Munkakarrierem

By | 2020-10-07

Amikor diplomát szereztem 1992-ben, első gondolatom az volt, hogy diplomata akarok lenni. Nem jött össze politikai okokból, plusz kapcsolataim se voltak ezen a területen – apámnak is diplomata státusza volt egy időben, de külkeres vonalon, ami Magyarországon külön világ volt a Kádár-rendszerben. Egyszer azért behívtak a Külügybe beszélgetni, meg is dicsértek egy olvasói levelem miatt, amit még 1989-ben írtam (emlékeztek rá 3 év elteltével, szóval jó volt a személyzeti osztály munkája!), de ott nyíltan elmondta az illetékes négyszemközti magánbeszélgetésben, hogy felesleges jelentkeznem, a személyzeti politika az, hogy mivel túl sok így is a komcsi és a liberó, így az új alkalmazottak csak MDF-közeliek lehetnek, ami pedig én sose voltam, lévén akkor SZDSZ- és Fidesz-tag.

Aztán jelentkeztem mégis a diplomata vizsgára. De nem akkor, hanem egész 5 évvel később, szóval már a ballib kormányzat alatt. Mivel annak a kormányzatnak se voltam embere (sőt, akkoriban kifejezetten ellenségesnek számítottam MIÉP-szimpatizánsként), nem tápláltam különösebb reményeket a sikert illetően. Persze a ballib vezetés más volt, sose beszéltek nyíltan, szóval minden jogszabályut betartva, kaptam időpontot a vizsgára, az első írásbelim még sikeres is lett, a másodikra is elhívtak, de az utolsó szintre, a szóbelire már senki se hívott, csak jött egy sablonválasz “köszönjük, sajnos most nem Önt választottuk” stb. stílusban.

Hozzáteszem: ma már nagyon örülök, hogy se 1992-ben, se 1995-ben, se 1997-ben nem vettek fel diplomatának. De honnan az 1995-es dátum, hisz erről nem írtam? Szóval 1993-ben megkaptam a bolgár állampolgárságot is a születésemtől meglévő magyar mellé (ősiségi alapon mint “határontúli bolgár”), így aztán megpróbáltam jelentkezni a bolgár Külügynél is. Itt keresztül mentem 3 egyre furcsább vizsgán, s a kezdő 300 jelentkezőből bekerültem a végső 20 fős csoportba, majd nem vettek fel, de még azt se mondták, hogy “befellegzett”.

De mit csináltam 1992-1997 között? Számítógépes programokat terjesztettem (az esetek 90 %-ában legálisan), valamint tolmácsoltam. Sőt, fél évig állásban is voltam egy libanoni illetűségű cégnél, mely fagylaltkészítő gépekkel és azok tartozékaival kereskedett Bulgáriában, én voltam az IT-osztályon a kettes számú alkalmazott.

Aztán Budapesten megpróbáltam rendes, jobban fizető állást kapni. Közel 200 helyre jelentkeztem, ebből összesen 5 helyre hívtak be interjúra, s sehová se vettek fel. Ismerősök még beajánlottak pár helyre, az egyikre fel is vittek (ez egy bankfiók volt), de ott nem töltöttem el túl sok időt, mivel a bank éppen tulajdonost váltott, s kirúgták az alkalmazottak felét, persze engem is. Aztán voltam még egy ideig éjjeliőr is egy budapesti irodaházban, de ezt nem bírtam sokáig.

S – vicces esemény – beajánlottak a Népszabadság szerkesztőségébe. Voltam is egyszer bent, egy illetékes embernél (sajnos elfelejtettem a nevét, de híres ember volt), akivel abban maradtunk, hogy küldök neki 3 cikket közéleti témában. Ezt meg is tettem, de sose kaptam reakciót. Pedig igyekeztem kiválasztani a 3 legenyhébb szövegemet, de el lehet képzelni: 1997-ben egy MIÉP-szimpatizáns és a Népszabadság, valószínűleg a legenyhébb cikk is súlyos sokkot okozott. Aki túl fiatal, annak egy példa: akkoriban a ballib médiák mindent uraltak, s akkoriban a legenyhébb más véleményre is úgy néztek, mintha kb. ma valaki a holokausztot szeretné tagadni egy zsidó lapban.

Rosszabb állást simán kaptam volna (pl. vagyonőr vagy könyvesbolti eladó), de azt nem akartam elvállalni, így maradtam állás nélkül. Fordító-tolmácsként vegetáltam, majd a feleségemmel együtt működtettünk egy boltot, először Pátyon (Pest megye), majd Budapest VII. kerületében. Éppen egy nappal a New York-i ikertornyok elleni terrorakció előtt nyitottuk meg a boltot, szóval jól emlékszem napra pontosan mindenre. A boltos tevékenység kb. nonprofit lett, abba is hagytuk 2006-ban.

Közben, úgy 35 éves koromra – ez 2002 – rájöttem, én voltaképpen nem is akarok karriert csinálni, a szabadságom fontosabb ennél számomra.

Végül 2007 nyarán elköltöztünk Szófiába, ahol semmilyen terveim se voltak, de pénzem volt a 2 budapesti ingatlanom eladásából, s nem is kellett gyorsan venni bármit is, mert volt lakásunk Szófiában. (A 3 ingatlanból 2 ingyen lett, örökségből, csak a harmadik, a budapesti bolt volt saját szerzemény, ezt kis vesztességgel adtam el végül.)

Előtte, 2006-2007-ben között onlájn pókereztem, s ebből még volt is valami közepes szintű jövedelmem. De mivel sose lett olyan jövedelmem, amit szerettem volna (egyszerűen sose lettem annyira jó játékos, bár így is jobb lettem az emberek 95 %-ánál), meguntam a pókert, s a rendszeres játékot abbahagytam 2007 őszén.

2007 őszén hirdetel felindulásból jelentkeztem egy szófiai cég álláshirdetésére, ahol magyar nyelven beszélő embereket kerestek. Nagyon meglepődtem, mert az első interjú és írásbeli teszt után azt mondták, hogy akkor fel is vagyok véve. Magam az egészet csak próbának gondoltam, de mivel ilyen váratlanul felvettek, gondoltam, akkor elkezdek munkába járni. A nettó havi fizetésem 125 ezer Ft lett, ami az akkori magyar nettó átlagnál (115 ezer) kicsit magasabb volt, bár reálértékben még jobb volt ennél az alacsonyabb bulgáriai árszint miatt, szóval magyar reálértéken kb. 150 ezer Ft-nak felelt ez meg. A munka könnyű volt – a Nokia magyar ügyfeleit kellett telefonon és ímélben támogatni -, plusz a csoporttársak között többen is kiváló embereknek bizonyultak. (Szia, Attila! Szia, Zsolt!)

Azóta eltelt 13 év, s azóta folyamatosan hasonló munkakörökben vagyok. Nekem idén nagyon jól jött a koronavírus is, most már be se kell mennem semmilyen irodába, hiszen ez a munka tipikusan olyan, amihez csak számítógép és internet kell. Most, 1 hónapja azért is váltottam munkahelyet, mert az új munkahely garantáltan “home office” jövő nyárig legalább.

Mivel a munkát nem önmegvalósításként, hanem kényszerként fogom fel, gyakorlatilag soha semmilyen munkahelyi problémáim nincsenek. A főnökeim meg is szoktak rendszeresen dicsérni, hogy nem okozok konfliktusokat, megbízható vagyok, nem linkeskedem.