Poétika

By | 2018-06-13

Miután kész lettem Platónnal, következik az örök kettes számú gondolkodó, Arisztotelész.

Arisztotelész Platón legfőbb tanítványa volt, jóval fiatalabb volt nála. Amikor Arisztotelész fiatalon elkezdte tanulmányait Platón akadémiáján, Platón már 60 éves volt.

Arisztotelész esetében szeretném leszögezni, hogy – ellentétben Platónnal – nem olvastam el minden művét. Az erősen természettudományos irányultságú műveit nem olvastam, ez sose érdekelt, így ezekről természetesen nem is fogok írni, hiszen mi értelme lenne bemásolni általam nem olvasott művek elemzését máshonnan? Semmi.

Arisztotelész nyelvezete egyszerre nehezebb és könnyebb Platónénál. Könnyebb, mert nincsenek a szövegben rejtett tartalmak, viszont nehezebb, mert itt nincs szépirodalmi nyelvezet. Arisztotelész továbbá sokkal tömörebb, így a cikkeim is hosszabbak lesznek. Ha egy mű túl nagy, részekre fogom bontani a róluk írtakat.

Az első mű a Poétika.

Az irodalom egyes műfajairól szól a mű.

Minden művészet utánzás, az egyes művészeti ágak között az eltérés alapja, az hogy az utánzásnak:

  • mi a tárgya, azaz minek az utánzása,
  • milyen eszközökkel történik,
  • milyen módon történik.

A szavak művészete lehet próza vagy vers, ezeknek máig nincs összefoglaló elnevezésük. (Ez magyarul persze nem igaz, hiszen van rá az „irodalom” szó, de ógörögül valóban nem létezett ilyen szó. Ahol irodalmat írok, ott az eredetiben “költészet” szerepel, innen a mű címe is.)

Az utánzott emberek lehetnek:

  • kiválók,
  • hitványok,
  • hozzánk hasonlók.

A tragédia kiválóbbakat, a komédia hitványabbakat utánoz.

A szerző ábrázolási módja lehet:

  • az utánzottak szólalnak meg,
  • csak a szerző szólal meg,
  • mindkettő együtt.

Ez a három különbség van meg tehát az utánzásnál.

*

Az irodalom létrejöttének oka van. Az utánzás az ember veleszületett tulajdonsága. Az utánzás útján tanulunk. Még azon dolgok utánzatát is szívesen szemléljük, mely dolgokat önmagukban nem szívesen nézünk. Amikor valaminek az utánzatát látjuk, vagy annak örülünk, hogy az illető dolgot felismerjük, vagy annak, hogy az ismeretlen dolog milyen művészi módon lett feldolgozva.

Természetünktől fogva megvan bennünk az összhang érzéke, így lett a költészetet. A komolyabb költők a kiváló emberek tetteiről írtak, a közönségesebbek pedig a hitványakéról, így lettek a himnuszok, ill. a gúnydalok.

A iambosz versmérték a gúnydalok fő alakja, így ma is iambikus költeményeknek hívjuk a gúnydalokat. A himnuszokból lettek az eposzok. Később a jambikus költeményekből komédiák lettek, míg az eposzokból tragédiák. Kezdetben mindkettő rögtönöző jellegű volt, a tragédiát a dithürambosz énekesei, a komédiát pedig a phallikus dalok előadói fejlesztették ki lassan.

Iambosz – versmérték: egy rövid és egy hosszú szótag (υ –).

Dithürambosz – vallási ének, egyfajta ima az istenekhez

Phallikus dal – a Dionüszosz-kultusz termékenységünnepén előadott ének.

A tragédia lassan érte el mai alakját, megjelent a díszlet, a párbeszéd, csökkent a kar szerepe, nőtt a színészek száma. A párbeszéd megjelenése miatt a iambosz a fő versmérték, mert az beszélhető a legjobban.

A komédiát kezdetben nem vették komolyan, így kialakulásáról kevesebb adat van. Mára eltűnt személyes gúnyolódó jellege, már általános érvényű igénnyel lép fel mondandója.

Az eposz sokban megegyezik a tragédiával, mindkettő komoly tettekről szól, de különböznek versmértékben és terjedelemben. A tragédia ugyanis jellemzően egyetlen nap idejére terjed, míg az eposznak nincs meghatározott időtartama.

A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, ritmikus, dallamos, harmonikus nyelvezettel. Benne a szereplők cselekedetei révén, s nem elbeszélés útján történik a cselekmény bemutatása.

