Orosz kisebbségi politika

By | 2020-12-21

Az orosz kisebbségi politika mai helyzete alapvetően a történelmi előzmények fényében érthető meg.

Az orosz állam alapítása 862-ben történt. Kezdetben az állam lakossága kb. fele-fele arányban lehetett szláv és finnugor, vékony viking uralkodó réteggel. A vikingek azonnal, míg a finnugor lakosság pár nemzedék alatt elszlávosodott

A XII. században az orosz állam meggyengült, majd három részre szakadt. Hamarosan mindhárom rész önállósága megszűnt. A XVI. században indult meg Moszkva központtal az újraegyesülés folyamata. Ez XVII. század középére be is fejeződött, akkora minden korábbi orosz terület ismét egy államba került.

Ezzel együtt, innen indult az új területek megszerzése:

  • XVI. század: az Urál-vidék európai részének meghódítása (finnugor lakosság), a Volga-vidék meghódítása (türk lakosság),
  • XVI-XVIII. század: Szibéria megszerzése,
  • XVIII. század: a Baltikum (észt, lett, liván, német lakosság), Dél-Ukrajna, a Krím (türk lakosság) és Karélia (finn lakosság) megszerzése, a Kaukázás meghódításának kezdete,
  • XIX. század első fele: Alaszka, Finnország, Lengyelország, Moldávia, a teljes Kaukázus-vidék,
  • XIX. század második fele: Közép-Ázsia (türkök, irániak) és a Távol-Kelet megszerzése,
  • XX. század: Kelet-Poroszország, Tuva.

Hogyan zajlott a újonnan szerzett területek integrálása?

  • Ahol a lakosság alacsonyabb civilizációs szinten élt, gyakorlatilag törzsszövetségi szinten, ott az őslakosok kereszténnyé térítése, orosz nyelvre tanítása ment, párhuzamosan orosz telepesek érkezésével.
  • Ahol más állam területe volt, ott katonai igazgatás bevezetése, majd annak fokozatos polgárivá változtatása orosz vezetéssel.
  • Behódolt területek esetében a helyi vezetés helyben hagyása, annak vazallusi státuszának biztosításával (ennek utolsó példái Hivat és Buhara 1873-ban, s Tuva 1912-ben).

Az eltérő helyzetek következtében az egyes területeken más-más nemzetiségi helyzet alakult ki. Ha megnézzük a mai adatokat, azt látjuk:

  • az eredeti orosz törzsterületen az orosz lakosság aránya 90 %,
  • a délorosz területeken az oroszlakosság aránya 85 % körüli,
  • Szibériában és az orosz Távol-Keleten az orosz lakosság aránya 80-85 % körüli,
  • az Urál-vidéken az orosz lakosság aránya 80 % körül van,
  • a Volga-vidéken az orosz lakosság aránya 65 % körüli,
  • az észak-kaukázusi régióban az orosz lakosság aránya 30 % körüli,
  • a ma külföldön lévő baltikumi régióban az orosz lakosság aránya 15 % körüli (ez egyébként rendkívül egyenlőtlenül oszlik meg, Litvániában kevés az orosz, míg a másik két balti államban jelentős kisebbséget képeznek),
  • a ma külföldön lévő közép-ázsiai régióban az orosz lakosság aránya 10 % (ez szintén egyenlőtlenül oszlik meg, a nagy többség Kazahsztánban van),
  • a ma külföldön lévő dél-kaukázusi régióban az orosz lakosság aránya 2 % körüli.

1917 előtt a fő politika az oroszosítás volt, etnikai értelemben ez persze elsősorban a keleti-szlávokra vonatkozott (belaruszok, ukránok), akiket a korabeli orosz politika eleve elszakadt, elidegenedett oroszoknak tekintett, nyelvileg azonban mindenkire. Az oroszosítás sikere függött a célnép civilizációs szintjétől. Alapvetően a következő jellemzők figyelhetők meg:

  • a keresztény népek gyorsabban oroszosodtak, mint a muszlim népek,
  • a nomád törzsek nem oroszosodtak, míg a letelepedett népek nagyobb mértékben,
  • a falvak idegenek maredtak, a városok orosszá lettek,
  • az orosz betelepülés erősen segítette az oroszosodást.

A legérdekesebb azonban a szovjet korszak kezdete, amikor – először az orosz történelemben – fordított folyamat működött, azaz a hatalom pozitívan kezdtediszkrimináltni a kisebbségeket. Az ok: a kommunista állam legnagyobb ellenfelének az orosz nacionalizmust tekintette, így a kisebbségek természetes szövetségeseknek számítottak. Ennek a politikának fő megjelenése formái:

  • nemzeti alapú autonóm területek lettek kialakítva, több szinten: szövetségi köztársaságok – autonóm köztársaságok – autonóm területek (a szövetségi köztársaságok megkapták az országból kiválás jogát is!),
  • a határok kialakítása az oroszlakosság kárára történt, ennek máig ható következménye pl. hogy a ma is orosz többségű Kelet-Ukrajna az ukrán köztársasághoz lett csatolva, ugyanez igaz Észak-Kazahsztánra is,
  • a nemzetiségi területek egy-egy kisebbség nevét kapták, az adott kisebbség nyelve az orosszal együtt hivatalos státuszt kapott,
  • meg lett szervezve minden kisebbségi nyelven a közigazgatás,
  • meg lett szervezve a nemzetiségi nyelvű oktatás, nagyobb nyelvek esetében általános és középiskolai szinten, kisebb nyelvek esetében átalános iskolai szinten,
  • a nemzetiségi nyelvű oktatásban való részvétel sok esetben kötelező lett a helyi orosz lakosság számára is, de az orosz nyelvű iskolákban is mindenhol kötelező tárgy lett a helyi nemzetiségi nyelv, viszont a nemzetiségi tannyelvű iskolákban az orosz nyelv nem volt kötelező tárgy,
  • a kisebbségi nemzetiségű kommunisták előnyt élveztek az orosz nemzetiségűekkel szemben, minden nemzetiségi területen a hatalom igyekezett, hogy ott a vezetőség helyi nemzetiségűekből álljon többségében,
  • a nemzetiségi területen élő orosz funkcionáriusokat kötelezték a helyi nyelv megtanulására.

Ezek az intézkedések részben sikeresek is lettek, átmentek a gyakorlatba is. A legkisebb siker talán a közigazgatás orosztalanításában volt, mert sok kisebbségi nyelv egyszerűen nem rendelkezett a megfelelő szakszókinccsel, továbbá a lakosság is már hozzá volt szokva, hogy a hivatalos ügyeket oroszul kell intézni.

Egyébként a konkrét lépések sokszor teljesen logikátlanok voltak. Pl. a zsidó autonóm terület a Távol-Keleten lett lérehozva, s nem mondjuk Belaruszban, hol kompakt zsidó lakosság létezett. Vagy az 1 milliós létszámú észtek szövetségi köztársaság voltak, míg az 5 milliós tatárok csak autonóm köztársaság.

Amikor a hatalom megszilárdult azonban, a 30-as években a szovjet vezetés leállt az itt leírt politikával. Immár veszélyesnek tűnt, hogy a kisebbségek pozitív kezelése szeparatista tendenciákhoz vezethet, így ismét a központi hatalom erősítése lett a fő cél, ez pedig természetesen maga után vonta ismét az oroszosítást. A közigazgatásban mindenhol visszatértek az orosz nyelvre, kötelező lett az orosz nyelv minden iskolában mint tárgy, a kisebbségi tannyelvű iskolák szerepe vissza lett szorítva, a gyakorlatban a kisebb nyelvek esetében a nemzetiségi tannyelv csak az általános iskolák alsó tagozatán maradt meg, a nagyobb nyelvek esetében pedig folyamatosan csökkent az ilyen iskolák aránya.

Ami viszont sose változott: a központi hatalom mindig tartotta magát ahhoz, hogy kisebbségi nemzetiségű kádereket képezzen ki és nevezzen ki a kisebbségi területeken. Sőt, ez annyira be volt tartva, hogy a leghevesebb oroszosítás ideje alatt is meghaladta a kisebbségi káderek aránya az autonómiákban a kisebbség arányát a teljes népességhez képest – a hivatalos politika az volt, hogy az oroszosítást semmiképpen se oroszokkal kell elvégeztetni, ez emlékeztetett volna a cári időkre, hanem lojális kisebbségi káderekkel.

