A lakásfejlődés egy új lépcsőfoka

By | 2016-01-08

Annak idején a Szovjetúnóban létezett a magyarra társbérletként fordított коммунальная квартира nevű lakástípus. Lényege: minden családnak van egy-egy szobája a lakásban, s a közös helyiségek pedig az összes lakos használatában állnak.

Ugyanez Magyarországon is létezett, de ritkán az eredeti szovjet módszerrel.

A közös a magyar és a szovjet modellben: a “gazdagok” lakásait államosították, azaz “tanácsi lakás” lett belőlük, s  lett az eredeti tulaj főbérlő (kivéve: ha túl gazdag volt, vagy volt más bűne, mert ez esetben főbérlő se lett belőle, mert kitelepítették vidékre).

Ami a különbség! A szovjet modellben a lakásokat meghagyták eredeti állapotukban, azaz az eredeti tulaj megkapta főbérleményként az egyik szobát, a többi szobába szintén be lettek telepítve új főbérlők (a tanács utalta ki nekik a szobát), viszont az összes közös helyiség maradt közös használatban, ez maradt csak a tanácsé, nem lett senkinek se a bérleménye. Ezzel szemben a magyar modellben a lakásokat fizikailag is átépítették, azaz a nagy lakásból csináltak 2-3-4-5 külön lakást, így mindenki (az eredeti tulaj és az új főbérlők is) önálló lakást kaptak. Rosszabb helyeken maradt a közös fürdőszoba (elkülönítva, azaz a folyosóról nyílt, nem tartozott egyik lakáshoz se), de általában csináltak kis fürdőszobát mindegyik lakáshoz.

Egyébként 1919-ben a Tanácsköztársaság alkalmazta az eredeti szovjet modellt, de nagyon népszerűtlen volt, így aztán – gondolom – ezért találtak ki az új, lájtosabb verziót a háború után.

Természetesen mindkét országban az illető státusza döntötte el, milyen lakás/szoba jár. A szovjet rendszerben az ingatlannéküli lakosságot 2 csoportra osztották: munkások és haladó értelmiségiek, ők a legjobb lakásokban kaptak szobabérletet, s mindenki más: ők a legrosszabbakban. Ami a tulajdonnal rendelkezőket illeti, 3 csoport volt: ellenséges réteg (kitelepítették őket a városból), semlegesek (ők maradhattak saját lakásuk egyik szobájában), haladó szelleműek (ők megmaradtak lakásukban, s nem telepíttek be hozzájuk senkit).

A különbségek miatt a magyar tanácsi lakások kvázi-tulajdonként kezdtek funkcionálni, azaz főbérlőnek lenni azonos értékű lett a tulajdonosi státusszal (ezt aztán legalizálták is a 80-as évek végén). Egyébként innen az idióta magyar “albérlő” szó a normál “bérlő” szó helyett. (Valójában manapság albérlő a szó igazi értelmében nemigen létezik, ill. nagyon ritka, de a hétköznapi nyelv minden lakásbérlőt “albérlőnek” hív a kommunista időszakbeli helyzet miatt.)

A Szovjetúnióban a szociális lépcső második foka mindig az volt, amikor az embernek a tanács a szobabérlőség helyett saját lakást utalt ki. Így a legkisebb, egyszobás lakások is óriási értéknek számítottak, csak amiatt, hogy a lakásban nincs idegen, s van saját konyha, vécé, fürdőszoba.

A 50-es években kezdődött tömeges lakótelep-építések miatt drasztikusan csökkenni kezdtek az ilyen megosztott lakások száma. A fiatal családok és a fontos emberek (pl. orvosok) kaptak legelőször saját lakást, s a volt szobájukba nem került már új ember.

Aztán a 90-es években a volt Szovjetúnióban a tanácsok elkezdték árulni a lakásokat a főbérlőknek (ahogy Mo-on pár évvel korábban, azaz jóval a piaci ár alatt, Mo-on jellemzően a piaci ár 8 %-a volt a vételár). Mára csak az maradt meg, ahol az emberek nem tudtak egymással megegyezni, ill. aki nem akarta megvenni. Egyébként ilyen Mo-on is van, bár nem sok.

S természetesen voltak a volt Szovjetúnióban emberek, akik egész ilyen lakásokat vettek meg, s meghagyva őket eredeti formájukban ma kiadják őket, pl. diákoknál ez népszerű megoldás.

De ez történelem. Most vált ismertté, hogy mindez létezik a fejlett nyugaton is shared house kódnévvel, sőt rosszabb verzióban, mert míg pl. a коммунальная квартира esetében nem voltak közösek a konyhai eszközök, addig a shared house esetében ezek is közösek.

Szóval ez  a shared house nem elmaradottság, hanem hatalmas, emberfelemelő, példátlan eredménye a nyugati civilizációnak.

Amikor manapság a magyar fiatal kitántorog Londonban mosogatói állásban, jellemzően ilyen lakást bérel, jobb esetben tizedmagával, más kelet-európaiakkal, rosszabb esetben szomáliai menekültekkel.

Az elmaradt, fejletlen szovjet időkben a társbérletet a vezetőség hivatalosan is negatívumnak tekintette, kényszernek a túl kevés lakás miatt, ideiglenes megoldásnak, olyasminek, aminek meg kell szűnnie a 40-es évek végén beindult állami lakásépítési program eredményeképpen.

Ezek a fejletlen, ostoba szovjet elvtársak sajnos nem ismerték kellően a nyugatot és annak hatalmas eredményeit, mert ha igen, akkor nem szégyellték volna a коммунальная квартира-kat, hanem büszkélkedtek volna velük…