Politika II.

By | 2018-06-27

az előző rész folytatása

Mi legyen a demokrácia és az oligarchia jellemzői keverésének módja a politeiában tehát?

A bíráskodási kötelezettségüket nem teljesítők kapjanak büntetést, de csak ha vagyonosak. Viszont a szegények ne kapjanak fizetséget ezért a munkájukért.

A népgyűlésen való részvételhez legyen vagyoni cenzus. de legyen mérsékelt, azaz a legszegényebbeket zárja ki, de ne kedvezményezze a leggazdagabbakat se.

A hivatali tisztségek betöltésénél ne legyen vagyoni cenzus, s választás alapján legyenek betöltve.

A legfontosabb tehát a 2 rendszer keverésében a középarányosság, mindkét rend végletei kerülendőek. A jól összeegyeztetett politeiának mindkét rendszerhez hasonlítania kell, de nem lehet azonos egyikkel se.

A szabadon megnyilvánuló erény szerinti élet a legboldogabb, az erény pedig mindenben a középút, ez adja a legnagyobb boldogságot, mert az átlagosságot minden egyes ember elérheti, így szükségszerűen ezeknek a szempontoknak meghatároznia, hogy valamely városállam vagy alkotmány helyes-e vagy sem, mert az alkotmány a városállamnak mintegy életmódja.

Minden városállamban a lakosságnak három osztálya van: a nagyon gazdagok, a nagyon szegények, s a középosztály. Mivel a mérséklet és a középút a legjobb, nyilvánvaló, hogy valamennyi közt legtöbbet ér a középosztály. Az ilyen osztálybeli ember hallgat legkönnyebben a józan észre, ellenben a szépségben, erőben, származásban és vagyonban kiemelkedő, ill. a koldusszegény, erőtlen és lenézett emberek nehezen hajlanak a jó szóra, az egyikek inkább fennhéjázóak és nagy gazságokra vetemedő, a másikok pedig gonoszok és kis gazemberségekre hajlamos, márpedig a bűntények egyik része fennhéjázásból, a másik gonoszságból ered.

Továbbá a középúton járók se nem húzódoznak a tisztségektől, se nem törekszenek feléjük, márpedig mindkettő káros a városállamra.

Aki túlságosan bővelkedik a javakban, az képtelen engedelmeskedni, míg aki túlságosan hiányukban van, az pedig megalázkodó hajlamú lenni. Az egyik csak uralkodni tud és megveti a többieket, a másik csak szolgaias viselkedésű és mindenkit irigyel. A közös bennük: egyformán alkalmatlanok a politikai közösséghez vonzalmat érezni.

Szükségszerűen annak a városállamnak összetétele a legjobb, amely azokból az elemekből áll, melyekből a városállam természetszerűleg kialakul. Tehát az a politikai közösség a legjobb, amelyik a középosztályra támaszkodik, s azokat a városállamokat kormányozzák helyesen, amelyekben népes a középosztály, és lehetőleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb, mert így a másik, gyengébb féllel együtt a maga javára billenti a mérleget és megakadályozza, hogy az ellenkező véglet érvényesüljön.

Az a legnagyobb szerencse, ha az állampolgároknak közepes, de mégis elégséges vagyonuk van, mert ahol egyeseknek igen sok jut, másoknak pedig semmi, ott vagy túlzó demokrácia vagy oligarchia fejlődik ki, s mindkettő idővel zsarnokságba szokott kifejlődni. A demokráciák is azért biztonságosabbak és maradandóbbak az oligarchiáknál, mert nagyobb középosztály van bennük.

A városállamokban sokszor kicsi a középosztály, így vagy a vagyonos osztály vagy a köznép uralkodik, így vagy demokrácia vagy oligarchia fejlődik ki. Mivel folytonos harc van a nép és a vagyonosok között, amelyik legyőzi ellenfelét, az nem hajlandó aztán méltányos és egyenlő jogokat biztosító alkotmányt adni, hanem győzelme után magához ragadja az állami főhatalmat, s vagy demokráciát, vagy oligarchiát alkot. Így sohasem tud létrejönni egy mérsékelt alkotmány.

Fontos, hogy a városállamnak az a része, amelyik az alkotmány megmaradását óhajtja, erősebb legyen annál, amelyik azt nem kívánja. Minden városállam pedig minőségi és mennyiségi. Minőség: a szabadság, a gazdagság, a műveltség, a nemes származás, mennyiség: a számbeli fölény. Ezt a két tényezőt kell mindig egymáshoz viszonyítani.