A szovjet kisebbségi rendszer sajátossága volt, hogy jogi úton is gátolta az orosszá válást. A cél ugyanis – a kemény oroszosítási időszakban is – az egységes új “szovjet nép” létrehozása volt, mely orosz nyelvű ugyan, de nem az oroszsággal azonos. Ennek egyik eszköze a nemzetiségi hovatartozás megváltoztathatatlansága volt. Ha a szüleim x nemzetiségűek, akkor én is az vagyok, majd a gyerekem is az lesz, akkor is, ha semmi közösséget nem érzünk az illető nemzetiséggel, már asszimilálódtunk az oroszok közé, pl. ha mondjuk egy jakut elköltözött Moszkvába, az unokája is maradt jakut. A vegyes nemzetiségű házasságok esetében a szülők kötelezően kiválasztották az egyik nemzetiséget a gyerekük számára annak születésekor, s ezen a gyerek egyszer változtathatott a felnőttkor elérésekor, persze akkor is csak a másik szülője nemzetiségére válthatott. Ez a nemzetiségi adat benne volt a személyiben, de pl. még az iskolanaplókban is szerepelt minden diák neve után fontos adatként a nemzetisége.

Csak így érthető meg a korabeli orosz-zsidó vicc:

Rabinovics találkozik a haverjával:

  • Rabinovics, vigyázz, mert holnap pogrom lesz.
  • Nekem nincs miért rettegnem, az igazolványom szerint orosz vagyok.
  • Van egy kis baj, Rabinovics, nem az igazolványunkat fogják verni, hanem a pofánkat.

A már meglévő területi egységek se lettek soha visszavonva az oroszosítás alatt. Kivétel ez alól a Sztálin által kollektív büntetésként a 40-es években megszűntetett csecsen-ingus, kalmük, krími és a volgai német autónómia – ezek közül csak a német nem lett visszaállítva Sztálin halála után.

Sztálin halála után az új hatalomnak ismét szüksége lett szövetségesekre Sztálin megmaradt hívei ellen, így az oroszosítás megint le lett állítva. Majd az 50-es évek végén megint az oroszosítás lett a fő politika egészen Gorbacsov idejéig, amikor a hatalom lassan elvesztette a kontrolt a nemzetiségi kérdés felett is. Gorbacsov többek között ehhez se értett, ennek első jele volt, amikor 1986-ban a brezsnyevista kazah pártvezért leváltotta, s helyére a saját emberát tette, de arra nem figyelt oda, hogy a korábbi vezér kazah nemzetiségű volt, míg az új meg orosz – az emiatt kitört tüntetés leverése kb. ezer halálos áldozatot követelt.

A legérdekesebb azonban a kommunizmus bukásának hatása a nemzetiségi kérdésre. A Szovjetúnióban a rendszerváltozás fő jellemzője, hogy az éppen hatalmon lévők mindenhol megtartották hatalmukat, csak jellemzően ideológiát váltottak. A volt szövetségi köztársaságok közül egyedül a 3 balti államban, Grúziában és Örményországban nem a volt kommunista vezetés maradt hatalmon (és ideiglenesen Belaruszban is), mindenhol máshol a volt vezetés első vagy második vonala lett az új vezetés. Még inkább ez történt az alacsonyabb szintű nemzeti autónóm közigazgatási egységekben.

A korábbi pozitív diszkrimináció miatt a rendszerváltáskor minden autonómiában a helyi kisebbségek a számarányukhoz képest erősebb pozíciót élveztek, így a demokratikus időszak is így indult, hiszen – mint írtam – a szovjet-orosz rendszerváltás a legritkább esetben járt a káderek cseréjével. Egy példa: Tatársztánban a tatárok aránya a Szovjetúnió megszűnésekor kicsivel 50 % alatt volt, de a tatársztáni politikai elitben a tatárok aránya majdnem 60 % volt.

Mindez tovább erősítette azt a tévképzetet, hogy az autonómiák valamilyen rejtélyes módon az autonómia névadó népének a tulajdona, s mindenki más betolakodó, de a legjobb esetben is megtűrt idegen. Ez máig problémát okoz sok helyen. A kezdeti időszakban pedig egyenesen oda vezetett, hogy a nacionalista és kisebbségi jogvédő mozgalmak a demokratikus választások ellenségei lettek, hiszen ha mindenki szavazhat, akkor a helyi oroszok és más nem névadó nemzetiségűek is, de ha ez így van, akkor eltűnik az autonómia “nemzeti” jellege.

