A kelet-európai közösség Kubában

By | 2016-05-25

A kelet-európai közösség tanulmányozása Kubában a 80-as években érdekes tapasztalat volt. Mint magam is a közösség része azonban csak később tudtam teljesen meglátni a nagy képet.

Mind a 9 kelet-európai ország képviselve volt Kubában.

Méret alapján a legkisebb közösség az albán, a jugoszláv és a román volt, a legnagyobb meg természetesen a szovjet. Míg a legkisebbek pár – 10-nél kevesebb! – kiküldöttet jelentettek, a szovjet közösség 25-30 ezer embert számlált. Az albánok esetében a kiküldöttek család nélkül voltak kint, hasonló lett a románoknál is, bár itt az ok pénzügyi volt inkább.

Jugoszlávia teljesen önálló világ volt, semmiben sem közösködtek a többiekkel. Ők de facto nyugatiak voltak, mind pénzügyileg (csak dollárban kaptak fizetést), mind életvitelben: pl. a jugoszláv gyerekek a havannai “nyugati” iskolába jártak.

A szovjet közösség volt az egyetlen, mely Havannán kívül is jelentős volt. Szintén a szovjet közösség volt az, mely a legheterogénebb volt: itt volt a legjelentősebb a magánszemélyek száma is, azaz Kubába házasodott szovjet állampolgárok, s ezek jellemzően kevert nemzetiségű gyerekei.

Az albánok és a románok szintén külön világ voltak, alig érintkeztek másokkal, meg hát – mint írtam már – nagyon kevesen is voltak.

Akkoriban egy kubai átlagember havi átlagfizetése 150 peso volt, ez akkor 2000 forintnak felelt meg, ami jóval kisebb volt az akkor magyar átlagkeresethez képest (ez a 80-as évek első felében 5000 forint körül mozgott), minden összeg egyszerre bruttó és nettó, hiszen akkoriban se Kubában, se Magyarországon nem létezett jövedelemadó vagy más állami elvonás.

Érdekességképpen: azóta a különbség sokkal nagyobbá vált, a jelenlegi magyar átlagbér nettó 140 ezer Ft körül van, míg a kubai 800 peso, ami kb. 9000 Ft, azaz a korábbi 2,5-szeres különbség mára 15,5-szeres lett. Hozzátenném: az életszínvonalbeli különbség ennél jóval kisebb, kb. 5-szörös lehet, ennek oka az, hogy míg Magyarországon az árszint kevéssé marad el a nyugatitól, addig Kubában az áram, a víz, a tömegközlekedés, az oktatás, az orvosi ellátás gyakorlatilag ingyenes, a kultúra – könyvek, mozi, színház – pedig annyira dotált, hogy az árak a magyar árak huszadát teszik ki átlagban. (Egy átlag kubai család rezsiköltsége egy hónapra nem éri el az ezer forintot, ami Magyarországon vicces összegnek tűnik.)

Lássuk most a kelet-európaik életszintjét Kubában, vegyük alapul azt az előbb megadott számot, hogy egy átlag kubai havi jövedelem 150 peso volt.

A kelet-európaiak a fizetésüket 3-féle pénznemben kapták, így az összehasonlítás nem egyszerű! A három pénznem:

  • konvertibiis valuta (magyarul: USA-dollár): hivatalosan 0,90 pesót ért, de a feketepiacon 5 pesót, viszont nem feltétlenül volt érdemes átváltani, mert a “normál” pesóért nemigen lehetett kapni semmit, azaz aki dollárban kapott fizetést, az kénytelen volt ezen a hivatalos 0,90-es árfolyamon elkölteni azt a diplomataboltokban, ahol eleve nem is fogadtak el “normál” kubai pesót, azaz a csak dollár jövedelemmel rendelkezők kifejezetten magas árakon vásároltak,
  • KGST-konvertibiis peso (magyarul: transzferábilis rubel): ezzel csak KGST-külföldiek rendelkezhettek, használható volt a diplomataboltokban (leszámítva az áruk egy kisebb részét, melyekért a diplomataboltokban is csak dollárt fogadtak el), emiatt ez a peso a valóságban a normál peso 3-szorosát érte,
  • normál kubai peso: nem lehetett vele fizetni a diplomataboltokban, de egyes – csak kelet-euróiaknak fenntartott – üzletekben igen, s természetesen az utcán is.

