Lelki szegények

By | 2019-08-21

Eckhart mester (1260-1328) műve. A nyugati miszticizmus egyik legnagyobb képviselője.

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyország. Mit jelent ez?

Szegénység kétféle van:

  • külső, mely dicséretes, ha valaki Jézus iránti szeretetből vállalja,
  • belső, erről van szó az idézetben.

Ki az igazán szegény ember:

  • aki nem akar semmit,
  • aki nem is tud semmit,
  • akinek nincs is semmije.

Aki nem akar semmit, az nem csupán úgy él, hogy soha semmiben sem teljesíti be saját akaratát, s törekszik Isten akaratának teljesítésére. Hiszen míg az az ember akarata, hogy Isten akarata legyen, addig megvan benne az akarat, azaz nem semmit akar. Az igazi szegénység az, ha annyira nincs akarata az embernek, mintha nem is létezne, azaz se nem akar, se nem vágyik.

Ez a nemlétezés állapota olyan volt, amiben önmagunk megismerői voltunk az igazság gyönyörűségében. Akkor Istentől és mindentől szabadon léteztünk. Megteremtésünkkel már lett Istenünk, s maga Isten se volt ebben az értelemben Isten akkor, sokkal inkább volt “az ami”. A teremtéssel Isten már nem önmagában volt Isten, hanem a teremtményekben. Ez az “Isten” nem képes beteljesedést nyújtani a teremtményeknek. Ezért kérjük Istent, hogy “Istentől” mentesek lehessünk, hogy az igazságot ott, ahol minden egy, megragadhassuk és örökkön élvezhessük.

Ami a tudást illeti, az a szegény ember, aki tudni se tud semmit. Aki ilyen szegénységet akar, annak úgy kell élnie, hogy tudni se tudja: nem él se magának, se az igazságnak, se pedig Istennek. Annyira mentesnek kell lennie minden tudástól, hogy ne is tudja, ne is ismerje fel, ne is érezze, hogy Isten benne él, sőt mentesnek kell lennie valamennyi ismerettől. Mert mikor az ember Isten örök lényegében létezett, nem élt benne semmi más, csak ő maga. Akkor hagyta Istent, tegyen, amit akar.

Ami valaha is Istenből eredt, tiszta működés céljával eredt. Az ember tulajdon műve: hogy szeressen és megismerjen. Kérdés, hogy melyikben rejlik inkább a boldogság. Egyikben sem, sokkal inkább van a lélekben valami, amiből ismeret és szeretet árad, ami maga nem ismer meg és nem is szeret.

Aki ezt megismeri, az felismeri, hogy miben rejlik a boldogság. Az ilyen meg van fosztva annak tudásától is, hogy Isten hat benne, mert sokkal inkább ő maga az, aki magában gyönyörködik ugyanúgy, ahogy azt teszi Isten is.

Isten nem lét, nem értelmes lét, nem minden dolognak tudója, hanem mentes minden dologtól, ezért is ő minden dolog.

Tehát aki szellemben szegény akar lenni, annak szegénynek kell lennie minden saját tudásban is, annyira, hogy ne tudjon semmiről, se Istenről, se a teremtményekről, sem pedig magáról.

Továbbá, a szegény embernek nincs semmije. Nem arról van szó, hogy az ember nem birtokol semmit az anyagi javakból (ami jó, ha valaki szándékkal ilyen), hanem arról, ha az ember bírni sem bír semmivel.

Az embernek annyira mentesnek kell lennie minden dologtól és minden cselekvéstől, a belsőktől és a külsőktől egyaránt, hogy tulajdon helye lehessen Istennek, ahol Isten működni tud. De ha az ember mentes mindentől, még Istentől és saját magától is, Isten akkor is helyet lelhet benne, ahol működjön, azaz mégse teljesen szegény.

Istennek nem az a szándéka, hogy az ember magában hellyel bírjon, ahol működni tud, hanem a szellem szegénysége, ha az ember annyira mentes Istentől és valamennyi művétől, hogy Isten, ha a lélekben működni akar, akkor ő maga legyen az a hely, ahol működni akar. Mert így Isten a saját művét műveli, s így, ebben a szegénységben jut el az ember ahhoz az örök léthez, ami volt és ami lesz mindörökké.

Szent Pál azt mondja “Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” – ez hogyan lehet igaz? Pál szavai igazak: az, hogy Isten kegyelme benne van szükséges, mert Isten kegyelmének hatása volt benne az, hogy az esetlegesség lényeggé tökéletesedett.

Tehát annyira szegénynek kell lennie az embernek, hogy ő se legyen, benne se legyen helye Istennek, ahol működni tudna. Amíg az ember helyet őriz magában, ezzel különbözőséget őriz Istentől.

Ezért kérjük Istent, hogy fosszon meg minket Istentől, mert lényegi létünk Isten fölött van, abban az értelemben, hogy Isten a teremtmények kezdete. Ehelyett Isten önnön léte kell, ahol Isten fölötte van a létnek és különbözőségnek, ott mi magunk voltunk, magunkat akartuk, a magunk akartuk magunk megteremtését. Így vagyunk magunk forrása létünk tekintetében, amely örök, de nem keletkezésünk tekintetében, mely időbeli.

Születetlenségünkben örökké leszünk, míg születettségünkben halandóak vagyunk. Ha nem lett volna teremtés, Isten se lett volna “Isten”.

Amikor Istenből kiáradtunk, ez azt jelentette: Isten van. Ez azonban nem tesz boldoggá minket, mert így teremtményként ismerünk magunkra. Elérve viszont a lelki szegénységet azok vagyunk, ami voltunk mindig és leszünk örökké. Így mi és Isten egyek leszünk. Ez a legigazabb szegénység, amit az ember meglelhet.