Dosztojevszkij Hollywoodban rendez

By | 2021-03-13

Az orosz filmművészetnek két szakasza volt eddig.

Az első a műszaki minimalizmus. Azaz nagyon olcsón filmet csinálni. Ez jó lehet drámai műfajokban, de bárhol máshol, ahol mégiscsak szükség van a valóság érzékeltetésére, ott ez a nevetségességet és gagyiságot hozza csak elő. Az eredmény kb. olyan lesz, mint az Isaac Asimov magyar sci-fi adaptáció, a Halhatatlanság halála, ahol Juhász Jácint üres folyosókon bolyong, s néha megjelenik egy elsuhanó kávéfőző. A szovjet verzióban ez úgy volt a szovjet sci-fikben, hogy a sci-fi jelleg kimerült abban, hogy aranyszínű csillogó ruhába bújtatták az orosz színésznőt, aki a főszerepet játszotta.

Persze lehetséges, ritkán, hogy lehet így is pl. sci-fit csinálni, ha olyan a téma, de ez kivétel.

Az orosz filmművészet egyedül háborús témákra volt hajlandó ténylegesen költeni, ott tényleg valósághű ábrázolások voltak. Ha azt mondta egy szovjet rendező, filmet akar forgatni a Nagy Honvédő Háborúról, s ehhez kell neki 100 darab valódi tank, melyek ide-oda mozognak napokon keresztül egy hatalmas területen, elhasználva pár száz töltetet, akkor erre rábólintott a vezetőség, de ha azt mondta, sci-fit rendez, s ehhez kellene egy darab helikopter fél órára, akkor ezt felesleges pénzkidobásra hivatkozva elutasították, s szóltak neki, inkább csináljon egy műanyag makettet.

Aztán a rendszerváltozáskor megjelent az új orosz filmipar, a nyugatutánzó tematikáival. Ami megint gagyiság, mert ha az ember pl. akciófilmet akar, akkor megnéz egy eredeti hollywoodit, minek nézne rossz orosz utánzatot.

Ma már ez a kor elmúlt, paródiák témája esetleg még. Íme egy orosz humorista csapat paródiafilmje, oroszul, angol felirattal. Ami nem fordítható le: a filmbéli oroszok mind borzalmas angol akcentussal és hibásan beszélnek oroszul, míg a filmbéli amerikai hős tökéletes anyanyelvi orosz kiejtéssel, hibátlanul:

Valamikor az ezredforduló körül elkezdődött az orosz filmipar harmadik kora: immár nem akarnak senkire se hasonlítani, csak a külsőségeket, műszaki megoldásokat veszik át.

Nemrégi orosz sci-fi horror a Szputnyik című film. Már a címe nem igazán fordítható le, mert magyarul ez csakis szputnyik, azaz műhold, miközben oroszul a szó eredeti jelentése “útitárs”, annak idején ez a szó úgy keletkezett, hogy a műhold a “Föld bolygó útitársa”. Itt viszont a szó kettős értelmű: hiszen a film lényege az, hogy egy 1983-es szovjet űrmisszió során egy földönkívüli útitárs is visszajött az űrhajósokkal együtt a Földre mint az egyik űrhajós szimbiótája.

Eddig a sztori teljesen hagyományos a műfajban. A titkosszolgálat helyi parancsnoka és nagyravágyó tudós beosztottja nem jelentik az eseményt a központnak, szimpla rehabilitációs időszaknak állítják be az egészet, hogy legyen idejük az idegen lényt megvizsgálni, majd eredményeket elérve növelni saját presztízsüket a vezetőség előtt. Közben elszigetelve tartják az űrhajóst, akiből minden éjszaka kimászik az idegen lény.

Mivel rájönnek, hogy az idegen lény el fog sorvadni élelem hiányában, s rájönnek milyen anyagra van szüksége, s ezt csak élő ember képes adni neki, kényszermunkára ítélt súlyos bűnözökkel etetik a lényt – mint kiderül az egyikről, pedofil erőszakoló és gyilkos, szóval “nem kár érte“. Ez már oroszos logika.

A hollywoodi recept azonban folytatódik: a szupertitkos intézet képtelen eredményt elérni, kénytelenek külső szakértőt bevonni. Találnak is egy tehetséges fiatal agykutató- és pszichológusnőt, akinek éppen gondja akadt a hatóságokkal, felajánlják neki, segítsen, s cserébe megoldják problémáit.

Az intézet tipikusan szovjet: kerítés, hatalmas falak, őrök, a folyósokon kisasztal mögött üldögélő fiatal nővérek fehér köppenyben. Semmi luxus, még az intézetvezető is panaszkodik a rossz ételre.

Tatyana Jurjevna, a fiatal kutató gyorsan előre is halad az ügyben. Ha ez Hollywood lenne, valószínűleg bele is szeretne az űrhajósba, aki magában hordozza gazdatestként az idegent, de nem, itt csak meg akarja menteni őt. Amikor pedig rádöbben, emberekkel etetik a lényt, mélyen felháborodik, s még inkább segíteni akar. Valahogy kapcsolatba akar lépni a moszkai vezetéssel. Ha Hollywood lenne, akkor valamelyik médiát keresné, dehát ez az 1983-as Szovjetunió, nyilván semmi értelme nem lenne újságíróhoz fordulni.

Tatyana azonban csalódik: kiderül, hogy az űrhajós semmivel se jobb a többieknél, mert tökéletesen tisztában van a helyzettel, s azt el is fogadja, egyetlen célja a túlélés. Azzal mentegeti magát, hogy van egy házasságon kívüli kisfia, aki anyja halála miatt árvaházba került, s őt kell megmentenie.

Mégis tervet dolgoz ki Tatyana: betegséget kell szimulálni az űrhajós testében, hogy az idegen lény elhagyja azt, hiszen gazdatest nélkül a lény meghalna.

A lényeg: se a menekülési kísérlet, se a terv nem sikerül. Kiderül: az űrhajós életképtelen szimbiótája nélkül, ezt felismerve az űrhajós is rádöbben helyzete kilátástalanságára, s lelövi saját magát, ezzel persze a lényt is megölve. Előtte még a lényt felhasználja az intézet vezetőségének megölésére.

Egyedül Tatyana menekül meg. Semmi se tudódik ki az egész ügyből, a hatalom is csak annyit tud meg, az intézetvezető a saját szakállára illegálisan kísérletezgetett valamivel. Nincs katarzis, se változás. A jók nem harcolnak a rosszak ellen, egyszerűen vége a filmnek.

Az egyetlen pozitív kifejlet magánéleti: Tatyana megkeresi az űrhajós árvaházban lévő fiát, s örökbe fogadja.

S a legfontosabb: nem menekül el a lény kis része, nem teleportálja magát sehová, nem történik csoda, szóval folytatás kizárva.

a titkos intézetn a semmi közepén van Kazahsztánban