Kisemberség

By | 2020-01-22

Máig a magyar ideálpolgár a kádárista ideál szerinti ember. Ennek lényege: a kisemberség.

A kádárista kisember nem érti a nagy dolgokat, sőt szerinte azokat eleve felesleges is érteni, az ilyesmi a bölcs nagyemberek ügye, de ők nem példaképeink, mert a nagy dolgok értése együtt jár a cinizmussal, az erkölcsi lazasággal. Szóval a rendes ember meghúzódik, nem pofázik, hanem tudja mi a dolga, azt becsülettel ellátja. A kisember a maga módján végtelenül bölcs, hiszen tudja, nincs végső igazság, minden mögött csak érdek van, amit a nagyemberek aztán színesen becsomagolnak, de ezt a kisember nem veszi komolyan. Eleve bölcsebb dolog a szkepticizmus, sőt a véleménynélküliség, mint a határozott kiállás. Határozottan csak veszélyes szélsőségesek és éretlen kamaszok állnak ki.

Igen, vannak múltbéli hőseink, akik fellázadtak. De a hősök mindig a múltban vannak. Manapság hősnek lenni felelőtlenség, mert aki sokat ugrál, annak csak rosszabb lesz.

A ballibek a rendszerváltozás során meg akarták a mentalitást tartani, csak tartalmát felcserélni. A bölcs Kádár és szakértői, akik igyekeznek a lehető legtöbbet megtenni a népért a szovjet gyarmati uralom le nem rázható keretei között most lehetőséget kaptak, mivel a szovjet uralom megszűnésével hirtelen szabad kezük lett a földi paradicsom bevezetésére. Most már csak hallgatni kell a mindentudó független szakértőkre, inni mohón minden egyes szavukat, s minden más vélemény a gyűlölt kommunizmust hozza vissza. (Akkor még kommunizmussal ijesztgettek a “szakértők”, nem fasizmussal.)

Az első eset, amikor a liberális propaganda csúnyán benézte a helyzetet. A kádárista kisember ugyanis megijedt a “szakértők” hevességétől, s inkább a nyugodt erőre szavazott, szóval 1990-ben bukott az SZDSZ, nyert az MDF. S a hevesség egyik jelképe éppen az akkor még ultraliberális Orbán volt, aki túl lelkesen beszélt az oroszok ellen Nagy Imre temetésén.

A szakértők persze gyorsan észbe kaptak, s már 1990 végétől megindult a kádárizmus és a liberalizmus összevegyítése. Olyan narratíva készült, melyben a norma a nyugatmajmolás és az ultraliberalizmus, s minden más pedig szélsőségesség, de legalábbis felelőtlenség.

S a taktika nyertesnek bizonyult majdnem 2 évtizedig. Mindenki immár nácinak kezdett számítani, aki megkérdőjelezi a hivatalos narratívát.

Csak hát eredmények is kellenek, azok pedig nem jöttek.

Orbán pedig időben reagált. Hűen magához – mert politikai álláspontja sokat változott, de jelleme nem – megteremtette az ellennarratívát, ahol a lázadó hős itt van a jelenben.

Erre pedig nehéz választ adni.

Az alap ellenválasz az, hogy a lázadás helytelen, mert ez a lázadás a jó ellen lép fel. Nem győz meg ez senkit az eleve meggyőződéses híveket leszámítva.

Az újabb, refináltabb ellenválasz: a lázadó valójában az elnyomó cinkosa, nem is lázad ellene, hanem így csapja be híveit. Ez működőképes alternatíva, viszont hátulütője: személyes hitelesség kell megszólaltatásához.