Nagy Etika

By | 2018-09-05

Bizonyos értelemben ez a mű a másik két etikai témájú mű összefoglalása. Nem akarom elkövetni az olvashatatlanság hibáját, melyet azt hiszem elkövettem az egyik műnél, így itt maximálisan tömöríteni fogok. Aki nem akarja elolvasni a másik két művet, olvassa el mindenképpen ezt: igen jól igyekszik összefoglalni Arisztotelész etikai nézetrendszerét.

Az erkölcs az államtudomány része, mert állami ügyekben semmit se tehető erény nélkül..

Mik az erény forrásai?

Az erény nem lehet tudás, mert a tudás összes fajtája következtetéssel párosul, a következtetés pedig a lélek gondol­kodó részében keletkezik. Márpedig az erények a lélek értelemmel nem rendelkező részében vannak.

Minden képességnek a célja jó, nyilvánvaló, hogy a legjobb képesség célja a legjobb. A legjobb képesség az államtudo­mány, így az ő célja a legjobb.

Az állami életben megnyilvánuló jóról kell tehát beszélni. Ezt hogyan határozzuk meg?

A jó nem idea, hanem közös jellemző, mely megvan az egyes jó dologban. Az a jó egyetemes érvényű, amelyet önmaga végett választunk.

Minden azonban ami jó csak az adott terület részjójával foglalkozik, az államtudomány esetében is ez a helyzet: a jóról mint saját céljáról kell beszélni.

Ennek meghatározásához a tárgyhoz tartozó kiindulópontokat kell választani.

Vannak feltétlen és feltételes javak. A feltétlenek azok, melyek választása mindig és minden körül­mények között méltó, ilyen pl. az igazságosság. Míg feltételes az, ami használható méltóan és azzal ellentétesen is, ilyen pl. a gazdagság.

A másik lehetséges felosztás: céljavak és nem céljavak. Az egészség például céljó, míg az egészséget létrehozó eszköz nem az. Mindig a cél a jobb, ahogyan az egészség jobb, mint az őt létrehozó eszközök. Általános igazság, hogy mindig az a jobbik, ami végett cselekszünk, annak pedig eszközeiként létezik a többi dolog.

A célok közül mindig jobb a teljes cél a nem-teljesnél. Teljes cél az, amelyet ha elértünk, semmi egyébre nincs szükségünk, nem-teljes az, amelyet ha elértünk is, szükségünk van egyébre is. Pl. ha az igazságosságot elértük is, sok mindenre van még szükségünk, ám ha a boldogságot értük el, nincs már szükségünk semmi egyébre.

Tehát ez a számunkra legjobb, melyet keresünk: a teljes cél. A teljes cél pedig a jó és a javak célja. Ez pedig a boldogság.

Vannak többféle javak:

  • lelki javak: belátás, erény, gyönyörűség,
  • testi javak: pl. az egészség, a szépség,
  • külső javak: pl. a gazdagság, a kitüntetés.

Ezek közül a legjobbak azok, amelyek a lélekben vannak.

A cél kifejezés azonban kettős értelmű: használat és birtoklás. A használat érdemesebb a választásra, mint a birtoklás, hiszen az igazi cél a használat: pl. senki sem kívánná, hogy legyen szeme, ha nem látni akarna vele.

Azon dolgok esetében, amelyeket használhatunk és birtokolhatunk is, mindig jobb és választásra érdemesebb a használat, mint a birtoklás.

Ahogy nem az egyik fajta tudás alkotja meg a házat és a másik fajta meg a jó házat, hanem mindkettőt a házépítő mesterség, úgy van ez minden másban is, a jó oka ugyanaz – mesterséggel, derekassággal megtöltve.

Ugyanaz alkotja a lelket és a lélek kiválóságát, de a lélek kiválósága következtében fogunk helyesen élni. A élet pedig nem más, mint a boldog élet. Helyesen az él, aki az erények szerint él. Ez tehát a cél is, meg a boldog­ság is és a legfőbb jó is.

A boldogság egy bizonyos fajta használatban és tevékenységben van benne. Hiszen ahol létezik birtoklás és használat is, ott az utóbbi a cél. A lélek használata az erény birtoklása. A boldogság tehát az erény szerinti életben van.

Minthogy a legfőbb jó a boldogság, s a boldogság a cél, mégpedig tevékenység révén megvalósított teljes cél, akkor lehetünk boldogok és rendelkezhetünk a legfőbb jóval, ha az erény szerint élünk. Az erények szerint való élet, amely a tevékenység értelmé­ben vett élet a boldog élet.

A léleknek van egy bizonyos része, amelynek a segítségével táplálkozunk, s amelyet táplálónak nevezünk. Ha van is erénye ennek a résznek, akkor sincs tevékenysége. Hiszen amiben nincs törekvés, abban tevékenység sem lesz. Ebben a lélekrészben nem vehető észre törekvés, hanem ösztönös. Ez a rész tehát semmivel sem járul hozzá a boldogsághoz.

Az erény a legjobb lelki alkat.

A lélek két részre oszlik: az értelmes és az értelem nélkül való részre. Az értelmes lélekrészben jön létre a belátás, az éleselméjűség, a bölcsesség, a jó felfogás, az emlékezés, stb., az értelem nélkül való részben meg azok, amelyeket erényeknek nevezünk: a mértékletesség, igazságosság, bátorság, stb.

Az utóbbiak alapján mondanak ugyanis bennünket dicsérendőnek, míg az értelmes lélekrészhez tartozó dolgok alapján senkit sem szokás dicsérni. Hiszen senkit sem szoktak megdicsérni amiatt, hogy pl. bölcs. Persze az értelem nélkül való lélekrészt sem szokták dicsérni, csak akkor, ha ez szolgálatot tesz, mégpedig az értelmes lélekrésznek tesz szolgálatot.

Az erkölcsi erény a hiány és túlzás állapotában elpusztul. Pl. a testgyakorlásban túl­ságosan sok gyakorlás esetén ugyanúgy elpusztul az erő, mint a túlságosan kevés gyakorlás esetében.

Látható: ugyanazok a dolgok növelik és pusztítják el az erényt.

Az erények meghatározhatók a fájdalom és a gyönyör segítségével is. Hiszen a gyönyör miatt cselekszünk hitvány dolgokat, s a fájdalom miatt nem cselekszünk erkölcsileg szép dolgokat.

Általában lehetetlen erényre és erkölcsi hitványságra szert tenni fájdalom és gyönyör nélkül. Az erény tehát gyönyörökkel és fájdal­makkal kapcsolatos.

Az erkölcsi erény alapja a szoktatás, nyilvánvaló, hogy az értelemmel nem rendelkező lélekrész erényei nem természettől fogva jönnek bennünk létre. Hiszen egyetlen olyan dolog sem változik meg szoktatás hatására, mely természettől fogva létezik, pl. a kő nem szoktatható rá, hogy ezentúl felfelé essen.

