Színek és fények

By | 2020-04-30

Annak idején mi volt a nyugat legfőbb csábító ereje a kommunista átlagember számára?

Nem az életszínvonal, hiszen abban a különbség megvolt ugyan, de nem volt drasztikus (legalábbis Kelet-Európához képest). Nem is a nagyobb szabadság, ez csak az értelmiségieket izgatta igazán. A posztsztálini Kelet-Európában már szabadon lehetett élni sok szempontból, nyilván ha az ember nem kérdőjelezte meg a hatalmat, dehát a hatalom megkérdőjelezése nyugaton se volt tanácsos.

A legfőbb vonzerő a kirakat volt. Kelet-Európában szürkeség volt, ami kevés fényt is jelentett. Nyugaton meg színesség, sok fénnyel.

Az embert ez ösztönösen is megkapja. