Platonizmus később

By | 2018-12-05

Három időszakot szoktak megkülönböztetni, de talán jobb lenne 4-ről beszélni.

A korai időszak magával Platónnal kezdődik, s az i. e. I. sz. elején ér véget. Ez azonban felosztható az eredeti és a szkeptikus időszakra. A szkeptikus időszak e korai időszak utolsó kb. másfél százada volt.

A középső időszak a szkepticizmus elvetésével kezdődött és tartott az i. sz. III. sz-ig.

A késői időszak pedig – az újplatonizmus – innen kezdődve kb. a VI. sz. középéig tart, amikor I. Jusztinianosz császár bezáratta az athéni Akadémiát, bár még ezután is léteztek egyes platonista iskolák.

Tegyük hozzá: ez a felosztás eleve kései elemzés, mindegyik időszak magát platonistának mondta.

Azt igyekszem csak kiemelni, ami más az eredeti Platónhoz képest, ill. nem más, de hangsúlyos.

Az egyes gondolkodók közt vannak bizonyos eltérések, de mégis meghatározható a közös eszmei modell.

Szkeptikus platonizmus

A már röviden felvázolt szkepticizmussal szinte elválaszthatatlanná vált ez a platonizmus.

A cél ugyanúgy a tökéletes nyugalom, amihez az út hozzá az értékítéletek felfüggesztésén keresztül vezet.

A benyomás lehet igaznak tűnő és hamisnak tűnő. A hamisnak tűnő is lehet végsősoron igaz, ahogy az igaznak tűnő se feltétlenül igaz, mivel lehet erőteljesen igaznak tűnő és homályosan igaznak tűnő, az erőteljesen igaznak tűnő pedig lehet végsősoron igaz, hamis, s eldönthetetlen. Ez utóbbi lehet akadálytalan (azaz több pozitív benyomás mellett nincs negatív benyomás), ami azt jelenti, hogy ha sikerül a benyomást felülvizsgálnánk, akkor azt nagymértékben igaznak vesszük, de lehet akadályozott is, ahol nem tudjuk elvégezni a felülvizsgálást. Minél erősebb egy benyomás igaznak tűnősége, annál valószínűbb, hogy azt igaznak fogadjuk el.

Középső platonizmus

A középső platonizmus abból indul ki, hogy Platónnak vannak le nem írt gondolatai, erre utal Leveleiben is – ezeket csak szóban mondta el. Ezek nevében ez az irányzat szakít a korai platonizmus szkepticizmusba torkolló végével.

A középső időszak megalapítója Antiokhosz (Antiohosz) (az i. e. II. sz. végén született, meghalt 68-ban), palesztínai görög filozófus, aki először csatlakozik a szkeptikussá vált Akadémiához, majd meghirdeti az eredeti platonizmushoz való visszatérést. Integrálja a tanításban a sztoicizmus és az arisztotelianizmus szerinte platonista elemeit is. Később ezekhez csatlakozik a püthagóraizmus is, amiről tudni kell, ez sose volt idegen Platóntól sem.

Két alapelv van a világban: a létező, értelmes, egységes, rendezett Egy és a határtalan, kaotikus, többrétű, rendezetlen Düasz. Az előbbi az aktív kozmikus szervező erő, az utóbbi az, amin ez a szervezés végbemegy. Az első hatás eredménye a dekád, azaz az első 4 szám létrejötte (dekád, azaz tíz, mert ezek összege tíz). Ez határozza meg az alapvető matematikai elveket is: pont, vonal, síkidom, téridom. A dekád része továbbá a kozmikus szellem (logosz), mely a továbbiakban megszervezi az ősanyagot (föld, levegő, tűz, víz) az ideák alapján, melyek az Egy gondolatai. Tehát 3-tagú a rendszer: a 2 örök alapelem – egy teremtetlen teremtő és egy teremtetlen nem-teremtő -, továbbá egy teremtett teremtő/szervező erő. Azonban olyan nézet is van, mely feltételez az Egy és a Düasz felett egy őselvet.