Lelki jelenségek: az érzelmek, a képességek, a lelki alkatok. Világos, hogy az erény ezek egyike.

Érzelmek: az indulat, a félelem, a gyűlölet, a vágyódás, a féltékenység, a szánalom, stb., melyeket fájdalom és gyönyör szokott kísérni.

Képességek: melyek révén az érzelemre képesnek mondanak bennünket, melyek révén képesek vagyunk például haragudni, bánkódni, szánakozni, stb.

Lelki alkatok: melyek révén az érzelmek tekintetében helyesen vagy helytelenül viselkedünk. Ha nagyon harag­szunk, akkor helytelenül viselkedünk a harag tekintetében, ha meg egyáltalán nem haragszunk, amikor kellene, akkor is helytelenül viselkedünk a harag tekintetében.

A közép szerint való viselkedés az, amikor az ember sem nem túl haragos természetű, sem nem teljesen érzéketlen. Amikor így viselkedünk, akkor lelkiállapotunk megfelelő.

A lelki alkattal kapcsolatos az érzelmek tekintetében tanúsított helyes és helytelen viselkedés.

A helyes viselkedés az érzel­mekkel szemben az, mely nem mutat sem túlzást, sem hiányosságot, hanem a középsőre irányul. Az erkölcsileg helytelen viselkedéssel kapcsolatos lelki alkat pedig a hiányra és a túlzásra irányul. Az erény az ezekkel az érzelmekkel kapcsolatos közép, az érzelmek pedig: fájdalmak vagy gyönyörök, vagy legalábbis nem fájdalom vagy gyönyör nélkül való dolgok. Az erény tehát fájdalmakkal és gyönyörökkel kapcsolatos.

Vannak azonban olyan érzelmek is, melyeknek erkölcsileg hitvány volta nem valamiféle túlzásban vagy hiányban áll, például a házasságtörés. A fegyelmezetlenséggel kapcsolatos gyönyör az alap, mely szintén túlzó vagy hiányos voltánál fogva ilyen.

Mi ellentétes a középpel: vajon a túlzás, vagy a hiány? Egyes esetekben a középpel a hiány áll ellentétben, más esetekben meg a túlzás. Például a bátorsággal nem a vakmerőség – a túlzás – ellentétes, hanem a gyávaság mint hiány.

Viszont a mértékletességgel, azaz a gyönyörökkel kapcsolatos mértéktelenség és érzéketlen­ség közötti középpel nem az érzéketlenség – a hiány – tűnik ellentétesnek, hanem a mérték­telenség, vagyis a túlzás.

De mindkettő ellentétes a középpel, mind a túlzás, mind a hiány, a közép ugyanis hiányosabb a túlzásnál, de túlzóbb a hiánynál.

Nehéz dolog derekasnak lenni, hiszen minden egyes esetben a közepet megragadni nehéz. Kört rajzolni például mindenki tud, de már a kör középpontját meghatározni nehéz dolog. Hasonlóképpen: haragra lobbanni is könnyű meg az ellenkezője is, de már a közép szerint viselkedni nehéz.

Lehetséges-e ennek a megvalósítása? Hiszen mindeni az erényességet választaná. A törvényhozó is azért nem engedi meg a hitvány cselekedeteket, viszont buzdítja a a szép és derekas dolgokat. Mi értelme lenne ennek, ha a dolgok meg­tétele nem rajtunk múlna?

Rajtunk múlik, hogy derék vagy hitvány emberek leszünk-e. A dicséret és az elmarasztalás se a nem-szándékos dolgok illeti. Hiszen senkit se marasztalnak el, mert betegek vagy csúnya. De elmarasztalunk embereket még efféle dolgokért is, ha megbetegedésüknek vagy csúnyaságuknak ők maguk az okai.

Azaz az erényhez és az erkölcsi hitványsághoz is kell cselekvésben megnyilvánuló szándékosság.

Minden szervezet képes arra, hogy önmagához hasonló lényeket hozzon létre, adott princípiumokból alapján. A fa például a magból jön létre, a mag ugyanis egy bizonyos princípium. Amilyenek a princípiumok, olyanok a princípiumokból létrejövő dolgok is. Az ember bizonyos princípiumok alapján cselekszik. Ez a princípium lehet az elhatározás, a kívánság, s mindaz, ami értelmen alapul.

Mindig mi magunk önként választjuk meg az adott princípiumot. Tehát rajtunk áll, hogy derekasak vagy hitványak vagyunk-e.

Ki ne akarna azonban a legderakasabb ember lenni? Viszont nem az lesz a legderekasabb, aki ezt elhatározza, hacsak nem ilyen a természete, de mindenképpen jobb lesz mindenki ahhoz képest, mint ami volt.

Mivel rajtunk múlik, hogy derekasak legyünk, szükséges, hogy ezek után az önkéntességről beszéljünk. Az erény szempontjá­ból ugyani a legfontosabb az önkéntes jelleg.

Önkéntes az a tett, melyet nem kényszer hatására cselekszünk. Törekvés hatására cselekszünk, a törekvésnek pedig három fajtája van: vágy, indulat, kívánság.

A vágy hatására történő cselekvés önkéntes, mert minden kényszer hatására történt cselekedetet fájdalom követ, míg ami ezzel ellentétes, azzal gyönyör jár együtt, tehát mivel a vágy gyönyörre irányul, így a vágy alapú cselekvés csak önkéntes lehet.

A fegyelmezetlen ember azonban, bár tudja, hogy a megcélzott dolog hitvány, mégis cselekszik, mégpedig a vágy hatására. Azaz nem önként cselekszik. Viszont a vágy hatására való cselekvés mégse tekintethető kényszerbeli cselekvésnek, mert a vággyal gyönyör jár együtt, amit pedig gyönyör végett cselekszünk, azt nem kényszerből tesszük.

Az embert önkéntes cselekedetei alapján szokás megdicsérni.

Ha viszont a vágyon alapuló cselekvés önkéntes jellegű, akkor a vágy ellenére bekövetkező cselekvés nem az. Csakhogy a fegyelmezett ember éppen a vágya ellenére cselekszik, a fegyelmezett ember tehát mintha nem önként lenne fegyelmezett. Ez nyilvánvalóan nem igaz, tehát a vágyon alapuló cselekedet nem önkéntes jellegű. Ez tehát önellentmondás.

Az indulaton alapuló cselekvés esetében ismét hasonló a helyzet. Itt ugyanaz az ellentmondás alakul kil

Marad a kívánság önkéntes jellegének vizsgálata,

A fegyelmezetlen emberek amire törekszenek, azt rögtön kívánják is. A fegyelmezetlen emberek tehát a hitvány dolgokat úgy cselekszik, hogy közben kívánják is. Senki sem cselekszik azonban önként hitvány dolgot, tudva, hogy az hitvány. A fegyelmezetlen ember viszont, a hitványról tudva, hogy hitvány, s kívánságától vezérelve megcselekszi. Nem önként teszi tehát, s a kívánság sem önkéntes jellegű.