Ahol a vagyontalanok tömege van túlsúlyban, ott természet szerint demokrácia van. Ahol viszont a vagyonosak és érdemesek osztálya jobban kimagaslik minőségével, mint amennyire számban alul marad, ott oligarchia van.

Ahol aztán a középosztály túlsúlyban van, akár mindkettő, akár csak az egyik fölött, ott keletkezhet tartós alkotmány, mert attól nemigen kell félni, hogy a gazdagok a szegényekkel valaha is megegyeznek, mert egyikük sem hajlandó a másiknak alárendelni magát, s mindkét félnek a politeiánál nem akad jobb közös lehetősége.

Az alkotmány minden egyes formájának három alaptényezője van:

  • a közügyekről tanácskozó szerv összetétele,
  • a magisztrátusok hatásköre és megválasztásuk módja,
  • az igazságszolgáltató testület jellege.

A tanácskozó testület hatásköre kiterjed a háborúra, békére, szövetségkötésre, a törvényhozásra, a halálbüntetésre, a száműzésre, a vagyonelkobzásra és a hivatalos felelősségvonásra. Minden polgárnak meg kell adni mindezt a jogot vagy csak egyeseknek valamennyi jogot?

Ha mindenkinek joga van mindenben dönteni, ez demokratikus, ennek többféle módja van:

  • a polgárok felváltva gyűlnek össze tanácskozni, míg viszont hivatalhoz váltakozva mindenki hozzájut, a hivatalviselésben pedig mindenki sorra kerül,
  • valamennyien együttesen tartanak gyűlést, de csupán a vezetők választása, a törvényalkotás, a háború és a béke ügyében való döntés és a vezetők ellenőrzése céljából, míg a többi ügyet az egyes feladatok végzésére rendelt hivatalok intézik, melyeket az egész polgárságból választás vagy sorsolás útján töltenek be;
  • a hivatalok betöltése és azok ellenőrzése, valamint a háborúról és a szövetségkötésről való döntés a polgárokat illeti, egyéb ügyet azonban a vezetők intéznek, akik közül amennyit csak lehet szakértelem megléte alapján választanak,
  • minden ügyben a polgárság összessége gyűl össze és határoz, a vezetők viszont semmiben sem döntenek.

Célszerűbb, ha mindenki együtt tanácskozik, a hivatalok betöltése pedig egyenlő arányban történik az egyes osztályok közül, választás vagy sorsolás útján. Helyes, ha a népgyűlés csak arról tárgyal, amiről a vezetők javaslatot tesznek. A nép ezt megszavazhatja vagy elvetheti, de másról nem dönthet, így a népgyűlés nem tudja megváltoztatni az alkotmányt. A nép mindenhez hozzászólhat, de a a végleges döntés a vezetőké. Ha a nép elvet valamit, a vezetés újabb döntést hoz.

Milyenek legyenek a városállam hivatali tisztségei, ezeket:

  • kik töltsék be: minden polgár vagy csak a polgárság egy része
  • kik közül töltsék be: mindenki közül vagy valamilyen ismérvek, pl. vagyon, születés, erényesség, stb. alapján,
  • milyen módon: választással, vagy sorsolással, ill. vegyesen?

Összesem 12 változat képzelhető el.

Ezekből a politeia formája: nem az egész polgárság intézi egyszerre a hivatalok betöltését, de az egész polgárság köréből vagy egyesek közül sorsolással, választással vagy mindkét módszerrel határoznak meg: egyeseket az egész polgárságból, másokat pedig csak annak egy részéből, sorsolással és választással.

Az igazságszolgáltatás lehető formái, a bírói testületek:

  • kikből álljanak, minden polgárból vagy csak egyes részeiből,
  • miben illetékesek: hányféle faja van a bírói testületeknek (felügyeleti bíróság, közérdeksérelmi bíróság, alkotmánybíróság, közigazgatási bíróság, polgári peres bíróság, gyilkossági ügyekben illetékes bíróság, idegeneket érintő perekben illetékes bíróság, szabálysértési bíróság),
  • hogyan egészíttetnek ki: vajon sorsolással-e vagy választás útján.

Az gyilkossági és az idegeneket érintő ügyek nem lényegesek a vitatott kérdés szempontjából, így azokról kell elsősorban beszélni, melyek miatt az alkotmányos rend veszélybe kerülhet.

Helyes ha az bíróságok egy része az egész polgárságból, más része pedig ennek csak bizonyos osztályaiból szerveződik. Az alkotmányos ügyekben a jó, ha az egész polgárság dönt.

Milyen oka lehet az alkotmány megváltoztatásának? Mi az, ami az alkotmányt megingathatja?

Sokféle államforma van, mert az igazság és a viszonylagos egyenlőség elvét mindenki elfogadja közös alapul, csak éppen a lényeget tévesztik el.

A demokrácia úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették, az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egyvalamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartották. Aztán az egyik rész, abban a hiszemben, hogy másokkal egyenlő, mindenben egyformán akar részesedni, a másik pedig, mivel nem tartja magát egyenlőnek, egyre több előnyt igyekszik szerezni. Van tehát mindegyik alkotmányban valamelyes igazság, de általában véve mégis rossz úton járnak. Ez a forrása a belső zavaroknak.

Az alkotmányváltozás kétféleképp mehet végbe: egyrészt az alkotmánnyal ellentétben, mikor más alkotmányra térnek át, másrészt nem az alkotmánnyal ellentétben, hanem elfogadják a meglévő rendszert, de abban fokozatos változtatások történnek az alkotmány ellenzői által.

Mindenütt az egyenlőtlenség okozza a belső viszályt, mégpedig az olyan egyenlőtlenség, amely nincs arányban az emberek valóságos egyenlőtlenségével.

Téves volna mindent egyszerűen az egyik fajta – mennyiségi vagy minőségi – egyenlőség szerint berendezni. A tapasztalat is bizonyítja, egyetlen alkotmány sem szilárd, mely ilyen alapokon áll, s pedig azért mert lehetetlen, hogy az első és kezdeti tévedésnek ne valami rossz legyen a vége.
Ezért tehát ajánlatos részben mennyiségi, részben a minőségi egyenlőséget alkalmazni.

Mégis elmondható, hogy a demokrácia szilárdabb és kevésbé ingatag, mint az oligarchia. Az oligarchiákban ugyanis kétféle törekvés van: az egymással és a néppel szemben folytatott harc, míg a demokráciákban viszont csak az oligarchiával szemben való küzdelem. A politeia is közelebb áll a demokráciához, mint az oligarchiához.

Mi az oka a politikai zavaroknak? Az egyik fél az egyenlőségért küzd és azért támaszt zavart, mert úgy véli, hogy bár egyenlő jogú azokkal, akik egyre jobban fölébe kerekednek, mégis hátrányos helyzetben van. A másik fél pedig az egyenlőtlenségért és a maga érvényesüléséért harcol, mert úgy véli, hogy bár másokkal éppen nem tekinthető egyenlőnek, mégsem jut annyihoz, amennyire joga lenne érdemei szerint.

A viszálykodás lehet nyereség vagy köztisztelet miatt. További okok: bántalmazás, félelem, túlhatalom, lekicsinylés, aránytalan fejlődés.

A bántalmazás és a nyereségvágy ereje nyilvánvaló: ha a vezetők követik el a bántalmazást és egyre nagyobb vagyonra áhítoznak, a polgárok lázadozni kezdenek egymás ellen és az alkotmány ellen, amely ezeket a visszásságokat lehetővé teszi.

A becsvágy hatalma is magától értetődő: a jogfosztottak ugyanis látván azt, hogy a másik milyen megbecsülést élvez, elégedetlenkedni kezdenek.

A túlhatalom is bajt okoz, azaz, ha valaki hatalmas befolyásával jobban kiemelkedik az átlagból, mint ahogy azt a városállam viszonyai és a politikai hatalom mértéke megengedik; az ilyesmiből rendesen monarchia vagy zsarnokság fejlődik.

A félelem is sokszor kelt nyugtalanságot, egyrészt azokban, akik igazságtalanságot követtek el, s félnek, hogy meg kell lakolniok, másrészt azokban, akiket igazságtalan cselekedetek fenyegetnek, mert ezek meg az erőszakosságot akarják megelőzni,.

A lekicsinylés is oka lehet a zavargásnak éppúgy, mint a felkelésnek, például az olyan oligarchiákban, ahol a nagyobb rész ki van zárva az alkotmányból, de a demokráciákban is, mikor a vagyonos osztály semmiféle tekintélyt nem ismer el.

Előidézheti az alkotmány megváltoztatását az aránytalan fejlődés is. Mert miként a test részekből áll, s ezért arányosan kell fejlődnie, hogy részeivel összhangban maradjon, így a városállam is részekből áll, amelyek közül némelyik sokszor észrevétlenül megnövekszik, mint például a vagyontalanok tömege a demokráciában és a politeiában.

Az oligarchiákban a nép szokott lázongani azért, mert szerinte jogtalanság éri azzal, hogy nem részesül egyenlő elbánásban, habár egyenlő jogú, a demokráciákban pedig a nemesség, mivel csak egyenlő mértékkel mérnek neki is, holott ő nem egyenrangú másokkal.

Talán még legnagyobb ellentétet alkotnak az erény és a gonoszság, másodsorban a gazdagság és a szegénység.

A demokráciákban leginkább a népvezérek féktelensége miatt áll elő a változás, mert uszítanak a vagyonos emberek ellen, s ezzel pártba tömörítik őket, mert hisz még a haragosokat is összehozza a közös félelem.

Az oligarchiákban főleg két, igen nyilvánvaló ok miatt támad forradalom. Egyik az, hogy a néppel erőszakoskodnak, ilyenkor akárki felléphet a nép vezetőjéül, de ez leginkább akkor sikerül, ha maguk az oligarchák közül lép fel a vezér. A másik, hogy a viszályt azok a vagyonos polgárok kezdik, akiknek nem jut vezető szerep. Az oligarchiákat sokszor maguk az uralkodók buktatják meg azzal, hogy rivalizálásból népvezérkednek.

Előfordul azonban az is, hogy az események véletlen összejátszása idéz elő változást. Sokszor az első ízben megállapított cenzus az akkori vagyoni állapotokhoz van szabva, ami csak keveseket enged hatalomhoz, majd valamilyen szerencsés körülmény folytán megnő a gazdagság, s mindenki teljesíti a cenzus követelményeit.

Azért szokott megbomlani a politeia, mert magában az alkotmányban van valami, ami eltér az igazságtól. A baj rendesen akkor keletkezik, ha a demokráciát és az oligarchiát helytelenül arányosították benne.

Valamennyi alkotmány vagy belülről, vagy kívülről jövő okokból bomlik meg, ha pl. egy ellentétes alkotmány van a szomszédságában, vagy ha messzebb is, de elég hatalmas.

Világos, hogy ha ismerjük azon okokat, amelyek következtében az alkotmányok megdőlnek, akkor azokat is ismerjük, amelyek ettől megóvják azokat, A helyesen megvalósított alkotmányokban, ha valamire, hát arra kell ügyelnünk, hogy senki ne sértse meg a törvényt, ss leginkább az apró sérelmekre kell vigyázni, mert alattomban lopakodik be a törvénysértés.

Egyes arisztokráciák éppúgy, mint egyes oligarchiák nem azért nem tudják magukat fenntartani, mert azok, akik a hivatalokba kerülnek nem tudnak helyesen tudnak bánni mind az alkotmányból kirekesztettekkel, mind a kormányzásban résztvevőkkel.

Három jellemző tulajdonságnak kell meglennie azokban, akik a legfőbb vezető hivatalokat vállalni akarják:

  • a fennálló alkotmányhoz való ragaszkodásnak,
  • a vezetés munkájához szükséges legteljesebb képességnek,
  • az erénynek és annak az igazságérzetnek, mely az egyes alkotmányokban az illető alkotmánynak megfelel.

Mi  a teendő, ha nincs meg a jelölytben mind a három képesség? Egyes tisztségek esetében fontosabb a szakértelem, mnt pl. a hadvezeréknél, míg más, az alkotmány megőrzése szempontjából fontosabb tisztségeknél a legfontosabb az erényesség.

A királyság az arisztokráciának felel meg, a zsarnokság pedig a szélsőséges oligarchiából és demokráciából tevődik össze, ezért is a legártalmasabb az alattvalókra, mert hisz két rosszból alakul, és így mindkét alkotmánynak a botlásait és tévedéseit magában hordja.

A legtöbb zsarnok a népvezérek soraiból került ki, a nép megbízik bennük, mert rágalmazzák az előkelőeket. A zsarnokság kifejlődésének másik módja, ha a királyok eltérnek a hagyományoktól és korlátlan hatalom után vágyakoznak, vagy olyan oligarchiából alakul, ahol egyetlen embert választanak meg a legfőbb tisztségre.

A zsarnokság bukásának lehetséges egyik oka külső, azaz ha egy ellentétes elvű, erősebb alkotmánnyal kerül szembe. A lehetséges másik ok belső: a gyűlölet és a megvetés a zsarnokkal szemben. A zsarnok kihívja maga ellen a megvetést, a gyűlöletet, a felháborodást is, ez pedig erős ellenreakciót szül.

A királyság viszont a legkevésbé bukik meg külső okokból, rendszerint hosszú életű, bukásának oka legtöbbször önmagában rejlik. Kétféle módon lehetséges:

  • a királyi család tagjai közt viszálykodás tör ki,
  • a a király egyre zsarnokiabb hajlamú lesz.