Van olyan magyarázat is, hogy a Düasz nem semleges, hanem gonosz alapelem, de ez nem a gnosztikus típusú dualizmus mégsem, mert a 2 elem itt nem egyenértékű: a Düaszt végsősoron az Egy itt is legyőzi, azt uralja.

Megint más magyarázat egy másik fajta hármas felosztás: az egyetlen Isten, akiből nem teremtés útján, hanem lényeg kiáramlása útján jön létre a második Isten, s a kozmikus lélek. Az első Isten leírhatatlan, mert annyira felette áll emberi értelmünknek, hogy azt nem tudjuk sehogy se felfogni.

Plutarkhosz (Plutarhosz) (46-120) szerint a második őselemnek, a Dúasznak is volt egy saját, gonosz logosza, melyet aztán az Egy maga alá vetett. Ennek a eredeti düászi logosznak a maradványa az emberi lélek halandó része, míg másik része a jó, halhatatlan lélek.

Numéniosz (Numeniosz) (i. sz. II. sz.) érdekes elmélete szerint a második Isten válik 2 részre, az egyik az Egy felé fordul, a másik a világ felé, így lesz belőle kozmikus lélek. A kozmikus lélek amikor az anyaggal dolgozik, rosszá válik, míg amikor a lélekkel, akkor jó erő.

Az ember szabad akarattal rendelkezik eben a világban, meghatározzák őt az anyagi elvek, de azok nem kötik őt. Ugyanilyen szabad akarata van a természetfeletti lényeknek is, akik szintén teremtett lények, pl. a görög istenek. A lelkek vándorolnak.
Maga az emberi lélek vagy teremtett valami, a kozmikus lényeggel egylényegű, vagy egyenesen az Egy kiáramlása.
Az ember célja az Egyhez való hasonulás. Ebben segít, hogy lelkünk a kozmikus szellemből származik. A lélek egyfajta vezérelv, mely a test felett kell, hogy uralkodjon.

E kor keresztény szempontból legérdekesebb alakja Philón, alexandriai görögajkú zsidó filozófus (született az i. e. I. sz. végén, meghalt az i. sz. I. sz. közepén), aki Platónt igyekezett összeegyeztetni a judaizmussal. Philón szerint Mózes volt az első filozófus.

Kommentárt írt Mózes mind az 5 könyvéhez, soronként kimutatva az átvitt értelmet. A kereszténység tőle vett át ezt hamarosan: azaz a Szentírásnak van a szószerinti értelmén túl is jelentése.

Isten nála örökkévaló, tökéletesen szabad, szellemi entitás, mely túl van a téren és az időn. Isten szabad akaratából hozta létre a mindenséget, két lépésben: először elvben, majd logosza segítségével a gyakorlatban. Az isteni logosz tulajdonképpen Isten elsőszülött gyermeke, ami nem más, mint Isten gondolatai, ill. ezen gondolatok önálló erővé válása. Ez a logosz a közvetítő az egyetlen Isten és a mindenség között. A logosz eszméi az ideák. A mindenség pedig ezek másolata, amolyan látszatvilág.
Az élőlények lehetnek szellemi lények és anyagi lények, s ezek keverékei: az emberek. Az emberek szabad akarattal rendelkezik, mert Istenhez hasonlóak, így képesek legyőzni az anyagi kényszert. Isten maga segíti ezt a harcot, annál jobban segít minél erősebb az emberek benne való hite,