Viszont ez az érv megszünteti a fegyelmezetlenség és fegyelmezetlen fogalmát, hiszen ha nem önként cselekszik az ember, nem is marasztalható el miatta. Mégis, a fegyelmezetlen ember elmarasztalható, azaz önként cselekszik, tehát a kívánság önkéntes jellegű.

Itt ismét ellentmondás van. Ennek feloldásához meg kell vizsgálni az önkéntesség fogalmát ismét.

MI a kényszer és a szükségszerűség?

A kényszer az, ha egy lény valamit külső okból tesz, saját természete vagy kívánsága ellenére. Ha viszont az ok belső, az nem kényszer.
Amikor a hitvány ember azt állítja, hogy egy hitvány cselekedetre a vágya kényszerítette, az nem igaz, hiszen a vágy benne belül van.

Nem szükségszerű a gyönyör végett cselekednünk. A szükségszerű csak az, ami külső körülményekben jelenik meg,

Mivel ki lett zárva a törekvés, marad az, ami a gondolkodásból fakad és az elhatározás.

Ami nem önkéntes, az szükség­szerűségen, kényszeren alapulva, s nem gondolkodással párosulva keletkezik. Ami a gondolkodásból fakad, az szükségszerűen önkéntes.

Az elhatározás törekvés-e vagy sem?

Törekvés létrejön az állatokban is, de elhatározás nem. Az elhatározáshoz ugyanis értelem szükséges, értelem pedig csak az emberben van. Azaz az elhatározás nem azonos a törekvéssel.

Esetleg az elhatározás kívánság? A kívánság vonatkozhat lehetetlen dolgokra is, de ezeket nem határozhatjuk el. Továbbá az elhatározás nem a célra vonatkozik, hanem a célhoz vezető eszközökre. A célokat kívánjuk, nem az eszközöket hozzá. Azaz az kívánság és az elhatározás két különböző dolog.

Az elhatározás tehát gondolkodáson alapuló tett? Ez sem, hiszen sok mindent elgondolunk, amit nem határozunk el.

Az elhatározás tehát külön-külön egyikkel a felsoroltak közül se azonos, viszont szükségszerű, hogy az elhatározás kapcsolatban álljon velük. Hiszen az elhatározásnál gondolkodnunk kell az eszközökön, meg kell fontolnunk őket, s ily módon már létezik bizonyos törekvés és kívánság is, melyek alapján végül az illető cselekedetet végrehajtjuk.

Ha az elhatározás egy bizonyos, gondolkodással párosuló megfontolt törekvés, akkor az önkéntes jellegű nem azonos az elhatározáson alapulóval. Hiszen sok mindent megteszünk önként, még mielőtt gondolkoztunk volna rajta, például leülünk, efféle dolgot önként teszünk ugyan, de anélkül, hogy gondolkoznánk rajta, míg mindaz, ami az elhatározáson alapul, gondolko­dással párosul.

Tehát az önkéntes jellegű nem azonos az elhatározáson alapulóval, de ami elhatározáson alapul, az önkéntes jellegű. Hiszen ha megfontoltuk a dolgot, és elhatároztuk magunkat a cselekvésre, önként cselekszünk. Ezért szokták súlyosabban büntetni a szándékos bűntetteket.

Az elhatá­rozás tehát a tettekben van jelen, mégpedig azokban a tettekben, amelyeknek megtétele vagy meg nem tétele tőlünk függ, s melyekben megragadható a cselekvés oka.

De ez az ok nem egyszerű, matematikai jellegű ok. itt ugyanis nincs rögzítve semmiféle meghatározott kiindulópont, hanem itt a szabad döntésünk ez az ok. Hibázhatunk cselekedeteinkben.

A gondolkodás nem olyan, mint az érzékelés: a látással senki sem tehet semmi egyebet, mint hogy lásson, míg a gondolkodással megtehetjük ezt is és azt is. Itt már helye van a megfontolásnak.

A javak megválasztásánál a hiba nem a célokkal kapcsolatos, hiszen abban például mindnyájan egyetértünk, hogy az egészség jó, hanem a célszerűvel van kapcsolatban, például, hogy az egészség szempontjából jó-e egy adott cselekedet. A gyönyör és a fájdalom csalja meg leginkább az embert ezekben a dolgokban, az előbbit választjuk, az utóbbit kerüljük.

Mire irányul az erény, a célra vagy a célhoz vezető eszközre?

Minden mesterségben ugyanaz ért a célhoz és az ahhoz vezető eszközökhöz, ugyanígy áll a dolog az erénnyel is: inkább feladata a cél szemmel tartása, mint a célhoz vezető eszközöknek, hiszen a cél az a bizonyos princí­pium, melynek kedvéért vannak a hozzá vezető eszközök. Következésképpen az erény esetében is nyilvánvaló, hogy az inkább a célra, mint a célhoz vezető eszközökre irányul.

Az erény célja az erkölcsi szép, tehát inkább erre irányul az erény, mintsem azokra, amikből az erkölcsi szép létrejön, bár ez utóbbiak is az erény körébe tartoznak.

Az erénynek feladata, hogy az erkölcsi szépet elébünk állítsa.

Valaki ellentmonhatna: itt miért nem a tevékenység fontosabbnak a birtoklásnál? Valójában ez itt is így van, a tevékenység jobb a birtoklásnál. A kiváló embert tettei alapján ítélik meg, hiszen az, hogy kinek mi az elhatározása, lehetetlenség megmutatni. Hiszen ha minden ember nézetét meg lehetne ismerni, hogy miként viszonyul az erkölcsi széphez, akkor cse­lekvés nélkül is tűnhetne kiválónak az ember.

Most egyes konkrét példák!

Mi a bátorság? Miben jelentkezik?

A bátorság sohasem jön létre érzelmek és törekvések nélkül. A törekvésnek az értelemből kell fakadnia, s az erkölcsi szépre kell irányulnia. Akinek a törekvése tehát az értelem révén, az erkölcsi szép végett irányul a veszélyre, és a veszélyes helyzetekben félelem nélkül viselkedik, az ilyen ember: bátor.

Nem bátor az, aki tudatlanságból nem veszi észre a veszélyt, se az aki tapasztalata alapján áll ellen egy sokak számára veszélyesnek tekintetett helyzetben. Az igazi bátor ember félelmet érez, hiszen valós veszélyre reagál, de mégis képes helytállni.

A mértékletesség a gyönyörökkel kapcsolatos mértéktelenség és érzéketlenség közötti középhatár.