Minél kisebb egy hatalom, szükségszerűen annál hosszabb ideig áll fenn,  mert maguk az uralkodók nem lesznek annyira önkényesek, és szokásaikban is inkább fenntartják az egyenlőséget, valamint az alattvalók nem irigylik őket annyira.

A zsarnokság két módon tartható fenn hosszasan:

  • a totális uralom, azaz biztomsági intézkedések, a a kimagasló személyiségek kivégeztetése, az összejövetelek tiltása, kémhálózat fenntartása, a nép elszegényítése, folyamatos háborúskodás,
  • a ravasz uralom, azaz a zsarnok ne költekezzen magára, amivel hergelné a népet, ne legyen durva, legyen mértéktartó az élvezetekben, legyen buzgó a vallásban, hitesse el mind a vagyontalanokkal, mind a vagyonosokal, hogy az ő érdekeit védi a másik réreggel szemben, s ha valamelyik réteg lázadozna ellen, nyerje meg magának az ellenérdekű réteget.

Melyik életmód a legkívánatosabb? Ettől függ melyik a legjobb alkotmány.

A javak három csoportra oszthatók: rajtunk kívül állókra, testiekre és lelkiekre. Mind a három hozzátartozik a boldogsághoz. A lélek a vagyonnál és a testnél értékesebb, azonban minden jó a lélek kedvéért van.

A városállamnak ugyanarra van szüksége, mint amire a józan embernek. Szükségképpen az az alkotmány a legtökéletesebb, amelyben bárki a legjobban boldogulhat és a legmegelégedettebben élhet, azok között, akik elismerik, hogy az erényes élet a legkívánatosabb.

Két erényes életforma létezik: a közéleti működés, a tevékeny élet, valamint a közéleti szerepléstől elhúzódó filozofikus élet. Nem helyes a tétlenség, mert a boldogság cselekvés, hiszen sok és szép célt szolgálnak az igazságszerető és mérsékelt férfiú tettei. Az önmagáért való elmélkedés és okoskodás azonban célját önmagában hordja, mert a cél a helyes cselekvés, tehát ez egyúttal mindig valamilyen cselekvés is, így az elzárkózott élet is része ennek.

A hatalom szükséges a legszebb cselekedetek végrehajtásához. Viszont az egymáshoz hasonló erényes emberek közt az az igazságos, ha váltják egymást a hatalomban.

Milyen alapelvei legyenek az ideális városállamnak?

Mennyi legyen a lakosság és mennyi legyen az állam terükete? A tapasztalat azt mutatja, hogy igen nehéz túlságos népesség esetén helyesen kormányozni. A túlságosan nagyszámú népességnél a rend nem tartható fenn, erre csak az az isteni erő volna képes, amely ezt a világot is összetartja. Ha meg nagyon kevés polgára van az államnak, akkor nincs meg a szükséges önelegendőségi erő. Világos tehát, hogy a városállam legkedvezőbb lakosságszáma az, mely éppen biztosítja a megfelelő önelegendőségét.

A területet illetően fontos, hogy a rajta élők kényelemben élhessenek, szabadon és mértékletesen. A terület legyn könnyen védelmezhető, legyen nyitott mind a a tenger, mind a a szárazföld felé, legyenek meg rajta szükséges nyersanyagok.

A görög népek éppen a megfelelő éghajlaton élnek, a legtöbb európai nép túl hideg éghajlaton él, így erősek és szabadságszeretők ugyan, de kevésbé tehetségesek, kisebb a mesterségekre való készségük, míg az ázsiaiak tehetségesek és a mesterségeket is kedvelik, de gyávák, ami miatt szolgalekűek.

A városállam feladatai:

  • az élelmezés,
  • a mesterségek fenntatása
  • a fegyverkezés
  • a vagyoni jólét biztosítása
  • a vallás ápolása
  • a legfontosabb: a hasznosság és a jogosság egymás közötti eldöntése.

Minthogy a hadviselés, a közérdekekben való döntés, és a peres ügyekben való ítélkezés is városállami föladat, ezeket is külön személyekre bízzuk, vagy mindkettőt ugyanarra ruházzuk rá? Az egyikben éles ítélőképesség kell, a másikban pedig tetterő, eszerint kell másra bízni azokat, viszont lehetetlen, hogy azok, akik mindent ki tudnak kényszeríteni és mindent képesek megakadályozni, alávessék magukat mások uralmának, így hát nem marad más hátra, minthogy mindkét feladatot ugyanazokra ruházzuk a kormányzásban, de nem egyszerre, hanem a feladatokat megosztva.

Az ő kezükben kell lenni a vagyonnak is, mert a polgároknak feltétlenül jólétben kell élniük, márpedig éppen ők a polgárok. A kézművesek ugyanis nem részesülnek a polgárjogokban, valamint más olyan osztály sem, amelyik nem az erényt gyakorolja.

A papi rendet illetően a koruk miatt egyéb működéstől már visszavonult polgárokra kell számítani.

Szigorúan ketté kell választani a városállam polgárságát hivatás szerint. A területnek a fegyverviselők és a polgárjog tulajdonosainak kezében kell lennie.

A közös étkezés intézménye előnyös dolog, ámde a szegény embereknek a magukéból nem volna könnyű beszolgáltatni a kiszabott illetményt, s amellett még családjuk többi tagját is eltartani. Ezenkívül az isteneknek járó áldozatok is az egész városállamot közösen terhelik. Ezért a területet két részre kell osztani: az egyik közös, a másik pedig magántulajdon legyen. Aközös földbirtok egyik része menjen az isteneknek nyújtandó szolgáltatásokra, a másik pedig a közös étkezés költségeire. A magán földbirtok egyik része pedig kint legyen a külső határban, a másik a város felé eső részen, hogy így, minthogy két telek jut mindenkinek, mindenki mind a két földrészből kapjon. Ez megfelel az egyenlőségnek és az igazságnak, s a szomszédos háborúk esetén is nagyobb lesz az egyetértés.

A földművesek leghelyesebb, ha rabszolgák, ne legyenek mind azonos törzsből, s ne legyenek bátrak, így a munkára is legalkalmasabbak és a legmegbízhatóbbak, mert nem lázonganak. Ha nem rabszolgák, lehetnek bennszülött barbárok, akik jellemben az előbbiekhez hasonlók. Ők is legyenek részben magántulajdonban, részben a közös földbirtokon, közös tulajdonban.

Az általános jólét két dologtól függ; a szándék és a végcél helyes legyen, valamint a a célhoz vezető eljárás módja is helyes legyen.
Hogyan lesz valaki erényessé?Ha lehetséges volna is, hogy a polgárság összessége anélkül legyen becsületes, hogy az egyén az volna, még akkor is inkább ezt kellene választanunk, mert a résszel összefügg az egész.

Jellemessé és becsületessé három dolog teheti az embert: a természet, a szokás, s az értelem.

Először is természet szerint emberré kell születni, nem pedig valami más élőlénnyé, azután testileg és lelkileg is ilyenné. De vannak tulajdonságok, amelyek hiába születnek velünk, a szokás megváltoztathatja őket, a szokás folytán rosszabbak vagy jobbak lehetnek. Végül, minden egyéb élőlény inkább csak a természet szerint él és csak kevéssé idomul a szokáshoz, az ember, egyedül az élúőlények közül, értelmes is. Mindezeknek összhangban kell lenniük egymással. Sok mindent tesz az ember a szokás és a természet ellenére, az értelem következtében, ha meggyőződik róla, hogy így helyesebben jár el.

A természetes tulajdonságokat már megállapítottuk, minden más pedig a nevelés dolga, mert hiszen mindent vagy megszokás vagy tanulás útján sajátítunk el. Minthogy minden városállami közösség vezetőkből és alattvalókból áll, ehhez a megosztottsághoz kell igazodnia a nevelésnek is.

A léleknek két része van: az egyikben van az értelem, a másikban nincs meg ugyan önmagában az értelem, de képes annak engedelmeskedni. A lélek e két részéhez csatlakoznak azok az erények, amelyek a derék férfiút jellemzik. Mindig a tökéletlenebb van a tökéletesebb kedvéért. Az értelmes rész is feloszlik gyakorlati értelemre és gondolkozó értelemre.

Az egész élet ugyanígy osztható fel. a háború a békéért van, a munka a pihenésért, a szükséges és hasznos cselekedetek pedig a becsületesekért. Ugyanaz legyen az irányadó az életre és a cselekvések megválasztására: tudjunk dolgozni és harcolni is, de inkább éljünk békében és nyugalomban, képesek legyünk elvégezni az életfenntartáshoz szükséges és hasznos tennivalókat, de inkább gyakoroljuk az erényt.

Ezek tehát azok a követendő célok, amelyekre már a gyermekeket is nevelnünk kell.

Minthogy a közösségnek ugyanaz a célja, mint az egyes embereknek, s mivel szükségképpen ugyanazon meghatározás illik a legtökéletesebb emberre és a legtökéletesebb kormányzásra is, viláágos, hogy a békés erények a legfontosabbak, hiszen a háború célja a béke, a munkáé pedig a nyugalom.
Ezért kell, hogy a városállam bölcs, vitéz és kitartó legyen, mert aki nem képes a veszélyben helytállni, az az ellenség rabszolgájává lesz.