Mellékes, de mégis érdekes: a nyugat örök szégyene, hogy Lettország és Észtország esetében kifejezetten támogatta – oroszelleneség miatt – ezt a jogfosztó politikát a nem-lettek/nem-észtek ellenében.

A Szovjetúnió megszűnése előtt ez volt a helyzet:

  • 21 autónom köztársaság (16 az orosz köztársaságban, 5 máshol),
  • 8 autonóm terület (5 az orosz köztársaságban, 3 máshol),
  • 10 autonóm kerület (mind az orosz köztársaságban).

Ami itt most érdekes az az orosz vonatkozású autonómiák kérdése. Bár a nem-orosz vonatkozásúak a legtöbb esetben súlyos későbbi konfliktusok tárgya lettek: Abházia és Adzsária autonóm köztársaságok voltak Grúzián belül, Dél-Oszétia autonóm terület ugyanott, Karabah autonóm terület Azerbajzsánban, a Krím pedig – de ez már az utolsó idők fejleménye – autonóm köztársaság Ukrajnában.

A Szovjetúnió megszűnése utáni Oroszország 20 autonóm köztársasággal indult, ez az eredeti 16 autonóm köztársaság + az 5 autonóm területből 4 fel lett minősítve autonóm köztársasággá, máig az egyetlen megmaradt autonóm terület a Zsidó Autonóm Terület, mely sose volt sikeres, a szovjet zsidók tömegesen bojkottálták az oda költözést, Sztálinnak se sikerült 20 % fölé emelnie a zsidó arányt, ma pedig a zsidó arány csupán 1 %, a szovjet rendszer vége után a helyi zsidók 90 %-a Izraelbe költözött, viszont megszűntetését ellenzik a zsidók történelmi okokból. Jelenleg az autonóm köztársaságok száma egyébként 22, a 2 plusz oka: az egyik fel lett osztva 2 részre, s a Krím csatlakozása.

Tehát ha nem számítjuk az alacsonyabb autonómia fokkal rendelkező autonóm kerületeket (számuk eredetileg 10 volt, ma már csak 4) és a Zsidó Autonóm Területet, adott 22 autonómia, ahol megvannak a részleges államiság elemei, s létezik kisebbségi nemzetiségű vezetői réteg is. De mi is a tényleges helyzet?

Mivel az orosz lakosság szinte sehol se beszéli a kisebbségi nyelvet, így ahol a lakosság többsége orosz, ott a helyi kisebbségi nyelv szerepe nem több jelképesnél. Az autonómia joga tehát itt tényleges ugyan, de ennek pénzügyi-gazdasági jelentősége van leginkább, a nemzetiségi jogokra gyakorlatilag nem hat ki: egyszerűen arról van szó, hogy az illető autonómia elitje – mely vegyesen orosz és kisebbségi – kisebb mértékben függ a központi hatalomtól, mint egy normál, tehát nem-autonóm orosz megye.

A 22 köztársaságból 9-ben az orosz lakosság abszolút többséget alkot, a legnagyobb arány Karéliában van, ahol az orosz arány 82 % – Karélia az egyetlen oroszországi autonómia, ahol csak az orosz a hivatalos nyelv. További 2-ben az orosz a legnagyobb nemzetiség. A másik oldalon 2-ben a kisebbség relatív többségben van, 9-ben abszolút többségben (a legtöbb Csecseniában, ahol a lakosság 96 %-a csecsen).

A helyi identitás állapota azonban fontosabb tényező. Ha kivesszük a speciális helyzetű – mert hagyományosan orosz identitású és orosz nyelvű – Karéliát és Krímet, a többi 20 autonómia helyzete így csoportosítható, térképpel:

  • keresztény, közép-oroszországi, finnugor népek: Komi, Mari, Mordóvia, Udmurtia (narancs színnel),
  • muszlim, kaukázusi, északnyugat- és északkelet-kaukázusi népek: Adigea, Csecsenia, Dagesztán, Ingusétia, Kabardin-Balkária, Karacsáj-Cserkeszia (a balkárok és karacsájok türk népek, a 10 dagesztáni őshonos nép közül türkök a kumikok és a nogájok) (piros színnel),
  • keresztény, kaukázusi, iráni nép: Alánia (Észak-Oszétia) (sárga színnel,
  • muszlim, közép-oroszországi, türk népek: Baskíria, Tatársztán (sötétzöld színnel),
  • keresztény, közép-oroszországi, türk nép: Csuvasia (világoszöld színnel),
  • buddhista, szibériai, mongol népek: Burjátia, Tuva (világoskék színnel)
  • keresztény, szibériai, türk népek: Altájia, Jakutia, Hakaszia (hozzá kell tenni, ezeknél a népeknél a kereszténység erősen formális, a keresztény felszín alatt tovább él a régi sámánista hit, ugyanez igaz az előbb említett Burjátiára, s különösen Tuvára, csak ott a felszín buddhista) (barna színnel),
  • buddhista, európai, mongol nép: Kalmükia (sötétkék színnel).

A kisebbségi kultúra megmaradásának módja alapvetően sokkal inkább függ a kisebbségi lakosság hozzáállásától, mint attól, hogy mik a nemzetiségi arányok. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a szovjet rendszer végetértével megszűntek az adminisztratív korlátozások a kisebbségi nyelvekkel szemben.

Három modell írható le:

  • a “folklór” modell,
  • a kisebbségi nacionalista modell,
  • az előbbi kettő közti kompromisszumos modell.

Ezekről most részletesebben.

Az egyik jellemző út tehát folkorizációnak nevezhető. Ez azt jelenti, a nyelv lassan eltűnik, a kultúra pedig büszkén, de bekerül a múzeumba.

Erre jó példa az összes finnugor autonómia, de egyes mások is. Most Udmurtia adatait venném elő. Az udmurtok a három legnagyobb oroszországi finnugor nép egyike, s az egyetlen nép a három közül, ahol a nyelv nagyrészt egységes, nincsenek jelentős nyelvjárási eltérések. Tejhát elvileg megvannak a feltételei a nemzeti újjáéledésnek, de ennek még sincs nyoma.

Udmurtia területe 42 ezer km2, lakossága 1,5 millió fő, ebből 60 % orosz, 30 % udmurt, 8 % tatár. A nem udmurtok 2 %-a beszél udmurtul, oroszul viszont az udmurtok 99 %-a beszél. Az udmurtok 1 %-a kizárólag udmurt nyelvű, 66 %-a kényelvű (orosz és udmurt), 33 %-a nem tud udmurtul, csak oroszul. S a kétnyelvű udmurtok alig fele vallotta azt, hogy udmurt tudása magas szintű, azaz a kétnyelvűség csak egy lépcsőfok az eloroszosodás felé. Megnézve a korábbi adatokat, kiderül: az utóbbi 100 év alatt folyamatosan nőtt az oroszok aránya, csökkent az udmurtoké, továbbá drasztikusan nőtt a csak orosznyelvű udmurtok aránya.

Hatalmas a szakadék a városok és a falvak között, a falvakban élő udmurtok fele még ma is csak udmurtul beszél rokonaival, míg a városokban ez az arány alig 20 %. Természetesen ez is korosztályfüggő: minél fiatalabb egy korosztály, annál kevésbé használja az udmurtot. Larisza Sirobokova udmurt nyelvész (aki egyébként az ELTE-n tanult és beszél magyarul) írja Etnikai identitás és az udmurt nép című tanulmányában, hogy ma már a falvakban is egymás közt oroszul beszélnek az udmurt gyerekek.

Ami az oktatást illeti, ahelyzet a következő:

  • az összes udmurtiai óvoda orosz tannyelvű, a falusi óvodák közül van olyan, ahol van udmurt nyelvű foglalkozás is, kiegészítő jelleggel,
  • általános iskola alsó tagozata: a falvakban vannak udmurt tannyelvű iskolák, a városokban minden iskola orosz tannyelvű, de van udmurt nyelv mint tantárgy (ez 2017-ig kötelező tárgy volt, azóta csak választható),
  • általános iskola felső tagozata, középiskola: kizárólag orosz tannyelv, választható tantárgy az udmurt nyelv,
  • felsőoktatás: kizárólag orosz tannyelv, kivéve az izsevszki Udmurt Állami Egyetem udmurt filológia, finnugor filológia, s udmurt újságírás szakát, ahol az oktatás részben udmurt nyelvű.