A legjobb lelki alkat a legjobbra irányul, a legjobb meg a túlzás és a hiány közötti közép. Hiszen mindkettőre, a túlzásra és a hiányra áll az, hogy az ezeken alapuló tetteket elmarasz­taljuk.

Következésképp, ha a közép a legjobb, a mértékletességnek valamiféle középnek kell lennie a mértéktelenség és az érzéketlenség között. Nos hát, egyrészt ezek között a közép, másrészt a mértékletesség a gyönyörökre és a fájdalmakra vonatkozik, de nem mindegyikre és nem is mindenre, ami ezekkel kapcsolatos. Hiszen ha valaki egy kép, vagy szobor, vagy más efféle dolog szemlélésével szerez magának örömet, attól még az ilyen nem mértéktelen, hasonlóképpen az sem, akinek az öröme hallással vagy szaglással kapcsolatos, hanem a mértékletesség csupán a tapintással és ízleléssel kapcsolatos gyönyörökre vonatkozik.

Az az ember nem mértékletes, akire a gyönyörök egyike sincs hatással, az ilyen ugyanis érzéketlen ember. A mértékletes emberre hat a gyönyör, de nem olyanformán, hogy túlzásba vigye, s minden egyebet mellékesként kezeljen, továbbá magának az erkölcsi szépnek a kedvéért, nem pedig egyébért kell mértékletesen cselekednie. Aki ugyanis a túlzó gyönyöröktől félelemből vagy valami más ilyesfajta érzés miatt tartja távol magát, az nem mértékletes.

Csak az ember lehet mérték­le­tes, mert a többi élőlényből hiányzik az értelmi képesség, melynek segítségével megvizsgálhatná az adott dolgot és a szépet választhatná.

Következik több más lelki alkat részletes elemzése: a szelídség, a nagyvonalúság, a becsvágy, az áldozatkészség, a felháborodás, az önérzet, a szemérem, a barátságosság, az igazmondás leírása részletesen. Ezeket kihagynám.

Az igazságosságról szóló részt viszont érdemes részletesebben leírni.

Az igazságos kifejezés jelentése kettős: az egyik törvény szerint való, ami a saját magunkkal szembeni derék magatartást jelenti, a másik pedig az, ami másokra vonatkozik.

A törvény azoknak a dolgoknak a megtételét írja elő, melyek az erényen alapulnak, tehát az az ember, aki a törvényen alapuló igazságos dolgokhoz ragaszkodik, tderekas ember lesz, azaz az igazságosság valamiféle tökéletes erény. Azonban a másokra irányuló igazságosság másféle. Akik mással szemben igazságosak, nem korlátozzák az igazságos jelleget önmagukra. S éppen ezt a típusú igazságosságot kell meghatároznunk.

A mással szemben megnyilvánuló igazságos: az egyenlő. Hiszen az igazságtalan meg az egyenlőtlen. Amikor az emberek a javakból maguknak a nagyobb részt, a rossz dolgokból meg a kisebbet juttatják, az egyenlőtlenség. Általános vélemény, hogy ez igazságtalanság.

Tehát az igazságtalanság az egyenlőtlen dolgokban, míg az igazsá­gos­ság egyenlőségben nyilvánul meg. Nyilvánvaló, hogy az igazságosság: valamiféle közép a túlzás és a hiány, a sok és a kevés között.

Az igazságtalan embernek ugyanis igazságtalankodása révén többje lesz, annak pedig, akivel igazságtalanság történik, ennek következtében kevesebbje. Ezek között a közép az igazságosság.

A közép egyenlő, az igazságos ember egyenlőt kíván birtokolni. Legalább két ember viszonya az, amiben az egyenlő jelleg megnyilvánulhat. Tehát egyenlőnek lenni a másikhoz való viszonyunkban igazságos dolog.

Az igazságosság tehát az egyenlőnek és a középnek a keveréke. Ez az arányos egyenlőség. Az arányos egyen­lőség legkevesebb négy tag között jön létre. Mert ahogyan A aránylik B-hez, úgy aránylik C a D-hez. Arányos például az, hogy akinek nagy vagyona van, az sokkal járul hozzá valamihez, akinek meg kicsi, az kevéssel, viszont ugyanígy: aki sokat dolgozik, az sokat szerez, aki meg keveset dolgozik, keveset.

Az igaz­ságosság tehát az arámyos egyenlőségre vonatkozó, a lelki alkaton alapuló, elhatározással párosult törekvés: az arányos kölcsö­nösség.

Az állami igaz­ságosság elsősorban az egyenlőségben jut kifejezésre, ez egyenlőség teljes mértékben csak a teljesjogú polgárokat illeti meg.

A jogok közül néhány a természettől való, mások pedig szokáson alapulnak. Az előbbiek is változhatnak, de ez jellemzően csak hosszú időn keresztül következik be.

A természeten alapuló jogos jobb a szokáson alapuló jogosnál, de amit keresünk, az az államilag jogos, az pedig szokáson és nem természeten alapul.

A jogtalan dolog és a jogtalan tett nem azonos. A jogtalan dolgot ugyanis a törvény határozza meg, míg a jogtalan tett az, ha az ember már megtette a jogtalan dolgot. Hasonlóképpen a jogos dolog és a jogos tett sem azonosak.

Mikor beszél­hetünk jogos dologról? Amikor az ember elhatározás alapján és önként cselekszik, tudatában annak, hogy kinek az érdekében, milyen eszközzel és milyen cél érdekében tesz.

Amikor valaki egyik körülménynek sincs tudatában, miközben jogtalan dolgot cselekszik, akkor az ilyen nem jogtalan, hanem szerencsétlen.

Tehát nem mindig követ el jogtalanságot, aki jogtalanul cselekszik, minthogy tudatlanságban van a tette felől. Mi a tudatlanság? Ha a tudatlanság az oka annak, hogy valamit cselek­szünk, akkor nem önként cselekszünk, úgyhogy nem követünk el jogtalanságot. De ha az ember maga az oka a tudatlanságnak, s olyan tudatlanságból cselekszik valamit, aminek ő maga az oka, az ilyen ember már jogtalanságot követ el, s joggal nevezik az ilyet jogta­la­nnak.

Akik azonban nem maguk az okai, de az ő esetükben is a tudatlanság okozza, hogy ilyesmit cselekszenek, nem követnek el jogtalanságot. Az efféle tudatlanság a termé­szetben gyökeredzik, például a kisgyermekek tudatlanságukban ütik meg az apjukat.