A szereplők rendelkeznek bizonyos meghatározott jelleggel jellemüknek és gondolkodásuknak megfelelően; ezen az alapon állapítjuk meg a cselekedetek jellegét is, s a cselekedeteknek okuk van: ez a jellem és a gondolkodásmód.

A történet a cselekmények összekapcsolódása. A jellem a cselekvők jellege, a gondolkodásmód pedig az, ahogy a beszélők gondolataikkal kifejezik magukat.

A tragédiának összesen hat alkotó eleme kell hogy legyen:

  • eszközként: a nyelv, az ének,
  • módként: a díszlet,
  • tárgyként: a történet, a jellemek, a gondolkodásmód.

A legfontosabb a történet, a tettek összekapcsolása, mert a tragédia nem az emberek, hanem a tettek utánzása. Jellemek nyilatkoznak meg a tettek által, s nem fordítva. Cselekmény nélkül nem is létezne tragédia, de jellemek nélkül még lehetne.

A történet legfontosabb tényezői: a fordulat és a felismerés. A fordulat a végbemenő dolgok ellenkezőjükre való átváltozása, valószínűség és/vagy szükségszerűség szerint. A felismerés a tudatlanságból a tudásba való átváltozás.

A következő elem fontossági sorrendben a gondolkodásmód, vagyis a képesség annak kifejezésére, ami lehetséges és a helyzetnek megfelelő. A gondolkodásmód által kimutatják, hogy valami van vagy nincs, vagy általánosságban jelentenek ki valamit.

A jellem az, ami megvilágítja a törekvést, hogy miféle.

Sorrendben a nyelv következik – a szavak által való közlés.

Az ének a kiegészítő elemek legfontosabbika. A díszletezés figyelemfelkeltő, de a legkevésbé tartozik a költészethez.

*

Milyennek kell lennie a történetnek, a cselekmény összekapcsolásának?

Kell kezdet, közép és vég. A közép az, ami más után következik, s ami után is van valami más.

A terjedelmet illetően a megfelelő az, ha a szerencséből szerencsétlenségbe való átfordulás végre tud menni kellő módon.

A történet akkor lesz egységes, ha teljes cselekményt utánoz; a cselekmény részeinek pedig úgy kell összekapcsolódniuk, hogy egyetlen rész kihagyása nyomán szétessen az egész, hiszen ami meglétével vagy hiányával nem befolyásolja a mű értelmét, az felesleges.

Nem szükséges, hogy a történet valós legyen, csak az, hogy az lehetséges legyen. Az irodalom általános elvekre törekszik, akkor is, ha megnevez valós személyeket. A költőnek tehát inkább a történet, mint a versforma mesterének kell lennie.

A tragédia félelmetes és szánalmat keltő események utánzása, az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mintha magától vagy véletlenül történne, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy célzatosan következtek be.

Α történet lehet egyszerű és bonyolult. Egyszerű az, ha folyamatos és egységes menetben fordulat vagy fel­is­merés nélkül következik be a változás. Bonyolult pedig az, ha fordulat és/vagy fel­is­merés révén jön létre a változás, itt azonban a cselekmény szerkezetéből kell létrejönnie mindennek, szükségszerűség vagy valószínűség alapján, a szimpla időbeli következés nem elegendő.

A legszebb ha a felismerés egyben fordulat is.

A történet harmadik eleme a szenvedés.

*

A tragédia felosztása:

  • bevezető – a kar bevonulását megelőző jelenet,
  • kibontakozó jelenet – amely két kardal között foglal helyet,
  • befejezés – jelenet, mely után már nincs kardal,
  • kardal – 3 típus lehet: a “bejövetel” a teljes kar első megszólalása, a “mozdulatlanság” a kar többi megszólalása, a “gyászolás” pedig a kar és a színészek közös dala.

*

A tragédiának félelmetes és szánalmat keltő események utánzásának kell lennie. Nem szabad derék embereket úgy bemutatni, amint boldog­ságból szerencsétlenségbe hullnak, mert ez nem félelmetes vagy szánalmat keltő, hanem felháborító. Hitványakat sem szabad úgy bemutatni, amint szerencsétlenségből szerencsés állapotba jutnak, mert ez illik a legkevésbé a tragédiához. Hitványakat sem szabad úgy bemutatni, amint boldogságból szerencsétlen­ségbe hullnak: az ilyen történet emberi érzéseket kelt ugyan, szánalmat és félelmet viszont nem.