A nem-KGST kelet-európaiak természetesen csak dollárban kaptak fizetést. A többiek között kifejezetten kasztrendszer működött.

A felső réteg kapott dollárt és KGST-konvertibilis pesót is.

A középső réteg KGST-konvertibilis pesót és normál pesót kapott.

Az alsó réteg csakis normál pesót kapott. De, mint említettem, ezzel jogosultság járt egyes, csak külföldieknek fenntartott boltokban való vásárlásra, azaz ez a réteg is privilegizált volt az átlag kubaiakhoz képest. Ezekben a boltokban is szerény volt a kínálat, Kádár-kori magyar szemmel nézve is, de a szinte teljesen üres átlag kubai boltokhoz képest komoly választék volt mégis. Csak érzékeltetésnek: az átlag kubai boltokban akkoriban kenyér, joghurt, pár magyar és bolgár konzerv, lengyel alma, sárgarépa, s még 4-5 zöldség, gyümölcs, kubai üdítő (Sprite- és Coca-Cola-másolat), stb. volt, míg ezekben a speciális külföldi boltokban akadt tej, lekvár, sajt, szovjet csokoládé, keksz, halkonzerv, gyümölcslé, tejpor, stb. is. Folytatva a párhuzamot, a diplomataüzletekben KGST-pesóért minden élelmiszer kapható volt és egyes más termékek is, dollárral csak egyes exportcikkekért (pl. televízió, magnetofon, Coca-Cola, svájci kakaó és csokoládé, márkás alkohol, amerikai cigaretta, stb.) és pár kiemelt minőségű kubai termékért (elsőosztályú kávé, jobb márkájú szivarok) kellett fizetni.

8271780887_da33b4c77c_o

A „csatlósállamok” – NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária – jellegzetessége az volt, hogy egyetlen kiküldött sem tartozott az alsó réteghez, azaz csak normál pesót kapók nem léteztek.

Ezzel szemben a szovjet kiküldöttek nagyobb része ide tartozott: jellemzően ezek voltak a nem-vezető beosztású szovjet szakértők és az egyszerű, tiszti rang alatti katonák. Mivel nagyon sok szovjet haverom volt (szovjet iskolába jártam), jól ismertem a szovjet kiküldöttek helyzetét: az alsó rétegük alig élt jobban, mint egy akkori moszkvai átlagember  – a Szovjetúnióban a legmagasabb életszínvonal akkoriban a három balti köztársaságban, Leningrádban és Moszkvában volt, mindegyik bőven az akkori magyar átlagszint alatt egyébként. Ez a réteg jellemzően úgy tudott életszintjén javítani, hogy csencselt: ami jellemzően azt jelentette, hogy a speciális boltban vett kaja egy részét eladta kubaiaknak 3-szoros áron, majd a többletpénzből aranyékszert vett lllegálisan. Teljesen megszokott látvány volt az extra módon felékszerezett háztartásbeli szovjet hölgy, akinek férje egyszerű szakértőként dolgozott, havi 400-500 peso fizetéssel.

A románok sajátossága az volt, hogy náluk pedig felső réteg nem létezett, azaz dollárt senki se kapott. Ez pont az a kor volt, amikor a román vezetés célul tűzte ki az ország teljes külső adósságának visszafizetését, így minden dollár meg lett spórolva.

A szovjet felső réteg – a legmagasabb rangúak – kapták dollárt is, de messze ők voltak a legrossszabban fizetettek a KGST-kiküldöttek között. Kb. ezt úgy kell elképzelni, hogy a szovjet nagykövet fizetésének dolláros része kb. annyi volt, mint egy alacsonyrangú magyar diplomatáé, nagyjából 300 dollár körül.

Ami a KGST-pesós fizetéseket illeti, a magyarok álltak a legjobban 800 peso átlaggal, alul a szovjetek 300 körüli átlaggal. Egy ellenzéki érzelmű orosz barátom meg is jegyezte: úgy tűnik, a Szovjetúnió az emberi történelem első gyarmati hatalma, ahol a gyarmattartó rosszabbul él, mint a leigázott.