De mi a helyzet a jogtalanság elszenvedésével? Vajon önszántából szenved-e az ember jogtalanságot, vagy nem? Mert jogtalanságot nem önként szenvednek el az emberek. Vannak emberek, akik noha jogosan igényelnek valami egyenlőt, mégis engednek az igényükből mások javára. Mármost ha egyenlővel rendelkezni jogos, akkor kevesebbel rendelkezni annyi, mint jogtalanságot elszenvedni. De az ilyen ember önként rendelkezik kevesebbel, tehát önként vállalja, hogy jogtalanság történjen vele. Viszont nyilvánvaló, hogy nem önként vállalja. Mindazok, akik a kevesebbet veszik el, ezt vagy kitüntetésért, vagy dicséretért, vagy hírnévért, vagy barátságból, vagy valami más hasonlóért teszik. Aki pedig arra cserél el valamit, amire akarta, azzal semmiféle jogtalanság nem történt.

Az ilyen és ehhez hasonló érvekkel ellentétben áll a fegyelmezetlen emberről mondott érv. A fegyelmezetlen ember ugyanis önmagának okoz kárt azáltal, hogy hitvány dolgokat cselek­szik, mégpedig önként cselekszik ilyesmit, tehát tudatosan árt önmagának, így önként, ön­magától szenved jogtalanságot.

De itt fölvethető egy olyan megkülönböztetés, amely lerontja ezt az érvet. Ez a megkülönböztetés az, hogy jogtalanságot elszenvedni senki sem kíván. A fegyelmezetlen ember azonban önként cselekszik olyasmit, ami a fegyelmezetlenségen alapul, így hát önmagával szemben követ el jogtalanságot, mert hát hitvány dolgot akar cselekedni önmagával szemben. De azt, hogy jogtalanságot szenvedjen, nem kívánja senki, így a fegyelmezetlen ember sem követhet el önként jogtalanságot önmagával szemben.

Továbbá, aki jogtalankodik, az ezt önként teszi, míg akivel jogta­lanság történik, ezt nem önként szenvedi el,  így hát ha lehetséges volna, hogy valaki ön­magával szemben kövessen el jogtalanságot, az is lehetséges volna, hogy valamit egyidejűleg nem-önként és önként cselekedjünk. Ez viszont lehetetlen. Így nem lehetséges tehát, hogy az ember önmagával szemben jogtalanságot kövessen el.

Lehet persze léleken belüli jogtalankodás. A léleknek ugyanis van rosszabb és van jobb része. ezek egymás ellen elkövethetik ezt, ha a rosszabb a jobb rész ellen irányul, azaz az ember magával szemben lehet igazságtalan. De ennek nincs köze az állami jellegű jogtalan­kodáshoz.

Ki követ el jogtalanságot és kin múlik a jogtalan tett? Azon-e, aki jogtalanul kap valamit, vagy azon, aki igazságtalanul dönt és juttat valakinek valamit, ahogyan ez a versenyeken szokott történni? Jogtalanságot nem az követ el, aki pl. elfogadja a díjat a verseny döntőbírójától, még ha az helytelenül is döntött, hiszen lehet, hogy az igazságtalanságot követett el, de az is lehetséges, hogy nem.

Mi a szabály tehát? A léleknek van egy értelemmel bíró és egy értelemmel nem rendelkező része. Az értelemmel bíró résznek is két része van: a megfontoló és a megismerő lélekrész, az előbbi elgondol, az utóbbi érzékel.

Más az a lélekrész, amely az érzékelhetőre, és megint más, amely az elgondolhatóra vonatkozik.

A megfontoló – és elhatározó – lélekrész az érzékelhetőre vonatkozik, mindarra, aminek van keletkezése és pusztulása. Megfontolni ugyanis olyasmit szoktunk, amivel kapcsolatban tőlünk, az elhatározásunktól függ mindaz, hogy megtesszük vagy nem tesszük meg a dolgot, másban nincs helye se a megfontolásnak, se az elhatározásnak.

Milyen is az igazság? Mire vonatkoznak a megismerés formái:

  • a tudományos megismerés – arra, amit bizonyítás és érvelés segítségével lehet megismerni,
  • a belátás – azokra a tettekre, melyeket választani és elkerülni egyaránt lehet, amelyekkel kapcsolatban tőlünk függ az is, hogy megtegyük-e vagy sem: itt a megalkotás és a megcselekvés folyamatában nem azonos az alkotó és a cselekvő elem, hiszen míg az alkotótevékenység mellett létezik még egy másik cél is, addig a cselekvő elem esetében a cselekvés folyamata mellett nem áll semmi egyéb cél (példa házépítés és lanton játszás) – a cselekvésre a belátás vonatkozik, az alkotásra meg a mesterségbeli képesség inkább, a belátás egy bizonyos lelki alkat, önmagában erény, míg a megismerés többi fajtájának van erénye, de önmagában nem az,
  • az ész – a gondolkodás tárgyainak és a létezőknek elveivel kapcsolatos, azaz ellentétben a tudományos megismeréssel, itt bizonyíthatatlan elvekkel dolgozik, továbbá az ezen elvekből bizo­nyítás útján nyert tételekkel,
  • a bölcsesség – az észből és a megismerésből tevődik össze: foglalkozik az elvekkel is, meg az elvekből bizonyítás útján nyert tételekkel is, melyekre a megismerés vonatkozik,
  • a feltevés – olyasmi, aminek segítségével a dologgal kapcsolatban bizonytalanságban maradunk.

Azonos-e a belátás és a bölcsesség? Nem, mert a bölcsesség tárgyai a bizonyítható és mindig ugyanúgy létező dolgok, a belátás viszont nem ezekre, hanem a változásban levő dolgokra vonatkozik. A hasznos dolgokra tehát a belátás vonatkozik, ám a bölcsesség nem vonatkozik rá.

Erény-e a bölcsesség? Nyilván­való, hogy az, hiszen a belátás erény, ám a belátás kevésbé értékes, mint a bölcsesség, tárgya ugyanis alacso­nyabb rendű, hiszen a bölcsesség az örök dolgokkal foglalkozik, míg a belátás a hozzájuk képest alacsonyabb rendűekkel.

Mi az értelmesség? Ugyanazon a területen nyilvánul meg az értel­messég, mint a belátás, a cselekvés területén. Arra mondjuk, hogy értelmes ember, aki képes a megfontolásra, s tud helyesen tud dönteni és ítélni. Csakhogy döntése kis dolgokkal kapcsolatos, s jelentéktelen helyzetekben nyilvánul meg. Az értelmesség tehát a belátásnak része, mely nem lehet meg nélküle.

Hasonló a helyzet az ügyesség esetében is. Az ügyesség nem azonos a belátással, mégis a belátó ember ügyes, ezért a belátással bizonyos mértékig együtt jár az ügyesség is. De ügyesnek szokták nevezni a hitványat is. Az ügyesség jellemzője, hogy megvizsgálja, milyen eszközökkel hajthatja végre az egyes tetteket, azután megszerzi az eszközöket hozzá.

