A vesztes palesztínok

By | 2020-03-24

A magyar közvéleményben ma már nem téma ez – a 2015-ös migránsválság óta -, de korábban olyan jelentősége volt, mintha ez valamiféle magyar sorskérdés lenne: a palesztínkérdés. Tessék csak emlékezni, amikor a magyar nemzeti eszme egyik jelképe a palesztín kendő volt!

2014-ben Vona Gábor egyenesen a diplomáciai kapcsolatok megszakítását követeli Izraellel, nyakában palesztín jelképekkel

Érdemes ezért most elővenni, amikor már nincs sok magyar belpolitikai jelentősége.

2015 előtt a kérdés tiszta volt:

  • a “baloldal” a zsidó ultranacionalista álláspontot ismételgette, azaz nincs Palesztína, nem léteznek palesztínok, az a föld a zsidók szent földje, s mindenki fasiszta antiszemita, aki mást állít,
  • a “jobboldal” az arab ultranacionalista álláspontot ismételgette, azaz a zsidók megszállók, betolakodók, menjenek haza, Palesztína csak a palesztínoké, a zsidó az csak egy vallás, nincs ilyen nép, s az Izrael nevű állam egy mesterséges tákolmány, melyet csak a nemzetközi zsidó lobbi tart fent.

Aztán 2015-ban csoda történt:

  • a “jobboldal” legnagyobb része semleges lett, egy kisebb rész zsidópárti lett, sőt egyesek egyenesen átvették a zsidó ultranacionalista narratívát, mely szerint a koszos arab terroristákat el kell üldözni a szent zsidó államból,
  • a “baloldal” kezdte magát kényelmetlenül érezni, hogy egyetért Orbánnal ebben a kérdésben, ezért óvatosan nyitni kezdett a Nyugat-Európában, az ottani baloldalon eleve domináns Izrael-kritikus, palesztínpárti szöveg iránt (nyilván ez alól kivétel a zsidó származású magyar ballib megmondóemberek, dehát ez végülis érthető, nem akarják a zsidó Ipper Pál Kádár-kori Izrael-ellenes uszítását megismételni).

Szeretném az egyes vonatkozó kérdéseket egyenként elővenni. 8 kérdést választottam ki, melyet relevánsnak tartok:

  • a zsidó jelenlét kérdése,
  • az arab jelenlét kérdése,
  • történelmi jogok,
  • a palesztín nép,
  • zsidó hódítók,
  • a britek cinkossága,
  • arab agresszió, a zsidó Dávid és az arab Góliát,
  • a jelen.

A zsidó jelenlét folytonossága?

Az utolsó zsidó államiság a térségben az i. e. I. századig tartott, amikor a Római Birodalom meghódította a térséget. Először a zsidó állam Róma vazallusa volt, majd az i. sz. I. sz. elején hivatalosan is római provincia lett. Ez a lakosság összetételén nem változtatott, nem történt betelepítés a területre. A lakosság legnagyobb részt zsidó volt, görög, szamaritánus, s beduin kisebbséggel. (A szamaritánusok a zsidók legközelebbi rokonnépe, a két nép az i. e. VI. században vált szét, a Szentföld perzsa meghódítása idején, amikor a babilóniai rabságba nem elhurcoltakból lettek a szamaritánusok, akik aztán konfliktusba kerültek a babilóniai rabságból 60 évvel később vissztérőkkel. A szamaritánusok máig kéteznek, jelenlegi létszámuk kb. 2 ezer fő.)

A kereszténység megalakulása annyit változtatott a helyzeten, hogy a zsidó lakosság egy kisebb része kereszténnyé lett, ezzel elvesztve a zsidó nemzetiségét is (ez összetartozott, még ma is így van ez többnyire), de egészen a II. sz. közepéig egyetértelműem zsidó volt a lakossága nagy többsége.

A első nagy változást az utolsó Róma elleni zsidó felkelés elbukása (135) hozta. A felkelésben és az azt követő megtorlásban több százezer zsidó meghalt, mások pedig elvándoroltak, ez a legnagyobb zsidó kivándorlás a területről. A zsidók még mindig relatív többségben maradtak, de immár csak a lakosság kb. felét alkották. A hiányzó lakosság helyére görög telepesek érkeztek. Rajtuk kívül voltak még szamaritánusok, beduinok, s pár ezer latin-nyelvű római telepes.