Az egyetlen pozitív változás a nyelvhez való érzelmi viszony. Az utóbbi 30 évben csökkent annak a nézetnek a népszerűsége, mely szerint az udmurt nyelv teher, alkalmatlan a modern életre, ez csak idős, iskolázatlan, falusi emberek elavult “nyelvjárása”. Az internet megjelenésével és elterjedésével immár vannak olyan városi fiatalok is, akik érdeklődnek őseik nyelve iránt, persze ez a réteg is mindig jobban beszél oroszul, mint udmurtul, viszont legalább valamilyen szinte megtanulja a nyelvet.

Ami segíti még az eloroszosodást, hogy az udmurtoknál a nyelvi eloroszosodás után további akadály nincs: a nevek azonosak a szokásos orosz nevekkel, a vallás ugyanaz (ortodox kereszténység), továbbá faji, genetikai eltérés sincs: külsőre nem lehet megkülönböztetni egy udmurtot egy orosztól.

A leírt “folklorizáló” modellnél láthattuk, teljesen mindegy a nemzetiségi arány, az hogy a hatalomban részt vesz a kisebbség, mivel az általános hozzáállás az, hogy a kisebbségi nyelv nem több a szép múlt emlékénél. Olyan mint a népviselet Magyarországon: szép dolog, elő is vesszük a falunapon és a népdal fesztiválon, de aki elkezd Budapesten ilyen ruhában járni huzamosan, azt elmeorvoshoz tanácsolják.

Ezekben az autonómiákban mindezek miatt marginális a kisebbségi nacionalizmus, így az sose volt politikai tényező. Itt a kisebbségi mozgalmak teljesen békések, semmi másra nem irányul tevékenységük mint a kisebbségi kulrőra népszerűsítésére, politikai akciókat csak kizárólagos kulturális, nyelvi ügyekben végeznek, lásd a 2017-es nyelvtörvény esetét, amikor új orosz törvény született, mely megtiltotta az autonómiáknak, hogy a kisebbségi nyelvet kötelező iskolai tárgyként határozzák meg – ez a törvény természetesen tiltakozást váltott ki.

Lássuk azonban most azokat az autonómiákat, ahol a nem-orosz nemzeti tudat kifejezetten erős. Azaz a “nacionalista” modellt. Ahol ez a helyzet, ott ez a politikában is szerepet játszik. Ez mindenképpen elmondható a két Volga-menti muszlim autonómiáról, Baskíriáról és Tatársztánról, úgyszintén két buddhista autonómiáról, Kalmükiáról és Tuváról, de úgyszintén igaz ez az egész Észak-Kaukázusra.

Itt a nemzeti érzés oka történelmi, a tatárok és a baskírok máig emlékeznek területük XVI. századan történt meghódítására (a Kazanyi Kánság legyőzése és annektálása 1552-ben az orosz haderő által – ez a csuvas és a közép-oroszországi finnugor népek területét is magában foglalta, de mivel a Kánság tatár állam volt, érthető módon ez a tatár, s a szintén muszlim baskírokat sérti a legjobban, amit az is erősít, hogy legyőzése előtt a Kánság Oroszországgal azonos erejű regionális hatalom volt, mely az útját állta a keleti irányú orosz terjeszkedésnek). Ugyanaz elmondható a XIX. században orosszá lett Észak-Kaukázusról is, ahol ráadásul máig alacsony az orosz lakosság aránya. Továbbá ez a helyzet a csak a XX. sz. során Oroszországhoz csatolt, teljesen elszigetelt dél-szibériai Tuva esetében is.

Itt a rendszerváltáskor a hatalmát átmentő elit jellemzően nacionalista lett, hiszen itt – ellentétben a “folklór” autonómiákkal – létezett valós igény a nemzeti újjáéledésre, így ez hasznáéható lett a politikai harcban is, melyet az ex-kommunista helyi elit vívott Moszkvával szemben. Ez a nacionalizmus azonban csak 2 esetben lett radikális: Csecsenia és Tatársztán.

