Hogyan kezdődött

By | 2015-11-28

Mivel manapság egyre gyakrabban jelennek meg egy új nagy háború előjelei, érdemes visszaemlékezni hogyan kezdődött annak idején a világháború. Természetesen az első, mert a második csak az első folytatása volt.

1815-ben Napoleon legyőzésével kialakult a korabeli „helsinki” megállapodás az európai határok sérthetetlenségéről. Természetesen ez azonban tarthatatlannak bizonyult.

A fő kiinduló az Oszmán Birodalom lassú agóniája volt, mely a XIX. sz. elején keződött meg. A törökök gyengülését igyekezett kihasználni az összes általul évszázadokon keresztül elnyomott nép, Európában ez a szerbeket, görögöket, bolgárokat jelentette elsősorban. Mind a három nép szláv és ortodox vallású, így nyugaton Oroszország szövetségeseinek minősültek alapból. Ennek következménye volt a nyugati politika: valahogy megmenteni az Oszmán Birodalmat, hiszen ha ez nem sikerül, akkor a Balkán Oroszországé lesz. Ez persze abszurd elképzelés volt – Oroszország valójában nem a Balkánt akarta, hanem egyedül Konstantinápolyt -, de ezen alapult a nyugati politika.

A nyugati hatalmak tehát a balkáni keresztények ellenében minden erejükkel a muszlim törököket támogatták a „stabilitás” érdekében. Különösen Anglia és Franciaország. Németország és Ausztria (később: Ausztria-Magyarország) ennél valamivel mérsékeltebbek voltak, mert abban hittek, hogy képesek lesznek a Balkánt a saját irányításuk alá vonni. Emellett Ausztria és Németország számára Oroszország volt a szövetséges, nem Anglia és Franciaország, akkor is, ha nem bíztak meg teljesen Oroszországban.

A nyugat tehát Anglia és Franciaország személyében mindent megtett a balkáni népek törökellenes törekvései ellen, míg Ausztria és Németország azt igyekeztek erősen korlátozni, hogy a folyamatokban az övék legyen a döntő szerep.

Különösen Franciaország volt erősen muszlimpárti, Anglia maga is részt vett az Oszmán Birodalom gyengítésében azokban az esetekben, amikor ezzel saját birodalmát tudta növelni. De a Balkánon nem volt ilyen helyzet. A nyugat csak Görögország érdekében avatkozott be, ott is csak miután a nyugati közvélemény ezt kikövetelte.

Az eredmény: a balkáni népek német- és osztrák-, vagy oroszpártiak lettek. Hiszen Anglia és Franciaország nem volt képes megállítani az Oszmán Birodalom szétesését, de sikerült magukat megutáltatniuk a balkáni keresztények körében.

Sajnos azonban szétesett lassan Németország, Ausztria-Magyarország és Oroszország szövetsége is. Ausztria-Magyarország és Oroszország ellentétei az 1878-as berlini megállapodást 1885-ben megsértő Bulgária kapcsán jöttek elő: Bulgária katonai erővel csatolta magához az Oszmán Birodalom Kelet-Rumélia nevű autonóm tartományát. Ezt Ausztria-Magyarország orosz akciónak vélte, amire válaszként az akkor osztrák-magyar befolyás alatt áló Szerbiát rávette, indítson háborút Bulgária ellen. A háborút azonban – teljesen váratlanul – Bulgária nyerte meg. Ekkortól Ausztria-Magyarország és Oroszország egymás ellenségei lettek, annak ellenére, hogy Németország igyekezett mindent megtenni a hármas szövetség fenntartására. Miután a német próbálkozás sikertelennek bizonyult, Németországnak választani kellett Ausztria és Oroszország között, s az előbbit választotta. Erre válaszként Oroszország Franciaországgal lépett szövetségre. Így meg is alakult alapjában a világháború két tábora.

Ezek után a helyzet folyamatosan eszkalálódott a két tábor között.

Kezdődött ez az 1903-as szerbiai puccsal, mely az osztrákbarát szerb vezetést oroszbaráttal váltotta fel.

Aztán jött a marokkói válság 1905-ben, melynek lényege az volt, hogy míg Németország és Ausztria-Magyarország támogatta a független marokkói államot, addig Anglia és Oroszország pedig támogatta Franciaország törekvését, hogy Marokkóból francia gyarmatot csináljon. (Ugyanez megismétlődőtt 1911-ben is. Végül 1912-ben Marokkó francia gyarmat lett.)

A következő válság a boszniai volt. Ausztria-Magyarország megegyezett Törökországgal, hogy magához csatolja Bosznia-Hercegovinát, cserébe viszont visszaadja a törököknek az 1878 óta osztrák-magyar megszállás alatt álló Szandzsákot. A helyzetet kihasználta Bulgária is, mely kikiáltotta jogilag függetlenségét: 1878-1908 között Bulgária de facto független állam volt, de jogilag az oszmán szultán főhatalma alatti vazallus állam volt. Ez a két esemény felháborodást váltott ki Európában, mindkét tábor egymás hibáztatta a staabilitás megsértéséért. Mellékesen ez mentette meg Bulgáriát az idegen beavatkozástól: a törökök nem mertek bevatkozni Bulgáriában. A bolgár kérdés el lett feledve a fontosabb boszniai kérdés miatt, a háború kitörése napok kérdése volt: Ausztria-Magyarország követelte, hogy Szerbia ismerje el Bosznia-Hercegovina csatlakozását az Osztrák-Magyar Monarchiához, ellenkező esetben háborút helyezett kilátásba, mely bele sodorta volna a háborúba a Szerbia mögött álló Oroszországot is. Végül a háború elmaradt, ugyanis Szerbia váratlanul elfogadta az osztrák-magyar ultimátumot.

