Családtörténet IV.

By | 2020-01-09

Apai nagyapám anyja 1878-ban született, az éppen folyó orosz-török háború idején, Draganovóban (ma: Gorna Orjahovica járás, Veliko Tarnovo megye, Bulgária).

Draganovo kivételes abban, hogy azon kevés települések egyike, melyek még a török hódítás előtt lettek alapítva, s azóta is folyamatosan megvannak. Az első adatok a faluról a XII. századból származnak. Egészen a XX. századig fontos regionális központ volt, a Veliko Tarnovo és a Fekete-tenger északnyugati partja közti ókor óta létező főút mentén fekszik ugyanis.

Emellett a Jantra folyó partján fekszik, ez a Duna egyik mellékfolyója, magyar szemmel nem nagy folyó – Magyarország igen gazdag vizekben, de Bulgária vízszegény ország, így ez az egyik legfontosabb bolgár folyó, a 7. leghosszabb az országban. Az egész régióban kiváló a termőföld, az ország egyik zöldségtermesztő központja. Amikor a XVI. század elején megérkezett a paradicsom Amerikából, ez bizonyult a paradicsomtermésztésre leginkább alkalmas területnek a bolgárlakta területeken. Szóval ez az a régió, ahonnan aztán elindultak a bolgár kertészek Közép-Európába, többek közt Magyarországra is. Itt találták ki a magyarul “bolgárkertészet” néven ismert termelési módszert. A magyarországi bolgárok kb. kétharmadának az ősei innen és a közeli településekről származik.

Jelenleg Draganovo egy teljesen jelentéktelen, alig 2 ezer lakosú, szinte teljesen nyugdíjaslakta falu, egyre növekvő cigány lakossággal. Egyszer jártam ott, 25 éve, azóta nem mertem újra menni. Máig vacognak a fogaim az ott látott lepusztult állapotoktól. De tervezek elmenni oda még, hátha azóta van valami pozitív változás. Bár azt hiszem, látva az adatokat, hogy ismét csak a természeti környezet lesz az egyetlen ott, amit pozitívumként lehet említeni.

Ükszüleimnek csak a nevét ismerem, s annyit tudok róluk, hogy zöldségkertészek voltak. Ezen a vidéken gyakorlatilag mindenki az volt egyébként. Dédnagymamám leánykori családneve Marinov, ami szimpla egybeesés az én nevemmel, a “Marinov” név egy gyakori bolgár név, nagyjából a 10.-20. hely között van gyakoriságban, a név jelentése: “Marin fia”, míg a Marin egyszerűen a latin Marius név szlávosított verziója.

Apai nagyapám apja 1874-ben született, szintén Draganovóban. még aa török uralom alatt. Szülei szintén zöldségkertészek voltak, csak a nevüket ismerem. Apai nagyapám apjának a családneve Markov, teljes neve Marin Georgiev Markov.

Egy kicsit a bolgár nevekről. Minden bolgárnak van kötelezően 3 neve: keresztnév, apai név, vezetéknév. A bolgár apai név használata egész más, mint az orosz apai névé. míg az orosz apai név egyfajta kiegészítés a keresztnévhez, addig a bolgár apai név sokkal inkább plusz vezetéknév. Történelmileg az apai név sokszor fontosabb a vezetéknévnél, a török időkben általános volt, hogy nemzedékenként változott a vezetéknév, s a vezetéknév a gyakorlatban az apai nagyapai keresztnevéből képződött. Valószínűleg ez muszlim hatás lehet, az araboknál máig ez a szokás. Csak Bulgária török alóli felszabadulása után kezdett terjedni a nyugati és orosz minta, hogy a vezetéknév fix minden nemzedéknél, s csak a keresztnév és az apai név változik.

Dédszüleimnek 6 gyerekük volt, közülük egy még 18 évesen meghalt, családalapítás előtt. Ők már az új divat szerint nevezték el gyerekeiket. Legkisebb gyerekük, az 1913-ban született nagyapám így a Nikolaj Marinov Markov nevet kapta.

A családi vicces történetek része a név későbbi alakulása. Amikor 1925-ben nagyapám Magyarországra költözött, a magyar hatóság megkérdezte tőle melyik neve micsoda, akkor a hatósági ember a Marinov és a Markov közé tett egy kötőjelet “rendes embernek csak 1 vezetékneve lehet” megjegyzéssel, így aztán a magyar okmányokban azóta Marinov-Markov lett mindenki. Én is ilyen névvel születtem, szüleim aztán 2 éves koromban megváltoztatták nevemet hivatalosan, így akkor törölte a hatóság nevemből a “-Markov” részt.

Mint már említettem, az egész Veliko Tarnovo környéki régió zöldségtermésztésből élt. Akinek volt sok földje, az meg is tudott jól élni, de ilyen kevés volt. Viszont az ellenkezője is ritkaság volt. A török uralom kevés pozitív következményeinek egyike, hogy Bulgáriában nem léteztek nagybirtokok. Ill. az egyetlen valódi nagybirtokos az iszlám felekezet volt, de az egyrészt más kategória volt (hiszen nem kötődött személyhez), másrészt az iszlám egyházi vagyon legnagyobb része államosítva lett Bulgária felszabadulása után. Az Oszmán Birodalomban eleve nem volt ismert a nagybirtok, a föld legnagyobb része a szultáné volt, azaz de facto állami, s a szultántól jutalomként kapott nagyobb birtokok mindig csak életfogytig szóltak, nem voltak örökölhetők. Így a legújabb bolgár történelem az 1878-as felszabaduláskor úgy indult, hogy a teljes falusi lakosság kisbirtokos volt, gazdag ember nem sok volt, de nyomorgó se. Amolyan egyenlő szerény szegénység állapota volt.

A felszabaduláskori (1878) Bulgária nagyjából 100 évvel volt lemaradva Magyarországhoz képest minden tekintetben. 1877-ben a terület lakossága még 50 %-ban idegen volt, elsősorban török. A városok kicsit voltak, s túlnyomó részben etnikailag idegenek, a legnagyobb város Plovdiv volt, kb. 30 ezer fő lakossággal, ennek 40 %-a volt bolgár. Szófia akkor a tizedik legnagyobb város volt, lakosságának 60 %-a volt bolgár. (Szófia azért lett főváros, mert nyugat-kelet irányban az ország közepén feküdt, mármint az ideális, etnikai alapú országmérethez képest, ami persze aztán nem valósult meg.) A török és a bolgár-muszlim lakosság egy része elmenekült a felszabadulás alatt és után, így a bolgár arány 50 %-ról 70-re javult, a városok bolgárabbak lettek, de a falvakban nagyrészt maradt az idegen lakosság.

Aki többet akart, az elment külföldre dolgozni. S erre a legjobb megoldás a zöldségtermésztés volt. A legjobb célország pedig Ausztria-Magyarország. Akkoriban Ausztria-Magyarország életszínvonala kb. annyival volt magasabb a bolgárnál, mint manapság az angol vagy a német éeltszínvonal a magyarhoz képest. Kiválóan jelzi ezt az az általános bolgár kertész szokás, hogy külföldön februártól októberig dolgoztak, majd hazamentek 3-4 hónapra, mely alatt pihentek, azaz simán megéltek a külföldön keresett pénzből ez idő alatt.

Jellemzően a munkavállalás nemzeti vonalon ment. Azaz a már kiment bolgárok szóltak szomszédaiknak, haveroknak, rokonoknak, s jellemzően külföldön már sikeres bolgároknak dolgoztak. Aztán a sikeresebbek vagy vettek, béreltek külföldön saját földet, vagy hazamentek, s Bulgáriában vettek plusz földet. A nagy többség meg nyilván maradt kertészeti munkás más földjén.

Magyarországon Pécs környékén, Miskolc környékén, s természetesen Budapest környékén lettek bolgár kertész közösségek. Eléggé zárt közösségek voltak ezek, ami miatt volt konfliktus is a magyar zölségtermelőkkel. Még a 20-as években is megesett, hogy magyar zöldségtermelők tiltakoztak, a hatóság segítségét kérték az árakat túlságosan levivő, mai szóval tisztességtelen konkurrenciát tanúsító bolgárokkal szemben. A bolgároknak ekkor szerencséjük lett, legfelsőbb szintről intézkedett a magyar állam, hogy a hatóságok ne támogassák a bolgárellenes hangulatkeltést. Erre is van családi belső infóm. Horthy titkárságán döntöttek az ügyben: a magyarországi bolgárokat támogatni kell mindenképpen, ez minden állami szerv kötelessége, mert Bulgária kevés szövetségeseink egyike, mely támogatja a trianoni revíziót, szóval a magyar zöldségtermesztők inkább dolgozzanak jobban, utánozzák a bolgárokat, s ne háborogjanak. Mindennek nyomatékosítására 1930-ban Budapest telket adományozott a bolgár kisebbségnek a Ferencvárosban, ezen épült meg a máig működő egyetlen budapesti bolgár ortodox templom. A templomban rendezett első ünnepi misén megjelent személyesen Horthy is.

Visszatérve tehát a vendégmunkáskodásra, a XIX. sz. 90-es évei a XX. sz. 30-as évei között tömeges volt Bulgáriából a zöldségtermelők migrációja. Az I. vh. előtt és utána is ugyanaz maradt a célterület: a mai Ausztria, Magyarország Csehország, Szlovákia.

Hogy érzékeltessem a dolog méretét és arányát, apai nagyapai dészüleim felnőtt kort elért gyerekei közül 4-en Magyarországra mentek (a legidősebb testvér még a háború előtt Kolozsvárra, majd Trianon bekövetkeztekor átköltözött Miskolcra), 1 testvér pedig Csehszlovákiába. S az 5 ember közül csak 1 költözött vissza Bulgáriába.

Dédnagyapám 1939-ben halt meg, dédnagymamám 1940-ben, mindketten szülőfalujukban.

Négy nagyszülőm közül az apai nagyapai ágam a legszélesebb, itt van a legtöbb rokonom, többek között összesen 17 másodunokatestvérem van (páran már nem élnek), akik maguk és leszármazottaik a következő országokban élnek: Magyarország, Bulgária, Csehország, Ciprus, Anglia. Sajátos, de a 17 másodunokatestvér közül én vagyok a legfiatalabb, ugyanis a 6 testvér közül a messze legfiatalabbtól származom: nagyapám 17 évvel volt fiatalabb legidősebb bátyjánál, akit emiatt második apának tekintett.

bolgár gyűlés a 30-as évek végén, Miskolcon