Amikor a Római Birodalom legalizálta a kereszténységet 311-ben, majd államvallásnak is nyilvánította 380-ban, a nem-keresztény lakosság jelentős része is keresztény lett. A IV. század végére a zsidó lakosság immár nem volt többségben, de mindvégig létezett.

A VII. században megtörtént arab hódítás okozta a legnagyobb változást. A beduin, görög, szamaritánus, zsidó lakosság legnagyobb része áttért az iszlámra, s lassan arabbá asszimilálódott.

Amikor a törökök meghódítják a XVI. sz. elején a területet, a lakosság 90 %-a muszlim arab, 5 % keresztény (nagyrészt arabok, kisebb részben görögök), s 5 % zsidó.

A későbbi történet már a cionista betelepülésé a XIX. sz. végétől.

Az arab jelenlét mint hódítás?

Fentiekből következik, az arab jelenlét az arab hódítással indul, viszont nem mondható el, hogy a mai arabok a hódítók utódai. Az arab lakosság legnagyobb részben az eredeti lakosság utódai, akik lassan átvették az arab nyelvet és kultúrát, asszimilálódtak az arabokhoz. Pont ugyanúgy, ahogy ez történt Észak-Afrika arab meghódításakor: egy vékony arab vezető réteg alatt az eredetileg berber lakosság nagyobb rásze arabbá asszimilálódott. Jó példa erre a mai Marokkó, ahol a lakosság kétharmada berber származású arabnak tartja magát, egyharmada pedig berbernek.

Történelmi jog?

Mind a palesztín, mind a zsidó narratíva történelmi jogokra hivatkozik. A palesztín oldal egyenesen humoros történeti mítoszokat talált ki, mely szerint tulajdonképpen minden őslakos palesztín, leszámítva a XIX. sz. végétől elkezdődött zsidó betelepülési hullámok résztvevőit. A palesztínok egyenesen a zsidó előtti összes helyi népet is a saját elődjüknek tekintik, akikkel természetesen a valóságban semmilyen identitásbeli folytonosság nem létezik – kb. mintha ma egy magyar azt állítaná, a gepidák magyarok voltak. A cél: ezzel akarnak a zsidóknál korábbi palesztínai jelenlétet igazolni. A zsidó történelem szerint az i. e. XII. században érkeztek a területre a zsidók, s ez igazolni látszik a független történelem is. Erre a palesztín válasz, hogy magukat valahogy azonosítani akarják az i. e. XII. század előtti lakossággal.

A valóságban a helyi, zsidók előtti őslakosság ugyanúgy megvan a mai palesztínok, mint a zsidók ősei között is, de identistábelileg egyikkel sem folytonos. Ami tény: a zsidó identitás folyamatos megléte sokkal régebbi a területen, mint a palesztín (arab) identitásl, csakhogy ennek semmi jelentősége nincs. Hiszen eleve nem létezik olyasmi, hogy történelmi jog. A terület azé, aki azt képes benépesíteni és megtartani.

Kitalált nép a palesztín?

Kezdjük azzal: minden nép “kitalált”, hisz egyet se teremtett Isten. A népek kialakulnak, elhalnak.

A zsidó narratíva arra hivatkozik, hogy míg zsidók vannak immár 3 ezer éve, addig 100 éve még senki se hallott palesztín népről. Ez persze igaz, de a dolog nem ilyen egyszerű.

A terület a XVI. századtól az I. vh. végéig török terület volt. A török állam vallási alapon állt, nem ismerte a nemzetiségi eltéréseket. A török birodalom arab alattvalói közt a nacionalizmus a XIX. sz. közepe táján kezdett jelentkezni, ekkor kezdtek fellépni nemzeti alapon mint arabok a törökök ellen. E harc központja egyébként nem Palesztína, hanem Egyiptom volt, mely sikeresen ki is vívott egyfajta speciális, autonóm jogállást az oszmán birodalmon belül.

