Lepolgárosodás

By | 2020-12-05

A magyar rendszerváltozás eredményeképpen korábban sose látott szintre emelkedett a magyar polgárosodás.

A mai magyar társadalom a leggazdagabb az egész magyar társadalomtörténetben, megelőzve az eddigi két csúcspontot, a XIX. sz. 90-es éveit és a Kádár-korbeli 70-es éveket. A legkisebb a mélyszegénység, a legszélesebb a középosztály.

Természetesen nem a leggazdagabb nyugati magállamokkal kell összehasonlítást végezni, hanem saját magával.

A mai magyar társadalomban kb. 30 % a polgárság aránya, a maradékből 50 % a szegény és 20 % a mélyszegény.

A mélyszegények azonosak az osztályalattiakkal, ezek azok akinek a puszta megélhetés is gondot okoz. Ez azt jelenti: van lakása ugyan és nem éhezik ugyan, de a lakása olyan alacsony szintű és étkezése olyan rossz minőségű, hogy az nem ad lehetőséget az egészséges létezésre, a legkisebb plusz kiadás is csődöt okoz, s így is folyamatosan tartozik valakinek.

A szegény pedig az, akinek biológiai minimuma biztosított, de a társadalmi minimumot nem éri el. Jellemzően van egészségre nem káros lakása, az be van rendezve nem új, de még jól működő berendezésekkel, többéves kocsija van, de mindennek fenntartására elmegy teljes jövedelme. Nagy nehézségekkel képes spórolni, ha valamilyen rendkívüli kiadás jelentkezik.

Ez eddig a társadalom 70 %-a, ezek nyilvánvalóan nem polgárok. A polgári létnek ugyanis alapfeltétele legalább a biztos megélhetés, a társadalmi minimum elérésével.

A magyar polgárság döntő része nyilván a kispolgárság. Ezek azok, akik elegendő jövedelemmel rendelkezik magasabb életszínvonal biztosítására, de jelentős megtakarításuk nincs, azaz a jövedelemforrás megszűnésével gyorsan kizuhannának a polgárságból. Ez a réteg képes kulturális javakra költeni, utazni, modernebb háztartási gépekre cserélni a régieket, miután azok elavultak, képes új kocsit venni (hitelre), nem okoz csődöt egy nagyobb hirtelen kiadás, s néha-néha megengedhet magának kisebb luxust is, mondjuk utazást egzotikus nyaralóhelyre tízévenként.

A polgárság kétharmada ilyen kispolgár, a maradékból a nagy többség középpolgár, míg a nagypolgárság talán 1 % lehet.

Az egyes polgári rétegek között drasztikus eltérések vannak természetesen. A kispolgár képes eltartani egyetemista gyermekét, előtte nem volt gond a gimnazista gyerek különórákra járatása, míg a nagypolgár képes tandíjat fizetni neki egy nyugati elitegyetemen, s eleve valamilyen magas tandíjú magániskolában tanult a gyerek az egyetem előtt. Ahogy az se mindegy, hogy van egy tehermentes szerény lakásod, vagy több ingatlanod is van. Vagy – autókban gondolkodva – nem ugyanaz egy darab 4-éves Honda Accord a családban, vagy több kocsi, köztük egy új Volvo XC90.

Összegezve: 30 % polgárság, s ebből 10 % közép- és nagypolgár. Ez hatalmas arány minden korábbi korhoz képest.

De honnan lett ez a polgárság, mikor Kádár alatt nem létezett, ill. csak nagyon korlátozottan létezett a későkádári korban: lásd maszek zöldséges, lángossütős, műanyagfröccsöntő kisiparos.

Alapvetően a nagypolgárság eredete a kommunista nomenklatúra, annak is a technokrata része. Ezért is van az a sajátos jelenség, hogy míg nyugaton minél gazdagabb valaki, annál jobboldalibb, addig Magyarországon minél több a pénze valakinek, annál baloldalibb. (Most ne nézzük, hogy mennyire értelmes a baloldal/jobboldal szó, fogadjuk csak el, hogy itt a most ezeket a szavakat azok magyar értelmében használom, ahol baloldali = liberális és jobboldali = nacionalista.)

Az eredeti tőkefelhalmozás szerepét a proletárdiktatúra játszotta, mely gyakorlatilag a teljes gazdaságot kezében tartotta. A kész vagyont pedig szét tudták osztani saját maguk részére a rendszer végén a gazdasági hatalom birtokában lévő réteg tehetségesebb, ügyesebb tagjai. Ezek aztán vagy saját maguk lettek az új tőkések, vagy – s ez volt a jellemzőbb – a vagyont átjátszották nyugati rablóbefektetők kezében, cserébe topmenedzseri pozíciókért.

Lehetett volna ez másképp? Nem, nem lehetett. A tőke sikeres üzemeltetéséhez szaktudás kell és kapcsolati háló, ez csakis ennek a rétegnek volt a birtokában. Az alternatíva egy még rosszabb megoldás lehetett volna: a kommunista nomenklatúra kollektív megbüntetése, kizárása a gazdasági életből, de ez esetben még az is idegen kézbe került volna, ami egyébként hazai kézben maradt.

Jól jártunk, hogy a 90-es évek elején a jobboldal vesztett a gazdaságpolitikai politikát illetően, mert a jobboldal éppenhogy az idegen tőkét favorizálta, azzal az indokkal, hogy így kizárható a baloldali kötődésű új hazai tőkésosztály létrejövetele.

A legjobb persze az lett volna, ha az új tőkések többségében megtartották volna maguknak a lopott állami vagyont, nem adták volna át azt a nyugatnak, zsíros állásokért cserébe. Az orosz rendszerváltásban pontosan ez zajlott, de – azt hiszem – a magyar változatban erre semmi esély nem volt. Miért jobb ez? Mert amikor az orosz állam újra erős lett, a 2000-es években, képes volt a lopott vagyonra ismét kiterjeszteni kontrollját – ez sokkal-sokkal nehezebb lett volna, ha Oroszországban az idegen tőke dominált volna.

Mindezt azoknak mondom, akik éljenzik a polgárosodást. Az 1990-2010 közti magyar politika egyik buta rögeszméje volt a polgárosodás, s ebben nem csak a fősodrú pártok értettek egyet, hanem a “szélsőjobb” is, lásd MIÉP, Jobbik. Persze a fogalomba mindenki kicsit mást tett: a “baloldal” ez alatt éppen a volt kommunista technokrácia hatalmát értette, a “jobboldal” valamiféle égből lehulló magyar vállalkozókat, akik misztikus módon szellemei utódai a Horthy-rendszer alatti polgárságnak, a “szélsőjobb” meg valamilyen titokzatos falusi, a romlott város által nem fertőzött, parasztpolgárokat hallucinált. S mind a három elképzelés egyezett abban, hogy a polgár az valamiféle nagyon udvarias, nagyon művelt ember, mintakeveréke az értelmiséglinek és a vállalkozónak, nagyon szuverén egyéniség, a társadalom oszlopa.

De mi a valóság? A polgár a romlottság egyik bűzlő végterméke. Jobb esetben csak csicskás, rosszabb esetben csicskáztató.