Bátorságra és kitartásra mégis inkább a munkában, bölcsességre ellenben a pihenésnél van szükségünk, józanságra és igazságérzetre pedig mindkét esetben. A háború igazságérzetre és józan mérsékletre kényszerít, míg a jólét élvezete és a békés nyugalom inkább féktelenné tesz. Ezért van tehát szükségük nagy igazságszeretetre és fokozott mérsékletre azoknak, akik láthatólag a legjobb módban élnek. Az is szégyen, ha valaki nem képes élni a javakkal, de még nagyobb, ha a nyugalom idejében nem tudja fölhasználni azokat, s míg munkában és harcban derekasnak mutatkozik, békében és nyugalomban úgy viselkedik, akár egy rabszolga.

Az indulat, az akarat és a vágy már születésükkor megvan a gyermekekben, viszont a gondolkodás természete és az ész csak később alakul ki. Ezért először is a test ápolásának szükségképpen meg kell előznie a lélekét, aztán az akarat nevelésének kell következnie, csakhogy az akarat nevelésének az ész, a test nevelésének pedig a lélek kedvéért kell történnie.

A serdülő nemzedék testileg a legegészségesebb legyen, először is törődnie kell a házassággal, azaz, hogy mily korban és mily egyének lépjenek egymással házastársi viszonyba.

A törvényhozónak főképpen az ifjak nevelésén kell fáradoznia, mert ha ez nem történik meg a városállamban, akkor ezt az alkotmány sínyli meg. A nevelést az egyes alkotmányoknak megfelelő sajátosság tartja fenn, pl. a demokratikus lelkület a demokráciát, az oligarchikus az oligarchiát. Mivel pedig az egész városállamnak egy a célja, világos, hogy szükségszerűen mindenkit ugyanabban a nevelésben kell részesíteni, az erről való gondoskodás közös feladat, nem pedig az egyes embereké. Tehát törvényhozási úton kell gondoskodni a nevelésről, s pedig közösségileg.

A hasznos dolgok közül a mindennapi életben szükségest tanulni kell, az egészen természetes, de az is nyilvánvaló, hogy nem minden ilyet kell megtanulni, mivel különbség van a szabadokhoz méltó és méltatlan foglalkozás közt, ezért tehát csak oly hasznos dolgokkal szabad törődnünk, melyek a velük foglalkozót nem alacsonyítják le.

Lealacsonyító az a munka, mesterség vagy tudományt, mely a szabad ember testét, lelkét vagy értelmét az erény alkalmazására és gyakorlására képtelenné teszi. Ezért alantas foglalkozás mindaz a mesterség, mely a testet eltorzítja, az elmét leköti, pl. a napszámos munka.

Még a szabad tudományok némelyikében is csak akkor nem lesznek szolgalelkűvé az emberek, ha csak egy bizonyos fokig mélyednek el bennük.

Az is nagy különbséget jelent, hogy ki miért tesz vagy tanul valamit: ha magáért, barátaiért vagy az erényért teszi, ez nem méltatlan egy szabad emberhez; de ha ugyanazt mások kedvéért teszi, ez megfizetett vagy rabszolgai munkának számítható.

Manapság rendszerint négy tárgyat oktatnak: írás-olvasást, testgyakorlást, zenét, rajzot.

Az emberi természet is arra törekszik, hogy ne csak a munkában állja meg jól a helyét, hanem a szabad időt is nemesen tudja élvezni. Mindkettőre egyaránt szükségünk van, mégis inkább kell választanunk a nyugalmat, mint a munkát, és ez is a cél. De mivel foglalkozzunk a nyugalomban? Kétségtelen, hogy nem csupa szórakozással: hiszen akkor szükségképpen a szórakozásnak kellene lennie életünk céljának. Inkább az állandó elfoglaltságnál kell a szórakozáshoz folyamodnunk, a dolgozó ugyanis nyugalomra szorul, a szórakozás pedig éppen a nyugalomért van, mert a munka fáradsággal és erőfeszítéssel jár.

A nyugalom önmagában hordja a gyönyört, boldogságot és a megelégedést. Ez pedig a munkálkodóknak nem jut osztályrészül, csak a nyugalmat élvezőknek, mert az, aki dolgozik, egy oly célért munkálkodik, amit még nem ért el, márpedig a boldogság végcél, és mindenki azt tartja, hogy nem fáradsággal, hanem gyönyörrel jár.