A közel-keleti, oszmán uralom alatti arabok identitása ekkor még egységes volt, nem létezett külön jordán, libanoni, palesztín, sőt a mai dél-szíriai területeken szír identitás sem. Nyelvileg is közösség volt: azonos arab nyelvjárást használt ez a lakosság, sőt máig ez a helyzet.

külön identitások kialakulása az I. vh. után indult meg, amikor a régiót felosztották az egyes európai hatalmak között. Törökország elvesztette minden területét a térségben: a mai Libanon és Szíria francia irányítás alá került, míg a mai Izrael és Jordánia pedig brit irányítás alá.

A palesztín identitás kezdete az a pillanat (1921), amikor a britek elkezdik külön kezelni a mai Jordánia és a mai Izrael területét. Ekkor kezdődik el az önálló palesztín identitás, melynek azonban szükséges van még 2 nemzedéknyi időre, hogy megerősödjön. Gyakorlatilag a döntő pillanat a zsidó állam megalapítása a térségben, ez az ami végleg összekovácsolja az új identitást mint közös ellenség ellen.

Azaz a palesztín nép egy létező, fiatal nép. Kezdete 100 éve lehetett, stabilizálódása még kevesebb ideje. Dehát ki mondta, hogy nem lehetnek friss, új népek? Továbbá az arab identitás itt legalább 1400 éves.

Erőszakos hódítás?

A modernkori zsidó betelepülés a Szentföldre a XIX. sz. 80-as éveiben kezdődött. Ekkor, mint már mondtam, a terület egy muszlim állam, az Oszmán Birodalom része volt. A zsidó telepesek semmit se hódítottak meg erőszakosan, az állami hatóságok jóváhagyásával telepedtek le, s az egyes területeket, ahol lettek a zsidó kolóniák, szabályosan megvették azok törvényes tulajdonosaitól – a német-zsidó Maurice Hirsch vasútépítő nagyvállalkozó és francia-zsidó Edmond Rothschild bankár hoztak létre erre a célra egy pénzügyi alapot. (Hirsch egyébként élete egy részében Magyarországon élt, ott is halt meg.)

Egyszerűen minden alapot nélkülöz az a palesztín mítosz, mely ezt a kezdeti zsidó betelepülést Amerika meghódításához akarja hasonlítani.

Érdemes hozzátenni. Mindezen betelepítések annyit változtattak a terület demográfiai helyzetén, hogy az oszmán uralom végére kb. 10 % lett a zsidó arány, miközben az arab arány 85 % körüli volt. A zsidó alapok által megvásárolt terület kb. a később brit Palesztína mandátumterület teljes területének 2 %-át tette ki az oszmán uralom végén.

A britek szerepe

A mítosz szerint az 1917-ben a brit kormány által kiadott Balfour-nyilatkozat (mely támogatta a cionisták törekvéseit) után a területet megkapó Nagy-Britannia aktívan támogatta a zsidó betelepülést.

Először is, a brit kormány aláhúzta, a térségbeli többi nép jogait szem előtt tartja eközben. Szerződést kötve közben Husszein bin Alival is, a hasemita dinasztia fejével. (Hasemita = arab dinasztia, mely Mohamed próféta egyenes ágú leszármazottaiból áll. Ma ők adják a kordániai királyi családot, de korábban ugyanez a dinasztia uralkodott Irakban és Szaúd-Arábiában is.)

Valójában a palesztín öngyilkos politika érte el azt, hogy a britek végül a zsidó oldalra álljanak. A palesztín politikai elit az I. vh. óta folyamatosan a dupla vagy semmi játékot játssza, s mindig a semmit nyeri el. A már említett Husszein bin Ali kezdte ezt el: miután a britek nem teljesítették ígéretüket, hogy egységes arab országot kap, benne Palesztínával, bojkottált minden további egyeszséget.

A britek hivatalosan átvették Palesztína irányítását 1920-ban. Amikor a britek helyi képviselőkből álló tanácsadó testületet hoztak létre 1922-ben, a palesztínok ezt bojkottálták, arra hivatkozva, hogy a számarányukhoz képest kevés helyet kaptak a testületben. Így minden képviselet nélkül maradtak. Majd a különböző palesztín főemberek egymással viszályban építettek ki kapcsolatokat a brit hatóságokkal, ezzel gyengítve saját magukat.

