Számvetés

Amikor az embernek születésnapja van, számot vet az eltelt évről.

Ha kínai lennék, nagyon szerencsés ember lennék. Kínában a legszerencsésebb számnak a 8-as számít. Sok szülő igyekszik november elejére betervezni  a gyereknemzést, hogy a jövevény augusztusban születhessen. Augusztus 8-án születni pedig maga a csúcs. Hát, én meg pont akkor születtem: augusztus 8-án…

Szóval számomra az elmúlt év meghatározó eseménye apám halála volt.

Bár az utóbbi években nagyon gyér volt a kapcsolatunk, az ember szülőjének halála kiemelkedő esemény mindenkinek az életében, leszámítva talán csak azokat, akiknek rossz volt kapcsolatuk szüleikkel.

Azon gondolkoztam el, mi a legfontosabb amit apámtól tanultam. A legfontosabb egy dolog.

Ez a következő: nem szabad soha túl magasra igyekezni, mert ez olyan kompromisszumokra kényszeríti az embert, melyeket később sajnálni fog.

Apám felnőtt és aktív életéből 10 évet töltött el a kapitalista rendben, 32 évet pedig a kommunista rendszerben. (2000-től nyugdíjas.) A fentieket azonban mindig betartotta. Hozzáteszem: én magam sem értettem meg akkor, miért viselkedik így. Csak 40 éves koromban kezdtem érteni, míg ő, úgy tűnik, ugyanezt már huszonévesen felismerte.

A kommunista diktatúrában tudta apám, hogy ha ellenzéki lesz, azzal magát marginalizálja, aminek semmi értelme. De azt is tudta, az ellenkezője ugyanolyan hiba. Mindig csodálkoztam akkor: miért menekül a nagy karrierlehetőségektől, miközben mégiscsak épített karriert. Ez akkor úgy tűnt, mint az ember, aki szeretne nyerni egy kis pénzt a lottón, de retteg a dzsekpottól.

Amikor be akarták szervezni informátornak a belügyi szervek, nemet mondott. Természetesen sosem mondott nemet nyíltan, alapvetően konformista természetétől idegen lett volna a nyílt ellenkezés: mindig kamuokokkal mondott nemet, lásd “szeretnék segíteni, de képtelen vagyok titkokat tartani, azaz alkalmatlan vagyok” és hasonló halandzsázások.

Aztán 1982-ben felfigyeltek rá magas helyről – Marjai József miniszterelnökhelyettes, akkoriban a magyar külkereskedelem egyszemélyi ura figyelt fel rá -, rettegett, s mindent megtett, hogy legyen elfelejtve. Ha élt volna lehetőségekkel, lehetett volna miniszterhelyettes, vagy akár magasabb rangú is, kb. Párt KB osztályvezető-helyettesig vihette volna.

Aztán, amikor a 80-as évek végén a magyar kommunisták is elkezdték készíteni az ország kiárusítását új, nyugati gazdáiknak, jött a második lehetőség. Ha apám kihasznált volna mindent, lehetett volna banki felsővezető, akár bankelnök is.

Akkor azután, rendszerváltozás után pedig ott volt a harmadik lehetőség: a rablóprivatizáció. Könnyedén milliomos lehetett volna apám, megvoltak mind a kapcsolatai, mind a szükséges ismeretei.

A konszolidálódott új magyar kapitalizmusban szintén lettek volna karrierlehetőségek. A mai magyar társadalomban vannak olyan közismert személyek, akik apám kollégai voltak, egykor vele azonos pozícióban, sőt nála alacsonyabb rangú helyzetben. Ők ma gazdagok, hatalmasak.

S közben apám sosem volt ellenzéki, sőt kifejezetten konformista volt: számára minden rendszer létező adottság volt, melyet el kell fogadni és élni benne. De mindegyik rendszerben fékezte saját karrierjét, direkt nem használta ki azokat a lehetőségeket, melyek magasra vitték volna.

Ez tehát a legfontosabb tapasztalat, amit kaptam tőle.