Azonban ezt a gyönyört már nem mindenki értelmezi egyformán, hanem mindenki magára vonatkoztatva és a maga helyzete szerint, tehát a legtökéletesebb ember a legtökéletesebbnek és a legszebbnek képzeli. Világos tehát, hogy ennek a nyugalomnak szempontjából is kell bizonyos dolgokat tanulnunk és azokba bele kell nevelődnünk.

Az oktatásban a gyermekek nem azért részesülnek, mert az haszonnal jár, sem nem azért, mert az szükségszerű, hanem azért, mert az szabad és nemes. Erre példa a zene tanítása. De az írás-olvasás célja is az, hogy révén sok más tudásra is szert tehetünk, s a rajzé is az, hogy képessé legyünk a szép meglátására. A mindenben a hasznos keresése illik legkevésbé az emelkedett lelkületű és a szabad emberhez.

A gyermekeket először a tornatanárra kell bízni, ez ugyanis a testalkatot formálja meg. Serdülő korig csak könnyebb testgyakorlatokat szabad végeztetni, s el kell tiltani az erőltetett táplálkozást és a kényszerű dolgoztatást. A serdülő kor után még három évet egyéb tanulmányokban eltöltők számára kívánatos, hogy a következő éveket erős testi munkára és erőltetett táplálkozásra fordítsák. Azonban az elmével és a testtel egyszerre dolgozni nem szabad, mert mindegyik más-más munka végzésére van hivatva, s a test fáradtsága akadályozza az elme működését, ezé meg a testét.

A zene bizonyos mértékben az erényre vezet, a zene képes formálni a lelkületet is, mert rá tud szoktatni bennünket az igazi örömre, s a művelt időtöltéshez és gondolkozáshoz járul hozzá. A zsenge korú ifjú természetéhez illik is a zenei oktatás, az ifjak ugyanis koruknál fogva nem foglalkoznak szívesen azzal, ami kellemetlen, márpedig a zene természeténél fogva is kellemes. A lélek termászetes jellemzőhe ugyanis a hangnemhez és a ritmus, maga a lélek is felfogható harmóniaként. Ahogy a csecsemőknek szokás adni csörgőt, úgy a nagyobbacskáknál is helyes ez: a gyermekek így maguk is cselekvően részt vesznek a zenében, így később  az ítélőképesség kifejlett lesz.

Összegezve, a nevelés három szempontja: a középszer (mértékletesség), a lehetőség, s az illendőség.

Végül pár adat, mert egyes részek furcsák mai szemmel. Az ókori görög városállamok lakosságának átlagosan a 20 %-a rabszolga volt, a jellemző a polgárcsaládonkénti 1-2 rabszolga volt, ennél több csak a leggazdagabbaknak volt, míg a legszegényebb polgároknak egyáltalán nem volt rabszolgájuk. A legolcsóbb rabszolgák (a gyerekrabszolgák) is legalább 150 drachmába kerültek, ez egy szakképzett munkás félévés bérének felelt meg, míg a szakképzett rabszolgákat 500-600 drachmáért árultak. A trák rabszolganőkért ennél is többet adtak, a szinte kizárólag sötét hajszínű görögök valami rejtélyes okból meg voltak őrülve a többnyire vörös hajú trákokért. Szóval nem volt olcsó dolog rabszolgát venni, majd azt eltartani.

A lakosság további kb. 60 %-a polgárságjog nélküli szabad ember volt, legnagyobb részük “földműves”, ahogy nevezi Arisztotelész, ill. kisebb számban ketelepedett külföldiek. A fölműveseknek külön adót kellett fizetniük. Továbbá nagy háborús szükség esetében kötelesek voltak katonai szolgálatra, a normál polgárkatonák segéderejeként.

Azaz alig a lakosság 20 %-a volt polgár, a valóságban persze ennek is a töredéke, hiszen se a polgárnők, se a polgárok még kiskorú gyerekei nem rendelkeztek polgárjoggal.

Az egyes rétegek közt nem volt éles választóvonal. Voltak szegény polgárok, aki rákényszerültek az “alantas” munkára. S voltak dúsgazdag “földművesek”, De a politikai jogaikat ez nem érintette: a nyomorgó polgár szavazhatott, a dúsgazdag “földműves” meg nem.

A rabszolgák tárgynak számítottak, mégis voltak bizonyos emberi jogaik. Lehetett saját tulajdonuk, ez nem volt elvehető tőlük a gazdájuk által, továbbá az ellenük irányuló indokolatlan kegyetlenség törvényes volt ugyan, de morálisan alávaló cselekedetnek minősült. A gazdag rabszolgáknak a gazdájuk általában megengedte, hogy megvegyék saját szabadságukat. Az ilyen volt rabszolgák átkerültek “földműves” státuszba.