A zsidó bevándorlás folytatódott. A II. vh. kezdetéig kb. 300 ezer zsidó vándorolt be Palesztínába legálisan, s kb. 100 ezer illegálisan. De még így is 75 % körüli maradt az arab lakosság aránya. A növekvő zsidó betelepülésre a palesztínok két felkelés kirobbantásával válaszoltak a brit irányírás ellen, mindkettőt leverték a britek, a helyi zsidók pedig segítették a brit hatóságokat, ezzel növelve saját súlyukat.

A végső palesztín hiba pedig természetesen az 1947-es ENSZ-határozat elutasítása volt Palesztína felosztásáról egy zsidó és egy arab államra. A palesztínok az egészét akarták, de erre nem volt erejük. Pedig még ekkor is kisebbségben voltak a zsidók a területen, a II. ch. utáni masszív zsidó bevándorlás után is – a zsidó arány kb. 35 % volt 1947-ben, sőt a mind az ENSZ által kijelölt arab államban, mind a kijelölt zsidó államban arab többség lett volna!

Arab agresszió? Dávid és Góliát

A zsidó mítosz szerint a fiatal zsidó államot megtámadta az arab államok közössége, a palesztín lakosság aktív részvételével. Valamiféle Dávid-Góliát harc, melyből a bátor Dávid került ki győztesen, majd az agresszióban vétkes palesztín lakosság elmenekült. A valóságban az Izrael ellen támadó arab államok nem vetettek be komoly erőket, s semmilyen közös parancsnokság nem működött köztük, sokszor a haditerveket se egyeztették: jobban tartottak egymástól az egyes résztvevők, mint amilyen fontosnak látták a közös ellenség elleni harcot. Egyesek köztük a briteket se akarták magukra haragítani. Továbbá: a palesztín elit egy része kifejezetten nem támogatta az egész akciót, attól félve, hogy arab győzelem esetén, valamelyik arab állam fennhatósága alá kerülnek – elsősorban Jordániától féltek –, azaz nem lesz meg az általuk kívánt független arab Palesztína.

A történelem nagyrészt igazolta is ezeket a palesztín félelmeket. Amikor 1948-1967 között a palesztín területek része arab irányítás (Egyiptom, Jordánia) alatt állt, ezek az országok nem tettek semmit ott palesztín államiság kialakítása irányába. Egyoiptom ugyan létrehozott a saját irányítása alatti palesztín területen egy palesztín hatóságot, az azonban erősen jelképes hatáskörrel remdelkezett, s még ezt a szervet is megszüntették 1959-ben.

Viszont az arab államok által indított agresszió szabad kezet adott a zsidó vezetésnek: immár szabadon megszeghették az ENSZ-határozatot – hiszen azt az arabok korábban utasították el -, előnyösebb határokat alakítva ki. Továbbá megoldották a zsidó kisebbségi problémát: a háború alatt az arab lakosság zömét elüldözték, – természetesen nem önként távoztak, ez színtiszta etnikai tisztogatás volt -, így a háború után a korábbi 40 % zsidó arány a kijelölt zsidó államon belül immár 65 %-ra javult, ráadásul nagyobb területen.

A jelen

A jelenleg izraeli kontroll alatt álló területen a lakosság 66 %-a zsidó, 33 %-a arab. S bár a zsidó arány csökkenése nem várható – ennek oka a bevándorlás és a nagycsaládos ultraortodox zsidók -, ekkora kisebbséggel, ráadásul ellenséges kisebbséggel hosszú távon nem lehet egyetlen országot se irányítani. Izrael elemi érdeke, hogy valahogy megszabaduljon az arab lakosságtól, de közben biztonsága is fenntartható legyen – ez együtt megvalósíthatatlan. A másik út: közös zsidó-palesztín államiság létrehozása, de ez valószínűleg sose működne, plusz elfogadhatatlan ideológiailag mindkét fél számára.

A palesztín fél pedig ismét dupla vagy semmit játszik. De ezúttal az idő sokkal inkább nekik dolgozik.

Végül pár térkép:

az ENSZ felosztási terve: zöld – arab-palesztín állam, sárga – zsidó állam, piros – nemzetközi terület, szürke – más ország
az első arab-izraeli háború után, a helyzet 1948-1967 között: sárga – Izrael, szürke – más ország

a második arab-izraeli háború után, helyzet 1967-1982 küzütt: sárga – Izrael, szürke – más ország

mai állapo: sárga – Izrael, szürke – más ország, piros – Izraelen belüli palesztín autonómia