A kereszténység két szakadéka

By | 2016-05-01

Most, Húsvét kapcsán érdemes kitérni a kettős veszélyre.

Amikor az Egyházat támadás éri, lehetséges két olyan reakció, mely egyformán veszélyes:

  • a közösség felmondása, a tévedéstől való szervezeti elhatárolódás,
  • a minden áron való közösség fenntartása.

Nagyon nehéz konkrét esetben dönteni.

Napjainkban a kérdés ismét erősen aktuális. A katolicizmus elleni sajnos sikeres ateista hadjárat gyakorlatilag lezajlott, a ferencista – a név “Ferenc” argentín római ellenpápa nevéből ered – eretnekség tűzzel-vassal küzd Krisztus ellen az egész világon. A ferencista ateoliberális-szabadkőműves erők és cinkosaik jelenleg őrült fanatizmussal kutatják fel a megmaradt Krisztus-hű erőket és minden ellenállót virtuális máglyán égetnek meg.

Természetes, hogy most eljött a nyugati szekulár-ateo-lberális totalizmus utolsó szervezett ellensége, az ortodoxia sora is. A keresztényellenes erők nagy reménysége az idén júniusban megtartandó Összortodox Konferencia, mely Krétán lesz megrendezve az összes kanonikus ortodox részegyház részvételével.

Sátán egyik célja az úgynevezett “keresztény egység” demagóg megteremtése, ami önmagában hamis cél, hiszen már megvan az egység: az Egyház egységben van saját magával az I. század óta. s az elszakadt csoportok számára is mindig nyitott az út: lemondhatnak téveszméikről és újra az Egyház részévé vélhatnak, minden egyéb feltétel nélkül. Amit az egységhívők propagálnak, az valami más: ők olyan egységet akarnak, melyben az Egyház egyesül szakadárokkal oly módon, hogy mindkét fél úgymond “kölcsönös engedményeket” tesz. Csak van egy gond, ez nem diplomáciai tárgyalás, ahol lehet engedményeket tenni, hanem egy egyházi ügy, márpedig engedményt tenni Krisztus tanítását illetően nem lehetséges, sőt ez teljesen ki is zárt: egyszerűen nem létezik olyan ortodox egyházi hatalom, mely változtathatna bármilyen dogmán, hiszen Isten kötelező szabályait ember nem változtathatja meg soha.

Volt egy igen tanulságos történet a XV. század közepén, érdemes visszaemlékezni rá.

Akkoriban a Római (“Bizánci”) Birodalom utolsó éveit élte. A Római Birodalom területe már csak a mai Isztambul európai részére és annak környékére, valamint az attól földrajzilag külön eső Peloponnészosz-félszigetre, s pár Égei-tengeri szigetre korlátozódott. A Birodalmat szinte minden oldalról az oszmán-törökök vették körül, leszámítva pár velencei és genovai területet. A Római Birodalom vezetői kétségbeesetten nyugati segítséget kerestek a törökök elleni harcra. Ennek részeként az állam vezetői meggyőzték az államegyházi státuszú ortodoxia főpapjait, köztük magát II. Joszif pátriárchát, menjenek el a katolikus egyház firenzei zsinatára, s ott igyekezzenek meggyőzni a római pápát arról, hogy a katolikus nyugat támogassa a Római Birodalom védelmét a törökök ellen.

A logika az volt: jobb megegyezni a nyugati szakadárokkal és elfogadni cserébe segítségüket, mintsem, hogy a maradék keresztény terület muszlim hatalom alá kerüljön. Politikailag nézve ez egy teljesen elfogadható cél volt, el kell ismerni.

A római pápa örömmel fogadta a segítséget kérő keletieket, nagy esélyt látott ebben az Egyház újraegyesítésére, természetesen saját vezetése alatt és saját szabályai alapján. Az ortodox főpapok fontosabbnak látták a törökök elleni védelmet, mint Jézus hitelveihez való ragaszkodást, így 1439-ben aláírták az újraegyesülésről való dokumentumot (Laetentur Caeli), melyben elismertek minden olyan katolikus dogmát, melyek ellenkeztek az ortodox hitelvekkel, többek között elismerték a Filioquét, s persze a legfontosabbat: a római pápa elsőbbségét az Egyházban mint az egész Egyház felett álló uralkodói hatalmat.

Amint a hír elért Konstantinápolyba, általános felháborodást keltett a főpapok árulása a nép és a papság körében. A miséken abbahagyták a császár és a pátriárcha nevének említését. (Időközben II. Joszif meghalt, utóda azonban szintén egy úniópárti főpap lett.) A reakciót látva, a firenzei zsinatról hazatérő egyes főpapok felismerték az elkövetett hibát, s utólag visszavonták aláírásukat a firenzei dokumentum alól. 1450-ben pedig maga a konstantiápolyi pátriárcha kényszerült lemondani és Rómába menekülni a hívők nyomására. Utódja már hivatalosan is felmondta az úniót, 1450-ben, 3 évvel Konstantinápoly eleste előtt. Ekkor született a híres mondat “inkább muszlim turbán a város felett, mint latin kereszt a templomon”.

