Nyelvészeti szemléletek

By | 2020-05-31

Pár szó laikusoknak az egyes nyelvészeti iskolákról. A téma azért is érdekes, mert a nyelvészet egy olyan terület, melyről jellemzően mindenkinek van véleménye, s ezzel együtt sok a tévhit.

Erősen szubjektív leszek, s nem fogom a témát részletesen elemezni. Azt emelem ki, ami szerintem érdekes.

A nyelvészet egy olyan tudomány, mely sose volt képes eldönteni, hogy természettudomány (azaz szigorú törvényeket feltáró tudomány) vagy társadalomtudomány (azaz megfigyeléseket tevő tudomány), angolul az elhatárolás még jobb, mert ott csak a természettudomány “science”, az utóbbi “arts” vagy “humanities”, a magyar “társadalomtudomány” szó erősen félrevezető, egy elmúlt kor terméke.

A modern nyelvészet mint önálló tudomány a XIX. század terméke, mely az emberi történelem legmaterialistább korszaka volt. Éppen igazolódni látszódtak a felvilágosodás abszurd eszméi, a materializmus diadalkora volt.

A konszenzus az volt, hogy a világon mindent törvények igazgatnak, s csupán azért nem értünk még mindent, mert még nem gyűjtöttünk be minden elérhető adatot, s még nem fedeztünk fel minden természeti törvényt. Közismert a vicces, de igaz történet, hogy amikor 1878-ban Max Planck 17 éves korában beiratkozott az egyetemre és a fizika szakot választotta, a fizika tanszék vezetője azt mondta neki, rossz szakot választott, mert a fizika már minden fizikai törvényt felfedezett, s csak apró részletek maradtak, így egy tehetséges fiatalembernek időpocsékolás fizikát tanulnia.

Megjegyzem, a marxizmus is ennek az általános tévhitnek az egyik eredménye. De ez most nem tartozik ide. A lényeg: éppen a dolgok fordítottja derült ki a tudományban a XX. sz. elején: nemhogy a társadalomtudományokból nem lett természettudomány, de még a biztosnak hitt természettudományokba is belekerült az egzaktság hiánya.

Mivel éppen a XIX. században biológiában is a törvényesség lett a fő elmélet (darvinizmus), természetesen a nyelvészet is igyekezett “tudományos” lenni. A laikusok máig hisznek egy sor akkori, azóta cáfolt nyelvészeti alapelvben. Akkori az elmélet a nyelvek közti harcról, a fejlődésről és romlásról, többek között. Az elmélet szerint a nyelvek véletlenszerű képződmények, melyek aztán egymással harcolnak, ahogy a fajok az evolúcióban, s fejlődés tapasztalható: az erős nyelvek javulnak, szépülnek, a legyőzött nyelvek pedig romlanak, pusztulnak. Az egyes konkrét folyamatokat pedig felfedezhető nyelvi törvények irányítják.

Természetesen mindez részben igaz is. Hiszen nyilván vannak erősődő és gyengülő nyelvek, csak éppen ennek oka sose maga a nyelv valamilyen belső folyamata, hanem jellemzően külső, politikai okok: egy nép meghódít egy másikat, a a hódítók nyelve győz. Ami a fejlődést, romlást illeti, máig senki se tudta megmondani, mi számít fejlődésnek és mi romlásnak. Aki szereti saját nyelvét dicsőségesnek látni, az jellemzően az éppen arra a nyelvre jellemző változást tekinti fejlődésnek, aki viszont dicső múltat akar látni az adott nyelvben, amivel szemben gyarló jelent képzel, az az illető nyelv változását romlásnak tekinti. Mivel a magyar alapvetően egy pesszimista nép, így a magyarok között általános konszenzus van, hogy a magyar nyelv folyamatosan romlik, s megállíthatatlanul züllik a kihalásig vezető úton. Ez persze szimplán marhaság: a magyar a világ kb. 7 ezet nyelve közül a felső 1 %-ba tartozik, életerős nyelv, mely az élet minden területén használatos saját nyelvterületén.

Azaz erről értelmetlen beszélni, gyakorlatilag az egyetlen valós romlás az, ha egy nyelv kezd eltűnni, de mint mondtam, ennek oka külső.

A nyelvi törvények léteznek ténylegesen, elsősorban a hangtanban, de ezek sose általános, időtlen szabályok. Pl. a magyarban nem volt eredetileg “dzs” hang, a török hódoltság hatására jelent meg, a korai török jövevényszavakban a “dzs” a magyarban még “zs” lett (lásd zseb), de azóta van “dzs”, s az új jövevényszavakban már simán van “dzs” (lásd menedzser és nem *menezser). De mind a mai napig a magyarban a “dzs” marginális, nem-jövevényszavakban szinte csak akkor fordul elő, amikor a “cs” zöngésedik.

Nagyon sok nyelvi tévhit alakult ki tehát ezen az alapon.

A XIX. sz. végén megjelent a szociológia és a pszichológia, ezek nyilvánvalóan és határozottan nem természettudományok. Ennek hatására a nyelvészet is elindult ebbe az irányba. A nyelv immár kulturális jelenség, melyet a közösség alakít egyes tagjai nyelvhasználatán keresztül, az egyén nyelvhasználata a “beszéd”, s az egyes beszédek összessége meg maga a “nyelv”, egy absztrakció. A nyelv tanulmányozás immár nem a történetének feltárása (ez persze megmaradt, de mint egy szakág, lásd történeti nyelvészet), hanem mindenkori belső szerkezetének bemutatása, az egyes nyelvi elemek egymáshoz való viszonya. Ezért is az irányzat neve strukturalizmus.