A politikai furcsaság mindezek miatt az lett, hogy a szovjet kor végén megjelenő különféle kisebbségi mozgalmak bár a szovjet rendszert hibáztatták a kisebbségi kultúra elsorvadásáért, ezzel együtt országos szinten Gorbacsov ellenzékét támogatták a megjelenő kommunista-nacionalista szimbiózis miatt. Példa: Tatársztán első demokratikus elnöke – a tatársztáni kommunista pártszervezet első titkára korábban -, aki aztán 1992-ben egyenesen kikiáltotta a független Tatársztánt, az 1991-es Gorbacsov elleni augusztus puccs alatt nyíltan kiállt a puccsisták mellett. Kivételes volt, ahol a nacionalisták a liberális oldalt támogatták, mint ahogy ez a 3 balti köztársaságban zajlott.

Baskíriában és Tatársztánban mindig, a szovjetkori oroszosítás idejében is több kisebbségi jog volt, mint máshol az országban – e két autonómiában pl. akkor is megmaradtak a kisebbségi tannyelvű felső tagozatú és középfokú iskolák, amikor máshol a kisebbségi tannyelv vissza lett szorítva az általános iskola alsó tagozatára. Valamivel kisebb mértékben, de ez igaz a baskírokkal és tatárokkal rokon, de keresztény Csuvasiára is.

Az egész Észak-Kaukázusban máig pozitív diszkrimináció jellemző a nem-orosz lakosság irányában. A 7 darab észak-kaukázusi autonómiából még az egyetlen orosz többségűben (Adigea) is mindig kisebbségi nemzetiségű volt és az a mai napig a helyi vezető, s a lakosság kisebb részét alkotó cserkesz nemzetiségűek erősen felül vannak reprezentálva a politikai és gazdasági életben. (Az adigék és a kabardinok a cserkesz nép regionális alcsoportjai, a viszony kb. mint a székely-magyar.)

Különösen az Észak-Kaukázusban van jelen legerősebben az a Putyin-féle kisebbségi politika, melyet a II. csecsen háború óta alkalmaz a központi orosz hatalom: azaz pozitív diszkrimináció a helyi nem-orosz nemzetiségek részére, e nemzetiségek elitjének bőséges finanszírozása, s ezzel annak biztosítása, hogy ezek a nem-orosz nemzetiségek ellenálljanak minden szeparatista gondolatnak. A helyi muszlim elitek felveszik a harcot a radikális iszlám ellen, s e hűségüket Moszkva megjutalmazza. Ez az egész modell lényege. A helyi orosz lakosság meg kénytelen tudomásul venni mindezt, ill. ha nem veszi tudomásul, marad az elköltözés Oroszország más részeire.

Mint közismert Csecsenia volt az egyetlen orosz autonómia, mely fegyveresen is harcolt a függetlenségéért, s 1991-2000 között a terület nem is állt orosz irányítás alatt. Ugyanakkor Tatársztán is kimondta a függetlenségét, de ott fegyveres harcig nem fajult a helyzet, a függetlenségi nyilatkozat később Tatársztán visszavonta.

Adigea, Csecsenia, Dagesztán, Észak-Oszétia, Ingusétia, Kabardin-Balkária, Karacsáj-Cserkeszia jelenlegi vezetői: Murat Kumpilov (cserkesz nemzetiségű, szunni muszlim vallású), Ramzan Kadirov (csecsen nemzetiégű, szunni muszlim vallású), Szergej Melikov (lezgin nemzetiségű, szunni muszlim vallású), Vjacseszlav Bitarov (oszét nemzetiségű, ortodox keresztény vallású), Mahmud-Ali Kalimatov (ingus nemzetiségű, szunni muszlim vallású), Kazbek Kokov (cserkesz nemzetiségű, szunni muszlim vallású), Rasid Temrezov (karacsáj nemzetiségű, szunni muszlim vallású) – a dagesztáni vezető független, a többiek Putyin pártjának képviselői

Az Észak-Kaukázusban is létező jelenség az eloroszosodás – leginkább az oszéteknél, legkevésbé az ingusoknál és a csecseneknél (Csecseniában és Ingusétiában az utca nyelve se az orosz) – de ez itt csak nyelvi, nem nemzetiségi eloroszosodást jelent, az orosznyelvűek is megtartják erős nemzeti kötődésüket nemzetiségükhöz.

Végsősoron a keményebb nacionalisták mindenhol elbuktak a 90-es évek közepére (kivéve persze Csecseniát), éppen az abszurd követelések miatt, mint pl. az orosz nyelv hivatalos státuszának megszüntetése az autonómiákban, valamint a névadó néphez nem tartozók negligálása.

