Isztanbuli vita

By | 2020-05-11

Azt hittem, érdekes lesz a vita, de csalódtam.

A fideszes vitapartner egyszerűen kevés volt, a feketöves liberális feminista ellenfél az agyagba döngölte, pedig még csak igaza se volt.

Emília egyszerűen nem volt rendesen felkészülve. Láthatóan tanulmányozta ugyan a feminista típusérveléseket, azokra tudott válaszolni, de a mögöttük lévő logikát nem nézte meg.

Így amint a feminista vitapartner nem pontosan azt mondta, amit várt tőle Emília, egyszerűen ledöbbent, s nem tudott adekvátan reagálni, majd gyorsan igyekezett visszamenekülni a megszokott gondolati sávba, de ez meg csak újabb előnyhöz juttatta Nórát.

Nóra végül sikeresen belekergette Emíliát egy sor önellentmondásba. A legszebb pillanat a vége felé, hogy az ultraliberális műsorvezető – aki nyilván egyébként Nóra oldalán állt – megsajnálja Emíliát, s segíteni próbál neki, de Emília így se tudott rákapcsolódni a váratlanul jött mentőövre.

Ha egy teljesen kívülálló nézi ezt a vitát, az a benyomása, hogy a felek mindenben egyetértenek, csak az egyik – a fideszes – egy picit másképp szeretné elérni ugyanazt, de képtelen megmondani, mi is a baja konkrétan.

Emília egyébként érezte az igazságot, ez pozitívum, csak azt képtelen volt megindokolni, s a végére lassan már csak az maradt, ne veszítsen túl nagy pontkülönbséggel. Valószínűleg gyakorlatlan is, meg nem is ismerte jól az ellenfél álláspontját.

De mi is a valós helyzet az isztanbuli egyezmény alaplogikájával? Csak 3 pontot említek.

Egy. Az egyezmény preambuluma eleve tényként kijelenti, hogy van valamiféle történelmi háttér, strukturális állapot, melynek lényege, hogy a nők ellen a férfiak erőszakot követnek el. Erről semmit nem mondott Emília, s amikor a másik fél megemlítette, még egyet is értett vele.

Kettő. Gendermeghatározás. Itt belekezdett Emília a témába, de amikor az ellenfele azt mondta, ő se támogatja a legradikálisabb genderfogalmat, s rámutatott, az egyezmény se ezt mondja, Emília megdöbbent, majd elkezdett össze-vissza beszélni. Pedig csak azt kellett volna mondania, bármilyen genderfogalomnak eleve semmi köze a családon belüli erőszakhoz, így nincs ilyesminek helye az egyezményben.

Három. A legfontosabb, hogy pont azok követelik a családon belüli erőszak fokozott hatósági úton való megoldását, akik egyébként magánügyről beszélnek minden más magánéleti kérdés kapcsán. Emília szájából ez megvillant ugyan kezdetleges alakban, de ezt se tudta következetesen átadni. Pedig csak vállalni kellett volna azt a liberális körökben elátkozott álláspontot, hogy a családon belüli erőszak az esetek nagy többségében megoldódik a családban, külső behatás nélkül, viszont a külső kényszer, különösen a hatósági büntetőintézkedés csak elmérgesíti a konfliktusokat, eleve szétrombolja a családokat, ezért nem növelni kell a bevatkozást, hanem ellenkezőleg: csökkenteni. Bízni kell a család intézményében, ennyi az egész, pont ez a keresztény álláspont alappontja, s nem az, hogy “avatkozzunk be, de óvatosabban, s közben ne legyen szó genderről”. A bevatkozás akkor is rossz, ha közben nem is beszélünk se genderista, se feminista marhaságokat. Kizárólag nagyon súlyos esetekben indokolt a külső beavatkozás egy család életébe.

Hozzáteszem, a nyílt vita nehéz műfaj, sokszor még olyanoknak se való, akik ismerik az adott témát mélyen. Hány és hány kiváló egyetemi oktató van pl. a világon, aki csodás cikkeket ír, de képtelen értelmesen előadni szóban. Hegelről mondják: alig voltak hallgatói az egyetemen, mert olyan zavarosan fejezte ki magát, hogy csak pár elkötelezett hallgató volt képes végigülni az előadásait.