Újplatonizmus

A fő személyiség Plótinosz (Plotinosz) (205-270). Egyiptomban született görög filozófus, s fő tanítványa, Porphüriosz (Porfiriosz) (234-305), föníciai (más források szerint) zsidó filozófus, aki kiadta mestere műveit. A kor keresztény filozófiája már e kor előtt is elsősorban Platónt használta a keresztény elvek megfogalmazására. Velük szemben Plótinosz és Porfiriosz voltak az ellenoldal, akik a hagyományos pogány vallást támogatták. Porfiriosz többek között kora legsikeresebb keresztényellenes művével is ismert volt, melynek külön érdekessége, hogy magát Jézust elismerte bölcs embernek, de a kereszténységet barbár vallásnak írta el – mintha egy modern keresztényellenes írást olvasnánk, mely az „igazi Jézus-tanítás” nevében ostorozná a kereszténységet. Érdekes módon, akaratukon kívül, Plórtinosz és Porfiriosz sokat segítettek a kereszténység terjesztésében: az újplatónizmus nagyon népszerű lett a még többnyire pogány római elit körében, a legnépszerűbb filozófiai irányzattá vált, már a korábban vezető sztoicizmust is legyőzve, s mivel a keresztény teológia is a platóni rendszerre épített, így az elit számára már nem tűnt barbárnak a kereszténység filozófiai tartalma.

Az Egy minden alapja, a jó maga, az egyetlen létező, semmi se lehet nélküle, de minden más úgy lett belőle. hogy ő maga nem lett kisebb. Az Egy valójában annyira transzcendens, hogy még a létezés se állítható róla, csak az mondható meg róla mi nem, mégpedig semmi se, mert semmi olyan nem, ami kívül van rajta, az egyetlen elmondható pozitív dolog róla az, hogy „egy”.
A Egy túltelítődik, s „kicsordul”, mint ahogy a fény kisugárzik a Napból. Ez az emanáció. Így jön létre a kozmikus szellem (nusz), ami az összes idea összegzése. A kozmikus szellem a lét és a gondolkodás legfőbb egysége és alapja.

A Szellem pedig a kozmikus lélekben emanálódik tovább. Ez a Lélek alkotja meg az anyagi világot. A kozmikus lélek az összekötő kapocs az érzékelhető, anyagi világ és az érthető, szellemi világ között, mivel a lélek egyszerre felfelé és lefele is szemlél.

Mind a három jó, bár a jóság foka csökken, s maga az anyagi világ is jó, hiszen a szellemi világ másolata, bár az a legkisebb jó. Azaz itt hiányzik az anyag rosszként való felfogása. Ez mindenképpen eltér Platóntól, ahol a test a lélek börtöne. Itt az anyag csak akkor rossz, ha az el akar szakadni a szellemitől. Ez akkor következik be, ha a két részből álló lélekben a halandó rész veszi át az irányítást.

Mind a 3 alapelv rendelkezik belső és külső tevékenységgel:

  • az Egy belső tevékenysége saját maga létezése, külső tevékenysége az emanációja a Szellemben.
  • a Szellem belső tevékenysége az ideák szemlélése, külső tevékenysége pedig a Lélekben való emanáció, továbbá minden értelemmel felfoghatóban való részvétel,
  • a Lélek belső tevékenysége az összes élőlény lelki folyamatainak összességében való részesedés, a külső tevékenysége pedig az érzékelhető világ.

Mivel a kereszténységnek is megvolt a maga Szentháromsága, s a fenti platonista Szentháromság-tan sok dologban egyezett vele (természetesen nem mindenben, hiszen a kereszténységben a Szentháromság 3 része egyenrangú és egylényegű), könnyű feladat volt a 2 rendszer összehangolása.

Plótinosz a késő ókor legfontosabb nem-keresztény gondolkodója, így neki szenteltem külön cikket. Részletesebben ott.

Iamblikhosz (Jamblihosz) 245-325) Porfiriosz tanítványa, a teurgiát (misztikus szertartások a felsőbb erők felkérésére) ötvözte a tanítással. Az újplatonista tanítást megtartva, a Lélek és az érzékelhető világ közé egész istenség-hierarchiát állított.

A kor utolsó jelentős pogány platonistája Próklosz (Proklosz) (415-485) folytatta a Iamblikhosz által megkezdett irányt, egységes rendszerbe foglalja a platonizmust és a hagyományos görög pogány vallást.