A harmadik modell a kompromisszumos. A helyi kisebbségi és orosz elit együttműküdik maximálisan, közös érdek a gazdasági-pénzügyi nagyfokú függetlenség a központtól, az orosz elit elismeri a másik fél nemzeti érdekeit, a kisebbségi fél pedig nem törekszik az orosz nyelv szerepének csökkentésére. Természetesen a sikerhez itt két elemre van szükség: legyen az illető régió gazdag, s a kisebbség akarja fenntartani saját kultúráját.

Erre talán a legjobb példa Jakutia, a területileg legnagyobb oroszorországi autonómia, területe akkora mint Nyugat-Európa, de lakossága alig 1 millió fő. Itt meglepő adatokat láthatunk: a jakut lakosság aránya nő, ma már 50 % felett van, alig 10 %-uk nem beszél jakutul, s még a jakutiai oroszok 40 %-a is tud valamilyen szinten jakut nyelven (5 % jól beszéli, 35 % nem, de érti). Továbbá: a jakutok nem csak családban használják a nyelvet, hanem egymás közt is. Talán a legfontosabb: a jakutok 70 %-a jakutul beszél gyermekeivel, így a jakut gyerekek zöme is ismeri a nyelvet. s a jakutul nem beszélő jakutok is azt mondják, tervezik a nyelv megtanulását, mert úgy érzik, nyelvtudás nélkül nem igazi jakutok. A jakutiai falvakban az iskolák 60 %-a jakut tannyelvű, s csak 15 % kizárólagos orosz tannyelvű, de még a városokban is az iskolák 20 %-a jakut-orosz vagy csak jakut tannyelvű. Ami meglepő: még a jakutiai orosz lakosság 40 %-a is olyan orosz tannyelvű iskolába járatja a gyerekét, ahol van jakut nyelv mint tantárgy.

a jakutiai állami tv híradója – hasonló persze minden autonómiában van, de itt az érdekes, hogy a interjúalanyok zöme is jakutul beszél, nem oroszul
a jakut vezető beiktatása – 95 %-ban oroszul, a hivatalos szövegeket két nyelven is elmondják, pl. az esküt 15:55-től először jakutul, majd oroszul

*

Kiegészítés

A Szovjetúnió utolsó stabil évében (1988) a következő volt a kisebbségi nyelvek helyzete az szovjet kisebbségi oktatásban az Oroszországi Köztársaság területén:

  • kisebbségi tannyelv érettségiig, az orosz nyelv csak kötelező tantárgy: baskír, tatár,
  • kisebbségi tannyelv 8. osztályig, az orosz nyelv csak kötelező tantárgy + 9. osztálytól orosz tannyelv, a kisebbségi nyelv csak kötelező tantárgy: jakut, tuvai,
  • kisebbségi tannyelv 4. osztályig, az orosz nyelv csak kötelező tantárgy + 5. osztálytól orosz tannyelv, a kisebbségi nyelv csak kötelező tantárgy: altáji, csuvas, hakasz, komi, mari, mordvin, udmurt + Dagesztán nagyobb hivatalos nyelvei (avar, azeri, dargvin, kumik, lezgin, lak, tabaszaran),
  • orosz tannyelv érettségiig, a kisebbségi nyelv csak kötelező tantárgy: burját, cserkesz, balkár, ingus, kalmük, oszét,
  • orosz tannyelv érettségiig, a kisebbségi nyelv csak választható tantárgy: minden egyéb nagyobb nyelv.

S a jelenlegi oroszországi helyzet:

  • kisebbségi tannyelvű rendszer a felsőoktatásban is (nem számítva az adott nyelvhez kötődő szakokat): tatár,
  • kisebbségi tannyelvű oktatás rendszer, egészen érettségiig: baskír, jakut, tatár,
  • kisebbségi tannyelvű oktatás 7. osztályig: cserkesz, kalmük, mordva, tuvai, ukrán,
  • kisebbségi tannyelvű oktatás 3. osztályig: altáji, avar, azeri, burját, csecsen, csuvas, dargvin, hakasz, ingus, komi, krími tatár, lak, lezgin, mari, oszét, tabaszaran, udmurt,
  • csak orosz tannyelv + a kisebbségi nyelv csak tantárgy: abaza, agul, cahur, tatár, kumik, nogáj, rutul, tat.