Ez az új hozzáállás gyakorlatilag máig a fősodor, persze ennek van több változata is. Ami pozitívum az a következők megállapítása:

  • nincs értékbeli hozzárendelése a nyelvváltozásnak, se fejlődés, se romlás nincs,
  • nincsenek fejlett és primitív nyelvek (ebben talán túlzásba is ment ez az irányzat, hiszen nyilván vannak kultúrnyelvek és nem-kultúrnyelvek, az előbbiek egyszerűen olyanok, melyeket az élet minden területén használnak),
  • nincs helyes és helytelen nyelvhasználat, minden anyanyelvi beszélő “helyesen” beszél, a nyelvművelés áltudomány, az egyes eltérő nyelvhasználatok szimplán nyelvjárások és szociolektusok (társadalmi regiszterek).

A két talán legjellemzőbb irányzat ezen iskolán belül:

  • dekriptívizmus: azaz a nyelvi jelenségek tiszta leírása, tulajdonképpen minden nyelvtankönyv ezen alapszik, egyszerűen részletesen leírja, hogy az adott nyelvet jelenlegi beszélői hogyan használják, milyen szabályok érvényesek benne éppen, pl. egy magyar nyelvtankönyv – nyilván nem egy magyar anyanyelvűeknek szóló iskolai tankönyv – elmondja, a magyar igéknek van határozott és határozatlan ragozása, s mikor melyiket kell használni,
  • funkcionalizmus: az előbbi túlmenve, igyekszik magyarázot is adni az egyes nyelvi szabályokra, ez pl. igyekszik el is magyarázni, miért van a magyar igéknek kétféle ragozása.

Ami viszont probléma, hogy ez az irányzat tagadja, hogy lennének bármilyen általános szabályok, azt állítja, végtelen számú nyelv lehet, végtelen számú nyelvi szerkezet lehet, hiszen mindez esetleges, egyedül az adott közösségtől függ, azaz minden szabály nyelvfüggő és időfüggő. Az elmélet egyes verziói egyenesen afféle ösztönszerű reakciónak tekintik a nyelvet.

Erre válaszként lett a generatívista iskola a XX. sz. 50-es éveitől. Ez egy nagyon érdekes irányzat, mely iránt ma is erős érzelmi reakciók vannak: jellemzően vagy lelkes imádat vagy pedig mérges ellenzés övezi, semleges álláspont ritkán van. Az egyik csoport szerint ez a nyelvészet forradalmasítása, mely előtt minden más csak kisértékű előtörténet, míg a másik csoport szerint ez alkémia szintű sarlatánság. Az iskola alapítójának személye is szerepet játszik ebben: stílusa rendkívül agresszív (a más tudományos állásponton lévőket szereti “hülyéknek” nevezni), plusz sajátos politikai nézeteket vall (zsidó létére az Izrael elleni nemzetközi bojkottfelhívások egyik vezéralakja).

A generatívista iskola pontjai:

  • a nyelv az ember veleszületett képessége, így egy minden nyelvre igaz általános szabályszerűség is,
  • ahogy a strukturalizmusban van egyéni beszéd és ezekből összeálló nyelv, itt ennek a teljesítés és a képesség felel meg, viszont vizsgálni az előbbit kell, ez az egyetlen elérhető adat,
  • a vizsgálat célja pedig azon mechanizmus megálapítása, mellyel egy adott nyelvben helyes mondatok képezhetőek, ez a nyelv láthatatlan mélystruktúrája,
  • a mélystruktúra kifejezésének módjaira szabályok állapíthatóak meg, ezek képesek az egyes mondatokból más mondatok alkotni, ezek az átalakítási szabályok.

A kognitív irányzat a legújabb, nagy részt arra épít, hogy javít a generatívon, azaz azon, amit hibáinak tekint. Erősen a pszichológiához kötődik. Mintha felülről hozzáadna még egy szintet a generatív elmélethez: míg a generatívizmus a mondatból indul, addig a kognitívizmus a gondolatból, a jelentésből. A fő magyarázó elv: a hasonlat és a protípikus kategorizáció (azaz az egyes fogalmi kategóriákra nem egyformán jellemzőek azoknak a tagjai, hanem vannak jellemzőbb tagok és kevésbé jellemző tagok).

Kulcsszemélyek:

  • korai: William Jones (1746-1794, brit), Jacob Grimm (1785-1863, német),
  • strukturalizmus: Ferdinand de Saussure (1857-1913, svájci),
  • deskriptívizmus: Leonard Bloomfield (1847-1949, amerikai),
  • funkcionalizmus: Nyikolaj Trubeckoj (1890-1938, orosz), Roman Jakobszon (1896-1982, orosz-amerikai), Louis Hjelmslev (1899-1965, dán),
  • generatívizmus: Noam Chomsky (1928-, amerikai),
  • kognitívizmus: George Lakoff (1941-, amerikai), Ronald Langacker (1942-, amerikai).