Az egyik ortodox főpap pedig, aki részt vett a firenzei zsinaton és már akkor, ott a helyszínen megtagadta az egyesítési dokumentum aláírását – Markosz, efeszoszi érsek – a hit bajnokának számít mind a mai napig. 1734-ben avatták szentté, az egyik legfontosabb szentnek számít, nem-hivatalos neve “az ortodoxia oszlopa”, rajta kívül még két szentet illetnek ezzel a névvel.

A történet bizonyítja: nem lehet semmi se fontosabb a hit tisztaságánál, s hiába is próbálja egyik vagy másik egyházi vezető – aljas érdekből vagy akár jóhiszeműen! – dogmatikai változtatást elérni, a vége ennek mindig a kudarc. S az eredmény is erős bizonyíték: a hit megmaradt tisztán az idegen politikai uralom ellenére is. Hiszen minek maradjon meg a tisztátlan hit erővel? A tiszta hit viszont marad mindenképpen.

Viszont a bármi miatti szakadás a másik hiba, mely nem kisebb tévedés. Nem-dogmatikai jellegű vita esetében elszakadni súlyos hiba. ilyen esetben a vitás kérdéseket az Egyházon belül kell megoldani. A nem-dogmatikai jellegű viszály ugyanis nem lehet ok az egyházszakadásra.

Az ortodoxia történetében több ilyen indokolatlan szakadás is lezajlott.

Az óhitűek elszakadása XVII. századi folyamat, ekkor a Nyikon moszkvai pátriárjka (1652-1681) reformokat vezetett be, s e reformok ellenzői szakadtak el. Ezek ma több csoportra oszlanak, összesen kb. 1,5 millió óhitű hívő van a világon, 90 %-uk Oroszországban. A Nyikon-féle reformok nem érintettek egyetlen dogmát sem, sőt fő céljuk az volt, hogy pár Oroszországban elterjedt egyházi szokást visszaváltoztassan annak eredeti, bizánci változatára: pl. az óhitűek két ujjukat összetéve vetnek keresztve, szemben az eredeti háromujjas szokással.

A másik szakadás a XX. sz. folyamán zajlott, a fő okok: a naptárkérdés, az ökumenizmus kérdése, s az ateista hatalomhoz való viszony kérdése.

1923-ban az ortodox konferencia javasolta egy új naptár, az újjuliánus naptár bevezetését. A kérdésben nem született sosem azonban egyetértés: egyes részegyházak maradtak a juliánus naptárnál, mások pedig bevezették részlegesen (csak a fix dátumú ünnepekre). Ez nem okozott semmilyen szakadást a két csoport között, azonban egyes újnaptárista részegyházakban a hívek egy része az újjuliánus naptárt eretnekségnek tekintette, így elszakadt. Ma több ilyen csoport van, elsősorban Bulgáriában, Görögországban és Romániában, összesen pár tízezer fővel.

Ugyanez az ökumenikus tevékenységet illetően. Egyes hívek ezt eretnekségnek tekintették.

Ami az ateista hatalomhoz való viszonyt illeti, a probléma Oroszországban jelentkezett leginkább. Szergij érsek-metropolita, az Orosz Egyház ügyvezetője (1943-1944 között moszkvai pátriárka) 1927-ben hűségesküt tett le a szovjet hatalom felé. Ezt sokan nem csak hibának, de eretnekségnek is tekintették, így elszakadtak belföldön és külföldön is (külföldön Határontúli Orosz Ortodox Egyház néven). Ma is kb. 1 millió hívük van ezeknek a csoportoknak. Az Orosz Ortodox Egyház 1990-ben hivatalosan visszavonta Szergij 1927-es nyilatkozatát, de aláhúzta: bár a nyilatkozat az állami hatalom kényszere miatt született, abban nem volt egyetlen eltérés sem az egyházi dogmáktól.

serg

Szergij pátriárka Sztálin-képpel a háta mögött mond beszédet

A Határontúli Orosz Ortodox Egyház 2007-ben felülvizsgálta korábbi álláspontját, s újraegyesült az Orosz Ortodox Egyházzal, kijelentve, hogy elismeri, hogy a “hivatalos” egyház hibázott ugyan az 1927-es nyilatkozattal, de nem követett el eretnekséget.

rpcLavr, New York érsek-metropolitája, a Határontúli Orosz Ortodox Egyház feje és II. Alekszij, moszkvai pátriárka aláírják Moszkvában az újraegyesülési nyilatkozatot

rpcp

az eseményen beszédet mond Vlagyimir Putyin is

Mindhárom modern szakadásról el kell mondani: nincs semmilyen dogmatikai vagy kánonjogi különbség a szakadárok és a “hivatalos” ortodoxia között, leszámítva az említett konkrét kérdést. Lehet vitázni minderről, sőt kell is, de mivel egyik sem dogmatikai kérdése, nem ok szakadásra.

Visszatérve a mára, ma a keresztényellenes erők valamelyik szakadékba akarják taszítani az ortodoxiát. Krétán a háttérhatalom emberei “Ferenc” argentín eretnek celeb képviselői személyében – ők meghívott vendégekként vesznek részt – meg fognak mindent tenni, hogy az ortdoxia vagy eretnekségbe essen, vagy – ha ez nem megy – legalábbis komoly szakadás álljon elő.

Nagyon oda kell tehát figyelni, s elővenni Krisztus ostorát az első pillanatban, amikor a gonosz felüti fejét a trágyadomb alól…