam orosz iskolába, még Gorbacsov elejét is elkaptam, érettségim előtt 2 hónappal került hatalomra Mihail Gorbacsov.

Most magáról a témáról nem írnék, hanem egy vicces elemről.

Azt mondja az elemző, a rendszer jó volt, de lassan elrohadt. A Sztálin utáni időkben megszűnt az új, friss káderek felemelkedése, az új vezetők már rendre a belső körből lettek, értsd a nomenklatúra gyereiből lett az új nomenklatúra, azaz egyfajta “marxista nemesség” alakult ki, már semmit se számított a hozzáértés, csak a származás, a rokonság. Majd jött az “áruló” Gorbacsov, aki lassan kipucolta a vezetésből azokat, akik legalább még hittek a rendszerben, majd összeesküvő társaival együtt megdöntette az egészet.

A gond, hogy ez abszurdum. Ha egy rendszer ilyen könnyen, egyetlen áruló vezér által megdönthető, akkor az a rendszer nem ér sokat. Mi is a valós helyzet? A sztálini rendszer se azért működött, mert a vezér folyamatosan cserélte a kádereket, s tényleg igaz, hogy egyszerű kisembereket is kiemelt, továbbá a karrier egy hosszú folyamat volt, hanem azért, mert Sztálin egyedül uralkodott, egymaga döntött, az akkori vezetés valójában nem döntéshozókból, hanem a vezér tanácsadóiból állt. A sikeres egyeduralkodó rendszere pedig valóban stabil, amíg életben van. Aztán meg szétesik, hiszen megszűnik az összetartó elem. De ez nem a rendszer sikere, hanem a vezető sikere.

Amikor megszűnik a vita, az nem csak azt jelenti, hogy a hatalom mentesül a kritikától, hanem azt is, a hatalom se kap ezentúl információt az irányított ország helyzetéről. A demokratizmus teljes hiánya egy idő után nagyobb bajt okoz a vezetésnek, mint a népnek: a nép passzivításba menekül, a játékszabályokat formailag betartja, túlél, de a vezetés már nem tudja valójában mi is történik az országban. Amikor pedig a vezetés érdemi kritikája nem lehetséges, azt felváltja a személyes intrika, az összeesküvés, a belső harc.

Szóval 1985-1990 között, ha létezett volna bármilyen mechanizmus a szovjet vezetésben a viták lefolytatására, akkor az előadó történésszel egyetértők eltávolíthatták volna Gorbacsovot. De ilyesmi nem létezett, mindenki formailag egyetértett, a “demokratikus centralizmus” nem engedett nyílt ellentmondást. Maradt a háttérjáték, abban pedig az okosabb, tapasztaltabb Gorbacsovnak nem akadt méltó ellenfele.

  • László Nagy

    “Amikor megszűnik a vita, az nem csak azt jelenti, hogy a hatalom
    mentesül a kritikától, hanem azt is, a hatalom se kap ezentúl
    információt az irányított ország helyzetéről. A demokratizmus teljes
    hiánya egy idő után nagyobb bajt okoz a vezetésnek,
    mint a népnek: a nép passzivításba menekül, a játékszabályokat formailag
    betartja, túlél, de a vezetés már nem tudja valójában mi is történik az országban.”

    Egész jókat írsz.