Fasiszták és kommunisták

By | 2020-05-03

A fasiszta államok egész másképp álltak hozzá a liberális demokrácia intézményeihez, mint ahogy a kommunista államok tették.

A kommunista rendszerek nem törölték el a parlamentarizmust, legalábbis jogilag nem. A korai szovjet rendszer 1922-1936 között még próbálkozott ugyan más alternatívával, az úgynevezett tanács rendszerrel (tanács oroszul szovjet), ahol választások helyett delegálás volt, azaz a tanácsok piramisszerűen kialakították saját felettes szerveiket, beleértve a legfelsőbb szervet, a Legfelső Tanácsot.

De ezt a rendszert Sztálin 1936-ban felváltotta hagyományos polgári demokratikus rendszerrel, azaz a szovjet állampolgárok is immár parlamenti képviselőkre szavaztak, közvetlenül, ahogy a nyugati államokban volt ez. Megmaradt a “Legfelső Tanács” név, de tartalmilag ez már egy másik rendszer eleme lett.

Magyarországra persze már az 1936-os modell lett bevezetve: azaz a tanácsok helyi szinten vannak, ezek az önkormányzatok, míg az ország vezetése parlamentáris, nem tanács alapú.

A valós tartalomról nem beszélek, nem ez a lényeg most, hanem a liberális joghoz való hozzáállás. Szóval semmi kétség: természetesen a Szovjetúnióban a tényleges hatalom mindig a Párt kezében volt, 1936 előtt és után is.

Bár hozzá kell tenni: a 20-as évek elején a kommunista párt még nem volt egy az egyben egyenlő az államhatalommal, voltak – persze különösebb súly nélkül – más hangok is. Míg a 20-as évek elején “csak” a képviselők 90 %-a volt a kommunisták által kiválasztva, míg a húszas évek végétől ez az arány felment 100 %-ra, s 1936-tól immár teljes képtelenség lett, hogy bárki is bekerüljön a testületbe pártakarat nélkül. Ahogy ez Magyarországon is volt, valóban spontán jelöltek csak 1985-től lehettek, persze ők se ellenzékiek, hanem szimplán nem a Párt által kijelöltek.

Valami okból a kommunisták a 30-as években úgy döntöttek: maradhat formailag a liberális demokrácia rendje, csak azt részben új tartalommal kell megtölteni, részben pedig virtualizálni. Pedig ennek semmi racionális oka nem volt, lásd a kádári Magyarországot, ahol 2 párhuzamos struktúra lett kiépítve mindenre: egy virtuális állami, s egy valós, pártbéli, melyek között középszinten bonyolult viszony lett kialakítva.

Egyébként vannak mai orosz kommunisták, akik szerint a kommunizmus bukásának első lépcsőfoka az 1936-os sztálini reform volt, ez kifejezetten Sztálin-pártiaktól is hallottam.

A fasiszta rendszerek között is volt, ahol a kommunista receptet követték. Pl. a náci Németország sose törölte el a polgári demokratikus formát, mindig volt parlament, választás is (persze azon csak a náci párt indulhatott). A fasiszta Olaszország sokáig kitartott a liberális forma mellett, csak 1939-ben törölte el azt.

A legérdekesebb ellenpélda Spanyolország. Itt következetesen és az elejétől kezdve elvetették a liberális formák használatát.

Itt a főok történelmi. Miután az 1936-os választáson a baloldal nyert (a szavazatok 47 %-ával megszerezte a mandátumok 55 %-át), a jobboldal radikális része puccsra határozta el magát. A 3 évig tartó polgárháborút a puccsisták nyerték meg, s ők nyilván nem vezethették be azt a rendet újra, ami ellen végülis fellázadtak.

Így Franco rendszere eleve kimondottan új elveken alapult. A parlament szerepét jétszó legfelsőbb törvényhozó testületbe nem választás, hanem delegálás és hivatal alapján lehetett bekerülni. Egyes hivatalos személyek az adott hivatal ellátása alatt automatikusan képviselők lettek. Más szervezetek pedig bizonyos számú képviselőt delegáltak, pl. a szakszervezetek. Franco csak utolsó időszakában, 1967-ban fogadott el egy olyan választójogi reformot, mely a képviselők egy részét közvetlen választás alapján döntötte el.

S ahogy Magyarországon, úgy Spanyolországban se volt forradalmi rendszerváltozás. Ahogy Magyarországon jogilag az utolsó kádárista – az 1985-ös álválasztásokon megszületett – parlament szavazta meg a rendszer végét 1989-ben, úgy Spanyolországban is: az 1971-ben kijelölt, kis részben választott parlament szavazta meg a rendszer végét 1977-ben.