Marad tehát a közbülső lehetőség: az olyan ember, aki nem emelkedik ugyan ki erényével és igazságosságával, de nem gonoszsága és hitványsága miatt zuhan szerencséből szerencsétlenségbe, hanem valamilyen hiba következtében.

A félelem és szánalom létrejöhet a dráma látványából, de magából a cselekményből is. Ez utóbbi az előnyösebb, és ez illik a jó költőhöz. Mert látványosság nélkül is úgy kell megalkot­ni a történetet, hogy a hallgatót maguk az események is megrendítsék és szánalomra indítsák.

Mi tűnik félelmetesnek vagy szánalomkeltőnek?

Minden tett vagy barátok, vagy ellenségek, vagy közömbös emberek között történ­ik meg.:

  • ha ellenség tesz valamit ellenséggel, abban nincs semmi szánalomkeltő, sem ha megteszi, sem ha csak akarja megtenni, kivéve magát a szenvedést
  • ugyanez a helyzet egymás iránt közömbös emberek esetében,
  • ha azonban baráti vagy rokoni viszonyokon belül megy végbe a szenvedés, ez szánalmat kelt; ilyen témákat kell keresni.

A tett végbemehet, a következő módokon::

  • a cselekvő személy tudatosan követi el tettét – itt a legrosszabb az, ha valaki tudatosan akar cselekedni, de mégsem cselekszik: ez visszataszító, de nem tragikus, mivel a tragikus szenvedés nincs meg benne,
  • tudatukon kívül követik el a szörnyűséget, s csak később ismerik fel – nincs benne vissza­taszító, s a felismerés megrendítővé válik
  • a tudatlansága miatt valami jóvátehetetlenre készülő ember felismeri a valóságot, még mielőtt cselekednék – a leghatásosabb lehetőség.

*

A jellemekkel kapcsolatban négy dologra kell törekedni:

  • derék legyen, azaz beszéde vagy cselekvése világosan mutasson valamilyen célt, bármilyen legyen az,
  • hőshöz illő legyen,
  • hagyományhűség,
  • következetesség.

A jellemeknél is mindig törekedni kell a szükségszerűségre vagy valószínűségre, úgyhogy az, amit egy bizonyos ember egy bizonyos módon mond vagy cselekszik, szükségszerű vagy valószínű legyen, s egyik dolog a másik után szükségszerűen vagy valószínűen következzen.

*

A felismerésnek öt fajtája van:

  • a leg­ke­vésbé művészi a jelek által történő fel­is­merés,
  • a költő által kitalált jelek alkalmazása; ezek sem művésziek,
  • az emlékezet általi felismerés, amikor valaki lát valamilyen megindító dolgot,
  • a negyedik a következtetés alapján történő felismerés,
  • a legjobb az a felismerés, amely magából a cselekményből, meglepetés bekövet­keztével, a valószínűség alapján jön létre.

*

Először nagyjából kell felvázolnia a történetet, azután kell az egyes szereplőknek nevet adva megalkotni az epizódokat is, hogy szerves alkotórészei legyenek az egésznek..

A drámákban az epizódok rövidre fogottak, az eposz viszont általuk lesz terjedelmessé.

Az egész tragédia egyik része a bonyodalom, a másik a megoldás. A bonyo­dalom­ a fordulatig tartó rész, a megoldás onnan tart a végéig.

A tragédiának négy fajtája van:

  • az első a bonyodalmas, amelynek lényege a fordulat vagy a felismerés;
  • a második a szenvedé­lyes,
  • a harmadik a jellemábrázoló,
  • a negyedik a csodás.

Epikus alkotást nem szabad tragédiának feldol­gozni; az eposzban ugyanis az egész terjedelme által kapják meg az egyes részek a megfelelő nagyságot, a drámákban viszont épp ez távolítana el a céltól.

A karnak mintegy a színészek egyikének szerepét kell betöltenie és együttműködnie a játék egész menetével.

*

A gondolkodásmód körébe tartozik mindaz, amit a beszéd által kell elvégezni: a bizonyítás, a cáfolás, az érzelmek felkeltése, ezenkívül a nagyítás és kicsinyítés is. Mindennek magyarázat nélkül kell kialakulnia a nézőben.

A nyelvi kifejezésmódra vonatkozó dolgok közül az elmélet egyik ága: a kifejezés formái.

A beszédnek egészében ezek a részei: betű, szótag, kötőszó, névelő, névszó, ige, ragozás, mondat.

Itt a szerző részletesen elemzi mindegyiket, ezt azonban kihagynám, mert ez inkább nyelvészeti elemzés, s nem kötődik szorosan a témához. Csak azt vázolom, ami kapcsolódik.

