“Neoliberálisok”

By | 2020-09-02

Éber Márk Áron írásait érdemes olvasni, akkor is, ha a következtetései gyakran tévesek, mert viszont az elemzései nagyon jók. Most a Mérce is népszerűsíti a két héttel ezelőtt az Új Egyenlőségen megkezdett cikksorozatát.

A cikk célja bemutatni, hogy a “neoliberalizmus” Magyarországon nem a rendszerváltoztatással indult. Persze a “neoliberális” szó eleve hibás, erről már sokszor írtam. A “neoliberális” szó használatának egyetlen oka: így szeretnék a balos szerzők elkerülni, hogy liberális haverjaik megharagudjanak rájuk, hisz ők lám nem a liberálisokat szidják, csak a “neoliberálisokat”. Aki pedig unja a baloldaliak közül a “neoliberális” szót, annak tarsolyában ott van még a “piaci fundamentalista” szülemény ugyanarra.

A valóságban persze itt liberálisokról van szó, mert a “neoliberalizmus” egyenlő a klasszikus liberalizmussal, nincs benne semmi “neo” az eredeti eszméhez képest. Mert lássuk mi is a libveralizmus egyetlen mondatban: az az eszme, mely szerint az egyéni szabadság a legideálisabb társadalamszervező elv, mert a maximálisan szabad egyének önérdekkövetése és önzése kiegyenlíti egymást, valamint az ellenérdekek így képesek önmaguk megoldani az ellenérdekek ütközése miatti konfliktusokat. Sose létezett olyan klasszikus liberalizmus – ahogy ezt egyesek állítják manapság -, mely ne lett volna kapitalizmuspárti, mert a liberalizmus a kapitalizmust tekinti az egyéni szabadság kifejezése lehető legjobb keretének. Valójában ha van “neoliberalizmus”, azaz a liberalizmus valamilyen újabb verziója az éppen a szocialista eszmékkel vegyített liberalizmus, a szociáldemokrácia, melynek lényege, hogy az eredeti liberális eszméket korlátozza a társadalmi igazságosság nevében.

Magam is írtam erről a témáról. Családilag is érintett vagyok, szüleim a nyugatpárti kádári nomenklatúra alsó részéből származnak, egész gyerekkoromban az e körből származó emberekkel voltam körülvéve, érintkezésben a nomenklatúra középső részeivel is. 16 éves koromig kb. szentírásnak is hittem azt, amit ez a réteg hitt és mondott. Majdnem tucatnyi cikket szenteltem e témának, lásd ezeket itt, de a téma szempontjából ez a cikkem a lényeg (ezeket a cikkeket mind apám 4 évvel ezelőtti halála után tettem közzé, nem akartam ezzel “bajt” okozni, bár apám elfogadta, hogy másképp látom a világot, mint ő). Nagyon röviden a három fő dogma, amiben ez a réteg szentül hitt:

  • a piac mindent megold, a lehető legkisebb állam kell,
  • a szakemberség valami objektív tényező, azaz nincsenek más szempontok, a politika kizárandó a “szakmából”,
  • a szocializmus marhaság, különösen a kommunista verzió, de a szociáldemokrata változata is súlyos téveszme.

Vannak az embernek meghatározó élményei életében. Ezek jellemzően pillanatok, de ezekre az ember a legapróbb részletességgel emlékezik. Pl. le tudom írni máig annak a lánynak az arcát, a sminkjét, a haját, minden ruhadarabját, aki az első nő volt, aki színmeztelenre vetkőzött előttem 35 éve. Életemben van talán 20-25 ilyen pillanat. De a cikk szempontjából a releváns pillanat 12 éves koromban volt.

Állunk a madridi repülőtéren, várva a havannai járatra, jelen van 4-5 magyar család, mind diplomata beosztásúak havannai vagy madridi állomáshellyel és azok családtagjai, s mind a technokrata kádárista elitből (a kádárista elit két részből állt: “technokraták” és “munkáskáderek”). Kiderül: valakinek a csomagjai elvesztek. Ha a Malév a hibás, az nem hír, hiszen magyar, azaz “rossz” cég. De kiderült: a hibás az Iberia nevű akkor még egyedüli spanyol légitársaság. Ezt az egybegyűltek nem értették, hogyan tehet ilyet egy nyugati, azaz “jó” cég, de aztán az egyik magyar diplomata megfejtette a “rejtélyt”: tavaly államosították az Iberiát! Megkönnyebbülés érződött a magyar csoportban: hát persze, hogy szarul működik, ha egyszer állami tulajdon!

Nagyjából erről ír Éber is. A magyar közgazdász és pénzügyes elit – mely szinte teljesen technokratákból állt már a 70-es években is, de különös a 80-asakban – semmi kapcsolatban nem állt a marxizmussal, a marxizmus csak a kötelező fedőszöveg volt, de senki se vette komolyan. Ténylegesen ez a két terület már hosszú évekkel a rendszerváltozás előtt teljes konszenzusban volt a tekintetben, hogy a liberális eszmék az egyedül helyesek, minden más tévedés, sőt a liberalizmus a “szakmaiság”, a tiszta szakemberség, minden más pedig indokolatlan, politikai indíttatású, téves “belepofázás” a “szakemberek” dolgába. A hatalmi pozícióban lévő technokraták fő feladata pedig a technokrata konszenzus szerint a szovjet függőség miatt lebonthatatlan kommunista politikai rendszer keretein belül a gazdaság totális reformja, a kapitalizmus lehető legteljesebb becsempészése a rendszerbe.