Az 1912-1913-as balkáni háború volt a következő lépés. Miután a balkáni keresztény államok észlelték, hogy a nyugati nagyhatalmak immár nem fogják támogatni a törököket (erre a jel a boszniai kérdése megoldása és az 1911-es olasz-török háború volt, melyben a nagyhatalmak nem tiltakoztak Olaszország ellen), arra jutottak, hogy itt az idő megtámadni a törököket, s elvenni tőlük összes európai területüket. A sikeres háború azonban megerősítette Oroszországot, mely mindvégig támogatta a balkáni államokat, s ez erőt adott Szerbiának is, ami a leginkább zavarta Ausztria-Magyarországot.

A következő évben a szarajevói merénylet már csak ürügy volt az osztrák-magyar kormány számára, hogy háborút indítson a túl erőssé vált Szerbia ellen.

Manapság sok hasonló folyamatot látunk.

Az egyre inkább gyengülő liberális tábor veszélyben látva saját hatalmát és jólétét újgyarmatosító kampányba kezdett 2010-ben, a hadjárat neve Arab Tavasz, melynek célja az arab államok kincsenek brit-francia-amerikai kézben való biztosítása, valamint az egyre erősödő Kína-Oroszország tengellyel szemben geopolitikai előnyök felhalmazása. Ezt megelőzte az amerikai gyarmati irányítás bevezetése Irakban és Afganisztánban. Valójában azonban az USA mind Irakban, mind Afganisztánban kudarcot vallott: Afganisztánban az USA által felállított vezetés mára függetlenné vált, nem követi szolgaian az amerikai érdekeket, az iraki rezsim eltávolításának fő nyertese pedig Irán lett, mellyel baráti viszonyban álló kormányzat lett mára Bagdadban. Az USA egyetlen szövetsége az észak-iraki kurd autonómia lehetne, de ez sem sikerült, mivel az USA ezzel elvesztené legfontosabb muszlim szövetségesét a térségben, Törökországot.

Ami az Arab Tavaszt illeti, ott szintén totális kudarc lett a nyugati akció. Az enyhén nyugatellenes katonai rezsimek helyén radikálisan nyugatellenes iszlamista csoportok kezdtek diktálni: mára Líbia legnagyobb része, valamint Irak és Szíria jelentős része ilyen csoportok ellenőrzése alatt áll. Amerikai szempontból természetesen pozitívum ezen csoportok erős oroszellenessége, de a gond az, hogy az oroszellenesség náluk kombinálódik a nyugatellenességgel is.

A szíriai sikertelen Arab Tavasz miatt szánta el magát az iszlamista csoportok támogatására az USA, de ez is kudarcba fulladt: az iszlamista „szabad felkelők” nem voltak képesek megdönteni a legitím szír kormányt, viszont sikertelenségük miatt gazdáik ellen fordultak, így született meg az Iszlám Állam.

Az USA egyedül Egyiptomban tudta stabizálni a helyzetet: itt egyszerűen visszaengedte a hatalomba az Arab Tavasz idején megdöntött katonai diktatúrát, beletörődve annak független irányvonalába, mint kisebbik rosszba egy radikális iszlamista demokratikus kormányzathoz képest.

Érdekes fejlemény Izrael és az USA ellentétes álláspontja, pedig ez a két ország évtizedeken keresztül azonos külpolitikát követett a térségben. Izrael fenyegetve érzi magát mind Irán, mind az arab iszlamizmus által, így látványosan nem támogatja az USA pro-iszlamista politikáját, ahogy az Arab Tavaszt sem.

A nyugat jelenleg szakadás előtt áll. Kezdenek előjönni a belső ellentétek. Az USA és Anglia ellenében Németország és Franciaország mérsékeltebb, számukra nem elsőrendű kérdés Oroszország visszaszorítása. Az USA és Anglia számára viszont az iszlamista radikalizmus ma is a kisebbik rossz Oroszországhoz képest.

Szerencsénk az, hogy jelenleg Oroszország elsőszámú vezetője korunk minden szempontból legkiválóbb politikusa, a humanista, keresztény, demokrata, mérsékelt Vlagyimir Putyin. Ő az a tényező, mely képes deeszkalálni a helyzetet, s megelőzni – de legalábbis elhalasztani – a liberális nagyhatalmak által tervezett véres világháborút. Mind Ukrajna esetében, mind a mostani török  iszlamista provokáció esetében Oroszország hatalmas önmérsékletet gyakorolt, ami erősen csökkentette a háborús veszélyt.

A Nobel-háborúdíjas Obama és vérre szomjas köre szándékait illetően minden  világos: háborút kirobbantani Oroszország ellen, melybe aztán a NATO-alapszabály ürügyén bele lehene rángtani az egész kontinenst. A közelgő amerikai választásokon mindegy ki győz, a helyzet csak rosszabbodni fog. Az egyetlen esélyt Donald Trump elnökké választásá jelenthetné, ő az, aki a legkisebb mértékben érdekelt a háborús eszkalációban.

Mi ebben a helyzetben a sajnálatos módon NATO-tag Magyarország feladata? A NATO-szerződás AZONNALI felmondása szükséges, ha megindul a háború, ugyanis Magyarországnak nem lehet érdeke a NATO mögött álló alantas erők céljainak védelme.

Egy ballib kormányzat esetében ilyesmire nem számíthatunk, a magyar ballibek képtelenek ellentmondani a nyugatnak. Orbán esetében viszont erős a remény, hogy képes lesz a kellő pillanatban levezényelni a magyar kiugrást.