Ahogyan az ügyesség viszonyul a belátáshoz, olyannak tűnik az összes erény viszonya. Vannak erények, amelyek természettől fogva is megvannak minden emberben, de vannak olyanok is, amelyek szoktatáson és elhatározáson alapulnak. Csupán a megfontolással párosultak tekinthetők teljes erényeknek és ezek dicséretre méltóak is, amikor a törekvéshez csatlakozva megjelennek. A természetes erény megfontolás nélkül való. A megfontolástól elkülönítve csekély mértékű, s dicséretre nem méltó, de hozzátéve a megfontoláshoz és az elhatározáshoz, tökéletessé teszi az erényt. Azaz erényre irányuló természetes törekvés együttműködik a megfontolással, s nincs is híjával ennek. Másrészt a megfontolás és az elhatározás sem válhat teljesen tökéletessé mint erény a természetes törekvés nélkül. Az a cselekvés dicsérendő, mely együtt van megfontolással párosult, az erkölcsi szépre irányuló törekvéssel.

A belátás miért erény? Mivel az igazságosság és a bátorság meg a többi erény amiatt, hogy az erkölcsileg szép dolgok megvalósítása a céljuk, dicsérendők is, nyilvánvaló, hogy a belátás is valamiféle dicsérendő dolog, hiszen amely dolgok megcselekvésére a bátorság, ugyanazokéra indít a belátás is. Ahogyan a belátás rendeli, úgy cselekszik a bátorság is, tehát, ha a bátorság dicsérendő, akkor az is, ami ezt elrendeli neki: a belátás.
A belátás egyfajta tervező mester az erények között, mert ahogyan ő előírja, úgy cselekszenek az erények.

A belátás uralkodik a lélekben? Nem, hanem egyfajta felügyelő a bölcsesség mellett, gondoskodik, hogy a többi lélekrész a munkáját végezze azáltal, hogy az érzelmeket zabolázza és mérsékli.

Mi a méltányosság? A törvénnyel szabályozott dolgok enyhítése. Mivel a törvény általános viszonyokat szabályoz, így esetenként szükséges az enyhítés egyes indokolt esetekben. Ez valójában a törvény szellemének érvényesítése, nem azzal ellentétes tevékenység.

A megértő gondolkodás ugyanarra vonatkozik, mint a méltányosság, azokra az esetekre, melyek a törvényhozó pontatlan meghatározásai következtében kimaradtak.

Aki döntést hoz a törvényhozó által elhanyagolt dolgokban, s felismeri, hogy azok jogos dolgok, az megértő gondolkodású. A megértő gondolkodás feltétele a méltányosság.

A jó megfontolásnak ugyanaz a tárgya, mint a belátásnak, mivel a választható és elkerülhető dolgokra vonatkozik, s nincs meg a belátás nélkül. A belátás a cselekvő elem ezen a területen, a jó megfontolás pedig az a lelki alkat, mely alkalmas arra, hogy a cselekvések területén megtalálja a legjobbat. Azok a dolgok nem tartoznak a jó megfontoláshoz, melyek önmaguktól a legjobb módon történnek. Ott ugyanis az értelemnek nincs szerepe.

Vajon feladata az igazságos embernek az, hogy a társadalmi élet minden területén mindenkinek egyenlőt nyújtson? Legyen mindenkihez hasonló? Nem, semmiképpen. Viszont mindenkinek meg kell adnia azt, ami őt megilleti.

Ellentmondás lehet, hogy a jogtalankodás azt jelenti, hogy az ember kárt okoz önként és tudatosan, azaz a jogtalankodónak tudnia kell, hogy melyek a jó és melyek a rossz dolgok, márpedig ez a a be­látás jellemzője, azaz a jogtalansággal a leg­nagyobb jó, a belátás jár együtt. Valójában azonban ez nem így van, mert belátásnak éppen az a sajátossága, hogy helyesen képes szemlélni a dolgokat. A jogtalan ember is általánosságban tudja ugyan, hogy mi a jó. de azt már nem, hogy az számára jó-e. Azaz a jogtalansággal nem jár együtt a belátás.

További kérdés: létezik-e jogtalanság a hitvány emberrel szemben is? Ha ugyanis a jogtalanság abból áll, hogy kárt okozunk, a károkozás meg javaktól való megfosztásból, akkor úgy tűnik, mintha nem okozhatnánk kárt az ilyennek, hiszen azok a javak, amelyekről ő úgy véli, hogy azok jók a számára, azok valójában nem azok. Ahogy pl. a gazdagság kárt okoz a hitvány embernek, mivel nem tud helyesen élni vele. Ha tehát kárt okozunk ilyen embernek, nem követünk el jogtalanságot. Aki lélekben hitvány, annak számára megfelelő eljárás, ha nincsenek javai.

Létezhet-e túlzás az erényekkel , abban az értelemben ahogy ez megesik egyes külső javakkal, pl. a a nagy vagyon pökhendivé teheti birtokosát. Az erénnyel is lehetséges ez: azaz pl. ha valaki túl igazságos, az rosszabbá válik? Nem, mert a derekas ember abban is derekas, ahogy él erénye jótéteményeivel, hiszen kötelező eleme a közép hiány és túlzás között. Az erény tehát, ha naggyá nő, nemhogy nem rosszabbá, de jobbá tesz.

Három olyan lelki jelenség van, amelynek az alapján hitványnak nevezünk embereket:

  • lelki rosszaság,
  • fegyelmezetlenség,
  • állatiasság.

Az elsőről már volt szó, lássuk a fegyelmezetlen­séget és az állatiasságot.

Az állatiasság túlzott rosszaság. Ez az erkölcsi rossz túl van az emberi mértéken, ugyanúgy a vele szemben álló erény is, mely az istenek természete.

Szókratész azt állította, hogy fegyelmezetlenség nem létezik, mondván, hogy senki sem választaná a hitvány dolgot, ha tudná, hogy az hitvány. Viszont a fegyelmezetlen ember nem ilyen, hanem olyan, aki tudja, hogy valami hitvány dolog, de mégis – érzelmétől sarkallva – azt választja.

Vajon a fegyelmezetlen embernek van-e valamiféle meghatározott ismerete, amelynek a segítségével szemléli és vizsgálja a hitvány dolgot? Ez nem lehet így, mert értelmetlenség volna, hogy ami bennünk a legerősebb és legszilárdabb, alá legyen vetve másnak. Ugyanis a tudás az, amely a bennünk levő összes dolog közül a legállandóbb és leginkább kényszerítő erejű, azaz a fegyelmezetlen ember nem tudás alapján cselekszik.