Amikor Medgyessy Péter – aki szintén a kádárista technokrata elit rész volt, nyilván magasabb pozícióban mint az én rokonságom – 2002-ben azt mondta védekezésként a kiderült hírszerzői ügye kapcsán, hogy ő a Szovjetúnió ellen kémkedett, sokan ezen röhögtek, s okkal is, hiszen ez ebben az alakban abszurdum, de én tudom: Medgyessy ezt teljesen komolyan hitte. Amit Medgyessy mondott az abszolút jellemző volt: a “konzervatív” magyar pártvezetés (lásd Biszku, később Grósz, Fejti, stb.) orra előtt, valahogy észrevétlenül, továbbá a moszkvai fővezérség reformellenes szárnya elől eltitkolva nyomatni a “reformokat”, mindenkit kész helyzet elé állítva, hogy aztán már ne legyen visszaút.

Természetesen a technokrata elit mindenben élvezte Kádár támogatását. Kádár politikája az volt, hogy az elit két részét egyszerre támogatta, egymás ellen, s mindkettőnek megvolt a maga monopóliuma: a kereskedelemben, a gazdaságban, a pénzügyekben a technokraták diktáltak, míg a honvédelemben, belügyben a munkáskáderek. S mind a két elitnek megvoltak a kiváló moszkvai kapcsolatai, ugyanis a szovjet vezetésben is volt egy reformista és egy reformellenes szárny.

A kádárista egyensúly 1986-ban bukott csak el, amikor Moszkvában az új vezér, Gorbacsov nyíltan meghirdette a reformista kurzust, ezzel kihúzva a talajt az ellentábor alól a csatlósállamokban, Magyarországon is. A többi közismert: a magyar pártelit 2 része (nyugatosok és nemzetiek, nevekkel ez kb. Németh és Pozsgay) egyesült a reformellenesek (ez kb. Grósz lett, miután maga Kádár immár működésképtelen állapotba került) ellen, s fényes győzelmet arattak. (Az már az 1989-1991 közti kor eseménye, hogy a volt technokraták kiközösítették a pozsgayistákat, azóta az MSZP egy tisztán liberális párt.)

Ezért is utálom, amikor fideszesek elkezdenek mindenkit egyszere kommunistázni. Ahogy ezt Éber is írja, ez az elit sose volt semmiben kommunista, nyilván a teljesen formális párttagságot leszámítva.

Éber elég jól leírja a későbbi folyamatokat. A liberális eszmék kötelezőek lettek az ellenzékben (elsősorban annak fő erejében, az SZDSZ-ben), s ez közel hozta ezt, a már részben, szakértőkön keresztül eleve kötődő, posztkommunista elithez, mely gyakorlatilag semmiben se vallott mást, leszámítva persze azt, hogy az egyik rész ellenezte a kádárizmust, míg a másik a reformfolyamat kezdetének tekintette azt. Jobb név híján ez lett a “baloldal”, ez megfelelő volt mindkét elemnek:

  • jó volt a volt technokrata elitnek, hisz így azt állíthatta, ők már korábban is a baloldalon voltak, s eleve a liberalizmus az végülis baloldal (a valóságban persze a liberalizmus jobboldal),
  • jó volt a volt ellenzéknek, hiszen így, miután az MDF-kormány magát jobboldalinak határozta meg, adott volt a “baloldal” szerep, bár persze röhejes, hogy miért lennének baloldaliak azok, akik Antallt azért kritizálják, mert nem eléggé “piacpárti”.

Azaz nem az volt – sajnos máig ez a vezető “jobbos” narratíva -, hogy az SZDSZ-es ellenzék elárulta tisztességét, majd lepaktált a komcsikkal, hanem az, hogy két szinte mindenben egyetértő liberális csoport egymásra talált.

Szóval így lett az a sajátos magyar bal-jobb értelmezés, hogy:

  • baloldali az aki progresszív liberális, globalista, ateista, s vakon hisz mindenben ami nyugati, feladatának pedig a “mucsai” magyarok megnevelését látja,
  • jobboldali pedig az, aki konzervatív harmadikutas, nacionalista, keresztény, hisz a magyar önállóságban, feladatának pedig a magyar sajátosságok védelmét látja.

Éber külön érdeme, hogy elismeri: a “piaci fundamentalizmus” ellenzéke Magyarországon a “jobboldalon” jelent meg, nem a “baloldalon”, s ma is így van ez. Azt is bátran leírja, van egy hagyományos liberális jobboldal, s egy újjobb, mely átvesz sokat a rendszerkrikusságból.

Éber nyilván a ténylegesen nemlétező antiliberális baloldal híve. S mint ilyen azt mondja: nem szabad nekik szövetségre lépniük a liberális “baloldallal”. Erre kiváncsi leszek, mert eddig minden tapasztalat az ellenkezőjét mutatja: a éles helyzetben a törpeméretű magyar rendszerkritikus baloldal mindig kiáll a “hagyományos baloldal” mellett.