Metafora a szó más jelentésre való áttétele, mégpedig vagy a nemről a fajra, vagy a fajról a nemre, vagy a fajról a fajra.
Analógia – ha a második úgy viszonylik az elsőhöz, mint a negyedik a harmadikhoz.
Mesterségesen képzett szó – amelyet addig senki sem használt, hanem a költő alkotta meg.

A nyelv kiválósága abban nyilvánul meg, hogy világos, de nem közönséges. Akkor a leg­világosabb a kifejezés, ha közönséges szavakból áll, ekkor azonban alacsonyrendűvé válik, viszont emelkedett és választékos lesz a kifejezés, ha a közhasználatú szavakat szokatlanokkal vegyítik. A szokatlan lehet idegenszerű szó, metafora, s általában mindazt értem, ami eltér a közhasználatútól.

De ha valaki csak ilyeneket használna, abból vagy rejtvény szület­ik, vagy barbárság. Ha tehát eltúlozza valaki ezt a módszert, nevetségessé válhat, ebben is mértéket kell tartani. Ha ugyanis a metaforákat, az idegen szavakat és a többi ilyesmit ügyetlenül alkalmazzák, az ugyanazt a hatást váltja ki, mintha szándékosan nevettetési céllal használnák.

Azáltal ugyanis, hogy másképpen hangzik, mint a mindennapi beszéd, a kifejezés szokatlanná lesz, elválik a közönségestől, viszont azáltal, hogy a megszokotthoz kapcsolódik, világos is marad.

Igen fontos az említett formákkal, összetételekkel és szokatlan szavakkal helyesen élni, mégis legfontosabb a metaforák használata, mert csak ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele.

Az eposzban hasonló elvek érvényesülnek, a már elmondottak leszámítva: nagyság és versmérték. A nagyság meghatározásának alapja az áttekinthetőség. Az eposz fő versmértéke a hexaméter.

Hexaméter – hat verslábból álló versforma, az első 4 versláb dakhtilosz (– υ υ) vagy szpondeiosz (– –), az ötödik dakhtilosz, a hatodik szpondeiosz vagy trokhaiosz (– υ).

Az eposzokban és a tragédiákban is alkalmazni kell a csodás elemet. Az eposz azonban jobban elbírja az ésszerűtlenséget, ami a csodálatost leginkább előidézi, hiszen nem lehet látni a cselekvő személyt.

A szövegezésre a szegényesebb részekben kell nagy gondot fordítani, ahol sem a jellemábrázolásnak, sem a gondolatiságnak nincs különösebb szerepe. A túlságosan pompázó szöveg elhomályosítja a jellemábrázolást és a gondolatokat.

A problémákról és megoldásukról, számukról és jellegükről a következő áttekintéssel lehet felvilágosítást nyerni, hogy mik a ábrázolási lehetőségek:

  • valami milyen volt vagy milyen,
  • milyennek mondják vagy látszik, illetve
  • milyennek kell lennie.

Magának a költészetnek kétféle hibája lehet: az egyik saját magából következik, a másik járulékos. Ha ugyanis lehetetlenséget választ utánzása tárgyául, ez a hiba saját maga lénye­géhez tartozik, de ha helyes tárgyválasztás mellett hibát követ el, ez nem tartozik a lényeghez. Lehetet­lenségeket alkotni hiba; de mégis helyeselhető, ha az ábrázolás eléri a maga sajátos célját. Céltudatosan ugyanis akkor alkot a költő, ha a választott módon hatásosabbá teszi az egyik vagy másik részt. Ha azonban ezt a célt jobban vagy ugyanígy elérhette volna a művészetnek megfelelő úton is, semmi nem igazolná a hibát – hiszen, ha lehetséges, egyáltalán nem szabad hibát elkövetni.

A lehetséges kifogások: lehetetlenség, ésszerűtlenség, ártalmasság, ellentmondásosság, a művészet szabályai ellen vétés.

Vajon jobb-e az epikus utánzás, mint a tragikus? A közönségtől függ.

A tragédia látvány nélkül is megteszi a maga hatását, akárcsak az eposz, hiszen olvasás útján is élvezhető.

Az epikusok utánzása kevésbé egységes. Ezt bizonyítja, hogy akármelyik ilyen utánzásból több tragédia is kitelne. Ezek a művek a lehetőségeken belül a legkiválóbbak és viszonylag egységes cselekmények utánzatai.

A tragédia mindenben előnyben van, értékesebb, mivel az eposznál jobban éri el a célját.