De ha nem tudás, akkor vélekedés-e? Ha a fegyelmezetlen embernek vélekedése van, nem marasztalhatjuk el, hiszen ha valami hitvány­ságot cselekszik, annak nincs pontosan tudatában, csupán vélekedik róla, így meg kellene bocsátani neki amiatt, hogy hitványságot cselekszik, hiszen nem tudja pontosan, hogy az hitványság, csupán tévesen vélekedik. De mégis elmarasztaljuk a fegyelmezetlen embereket. Itt tehát ellentmondás van.

Újabb ellentmondás, hogy mivel a mértékletes ember fegyelmezett, képes-e benne bármi heves vágyakozást ébreszteni? Hiszen ha fegyelmezett, akkor heves kell hogy legyen ez a vágyakozás, mert különben miben fegyelmezett? De ha viszont vágyai hevesek, akkor meg ez az ember nem mértékletes, hiszen az a mértékletes, aki sem nem vágyakozik semmire, sem nem szenved semmitől.

Továbbá, néha a fegyelmezetlen ember dicsérendő, a fegyelmezett meg elmarasztalandó. Hiszen aki téved a megfontolásban, de vágyától vezérelve a szépet választja, az dicsérendő. A fegyelmezett ember esetében ez nem fog megtörténni, hiszen értelme nem fogja megengedni neki, hogy hallgasson vágyára. Azaz fegyelmezetlen ember választ helyesen, így dicséretre méltó. A fegyelmezett ember pedig elmarasztalandó, hiszen tévedése miatt nem választja a szépet. Ez persze abszurd következtetés.

Mi a megoldás? Először is, az erős vélekedés és a tudás között ebből a szempontból nincs különbség. Fegyelmezetlen az olyan ember, akinek van ugyan tudása az erkölcsileg szép dolgokról, de nem aszerint cselekszik. A bennük levő tudás nem tevékeny. A fegyelmezetlen ember rendelkezik ugyan általános tudással arra vonatkozóan, hogy az efféle dolgok hitványak és kártékonyak, részlegesen azonban nem ismeri, hogy az éppen adott dolog rossz, úgyhogy az efféle tudás birtokában fog hibázni. Mert az általános tudással rendelkezik ugyan, de a részlegessel már nem. Tehát egyáltalán nem lehetetlen az sem, hogy ez történik a fegyelmezetlen emberrel: a tudás birtokában valami hitványságot cselekszik.

Továbbá, a fegyelmezett ember az, aki a helyes szabály birtokában és ezt alkalmazva ítéli meg a rosszat és a jót, s akit nem a vágyai vezetnek. Azaz akkor se érdemelhet dicséretet a fegyelmezetlenség, ha az a jót választja, s akkor se megrovást a fegyelmezettség, ha tévesen ítél.

Aki a testi vagy a külső javakkal kapcsolatban fegyelmezetlen, az feltétlenül fegyelmezet­lennek számít. A feltétlenül fegyelmezetlen ember ugyanis a testi gyönyörökkel és fájdalmakkal kapcsolatban ilyen.

Azonos-e vajon a mértéktelen és a fegyel­mezetlen Nem, mert mértéktelen az olyasféle ember, aki úgy véli, hogy amit tesz, az számára a legjobb és a legkedvezőbb, s aki nem rendelkezik semmiféle helyes szabállyal, mely ellenkezésbe kerülne mindazzal, ami számára gyönyörűségnek tűnik. A fegyelmezetlen emberben viszont megvan a helyes szabály, mely ellenkezésbe kerül vele, amikor vágyát követi.

Vajon melyik gyógyítható könnyebben, a mértéktelen vagy a fegyelmezetlen ember? A fegyelmezetlen emberben az alapelve megvan jó állapotban van, a mértéktelen emberben viszont nincs meg, ezért a fegyelmezetlen ember jobb a mértéktelennél, s könnyebben gyógyítható.

A fegyelmezetlenségnek két fajtája van. Az egyik valamiféle megfontolatlanság, mely hirtelen keletkezik és hirtelen cselekedetre késztet, a másik egyfajta erőtlen jelenség, amely akadályozó jellegű megfontolással párosul.

Az első fajta nem kárhoztatható túlságosan, hiszen megjelenik a derekas emberekben is, mégpedig azokban, akik forróvérűek és tehetségesek. A másik fajta viszont a hideg és melankolikus emberekben jelenik meg; az ilyenek megrovást érdemelnek.

Aki értelmével előre tisztázza a dolgokat, még ha a friss élményekkel kapcsolatban fegyelmezetlen is, akkor sem ragadja el a szenvedély. De aki értelmével látja ugyan, hogy ezt meg ezt nem kellene megtennie, mégis átadja magát a gyönyörnek, fokozottabb mértékben érdemel megrovást. A derekas ember soha nem is lehet ilyen módon fegyelmezetlen.

Ezek után a gyönyörről kell beszélni, mivel boldogság a gyönyör és kellemes élet, vagy legalábbis olyan élet, mely nincs híján a gyönyörnek. A gyönyör nem feltétlenül szükségeltetik a fájdalomban, ez csak egyes testi gyönyörökre igaz. A látás, a hallás és a szaglás esetében nincs szó előzetes fájdalomról, hiszen senki sem érezt fájdalmat azelőtt, hogy a látás vagy a szaglás gyönyört okoz neki. Hasonlóképpen a gondolkodás esetében se: aki szemlél valamit, az gyönyörűséget érez anélkül, hogy előbb fájdalma lett volna.

A gyönyöröket fajta szerint meg kell különböztetni. Vannak bizonyos hitvány gyönyörök is. Minthogy a természetek különbözők, ezért különbözők a gyönyörök is, s mert a gyönyör visszatérés a saját természet szerinti állapothoz, a hitvány természet esetében hitvány, derekas természet esetén pedig ez derekas gyönyör.

Nyilvánvaló, hogy a látásból, hallásból, gondolkodásból fakadó gyönyörök jobbak, mint a testi gyönyörök, melyek a feltöltésből – az üres állapotból a telített állapotig tartó folyamatból – származnak.

A cselekvő ember cselekvéséből fakadó gyönyör nem akadály, hiszen a gyönyör, ha a tevékenységből fakad, még fokozottabb tevékenységre serkenti. A derekas ember cselekvése az erényen alapul, s számára kellemes, hogy ezt cselekszi. Cselekvése ezután még tevékenyebb lesz. Ha örömmel cselekszik, derekas ember, ha meg fáj neki, hogy erkölcsileg szép dolgot cselekszik, akkor nem derekas. Fájdalom ugyanis ott van, ahol kényszerből történik valami, így hát ha fájdalmat érez valaki, amikor szép dolgot cselekszik, akkor azt kényszerből cselekszi. Aki pedig kényszerből cselekszik, az nem derekas ember.

Nincs olyan, az erényen alapuló dolog, amit ne fájdalommal vagy örömmel tennénk. Középút nincs, mert az erény az érzelmekben nyilvánul meg, az érzelem meg a fájdalomban és a gyönyörben, s nincs semmi, ami a kettő között lenne. Nyilvánvaló tehát, hogy az erény is fájdalommal és gyönyörrel párosul.

A külső javak nélkül, melyeknek a területén döntő szerepet játszik a szerencse, lehetetlenség boldognak lenni. Ki a szerencsés ember? A szerencse oka nem lehet a a természet, mert ha így lenne, akkor a szerencse szabályszerű lenne, márpedig ennek éppen ellenkezője a helyzet: rendszertelen és véletlenszerű a szerencse.

A szerencse az észre se vezethető vissza, hiszen itt is jellemző a rendszeresség és a szabályszerűség. Sőt ahol a leginkább van jelen a szerencse, ott van legkevésbé jelen az ész.

A szerencse esetleg valamiféle isteni gondviselés? Kizárt, hogy az istenség érdemtelenül osztana javakat.

A szerencse egyszerűen véletlenül keletkezik. Ami viszont a természet része. Ez ellentmondás.

A szerencse és a sors a nem tőlünk függő dolgok közé tartoznak, hanem azok közé, amelyeknek nem vagyunk urai és amelyeket megcselekedni nem áll hatalmunkban. Ezért pl. az igazságos embert mint igazságos embert senki sem mondhatja szerencsésnek, hiszen tőle függ, hogy olyan amilyen. Ugyanez igaz más erényekre is.

De egyes esetekben már megfelelőbb szerencséről beszélni. Az előkelő származású embert ugyanis szerencsésnek nevezzük, ahogy általában azt, akinek olyan javak jutnak osztályrészül, amelyeknek nem ő az ura. De itt sem teljesen helyénvaló talán szerencséről beszélni. A szerencsés kifejezést ugyanis több értelemben használjuk. Akinek a számítása ellenére sikerül valami jót cselekednie, szerencsésnek mondjuk, s akinek számítása szerint veszteséggel kellene zárnia egy ügyet, de mégis nyereséges, szintén szerencsésnek nevezzük. Akkor beszélünk tehát szerencséről, ha számításunk ellenére jön létre valami jó, s ha nem szenvedjük el azt a kárt, amire számíthatunk. De inkább van jelen a szerencse ott, ahol az ember valami jóra tesz szert. Hiszen az, hogy szert teszünk a jóra, már önmagában szerencsés esetnek számít, míg az, hogy nem szenvedünk kárt, csak járulékos módon szerencsés eset. A szerencse tehát értelem nélküli természet.

A szerencsés ember ugyanis az, aki az értelem irányítása nélkül rendelkezik a jóra irányuló törekvéssel, s el is éri a célját. Ez a természet hatása.
Mert a lélekben természettől fogva megvan az, aminek segítségével az értelem irányítása nélkül törekszünk arra, ahol megvan számunkra a jó állapot lehetősége. Ez olyan, mint az ihletett állapotban lévők esete: értelem nélkül való törekvés alapján cselekszenek.

A szerencse a dolgok változékonyságából ered, ahol magában az emberben benne van a javakra irányuló törekvés princípiuma.

Összefoglalásként az egyes erényeket alá kell rendelnünk valaminek. Ez a kalokagathia, azaz „szépjóság”.

Vannak szép és vannak jó dolgok, az erények egyszerre vannak a két kategóriában. Vannak feltétlenül jó és szép dolgok, s vannak olyanok, melyek nem feltétlenül azok. Az erkölcsileg szép és jó ember számára a feltétlenül jó dolgok jók, s a feltétlenül szép dolgok szépek. Az erényeken alapuló helyes cselekvés a helyes szabály alapján való cselekvés.

De mi ez a helyes szabály? Azt jelenti, hogy a lélek értelem nélkül való része nem akadályozza az értelemmel bíró lélekrészt abban, hogy az a maga tevékenységét végezze. Ahogy a test van a lélek kedvéért, úgy van a lélek gyengébb része van a jobbik részéért. A test akkor működik helyeen, ha nem akadályozza, sőt elősegíti a lélek munkáját. Ugyanígy: az érzelmek helyes működése az, ha nem akadályozzák az ész munkáját.

Milyen állapotban legyenek az érzelmek, hogy ne akadályozzanak? Ez nehéz kérdés, hiszen az embernek magának is hozzá kell járulnia, hogy észrevehesse ezt. Nem elég maga a tudás, hanem annak használata is szükséges. A boldogság nem abban áll, hogy ismerjük mindazt, amiből létrejön, hanem akkor jön létre, ha mindazt használjuk is.

Mi a barátság? A barátság tökéletes fajtája a derekas emberek sajátja, belőle származnak a barátság egyéb formái: a kellemesen és a hasznoson alapuló barátság. Van továbbá egyenlő és egyenlőtlenség barátsága és a tökéletes barátság. A barátság összes említett formái közül a rokonok barátságában jelentkezik leginkább a szeretet, ott is az apa fia iránti barátságában.

A jóakarat nem azonos a barátsággal, de feltétele annak.

Az egyetértés közeli kapcsolatban áll a barátsággal, a cselekvés területén jelentkezik, párosulva az azonos célra vonatkozó kívánsággal.

Létezik önmagunk iránti barátság is. Az önzően önmagát szerető ember, aki mindent önmaga érdekében cselekszik, hitvány, míg a derakas ember más érdekében cselekszik, nincs önző önszeretet. Viszont minden ember a javakra törekszik, s mindegyik úgy véli, elsősorban neki kell hogy legyenek javai. A derekas ember lemond a javakról – elsősorban a gazdagságról és a hivatalról – más javára, nem mintha nem őt illetné meg leginkább, hanem mert látja, hogy más ezekkel többre képes, mint ő. A többiek tudatlanságuk folytán nem tesznek így, mert nem gondolnak arra, hogy ők esetleg rosszul élnek ezekkel a javakkal.

A derekas emberben egyedül a széppel kapcsolatban lehet önző önszeretet, ez az az egyetlen, amit nem enged át másnak, míg a hasznost és kellemest átengedi.

Vajon önmagát szereti-e leginkább a derekas ember? Nos, egyrészt önmagát szereti leginkább, másrészt meg nem. Hiszen a derekas a hasznos javakról lemond a barátja javára, ekkor a barátját jobban szereti önmagánál, de amikor ezt teszi, saját magának örömöt szerez, azaz önmagának adja a szépet, ezért is mond le a hasznos dolgokról. Ez azonban a jó szeretete, nem pedig önző önszeretet, hiszen önmagát egyedül saját jósága miatt szereti.

Az önmaga számára elégséges embernek van-e szüksége barátságra? Igen, mert önmagunkat megismerni egyrészt a legnehezebb dolog, de a legkellemesebb is, viszont önmagunkból kiindulva nem szemlélhetjük önmagunkat, a barát pedig második énünk. Sok barát kell vagy kevés? Egyik se.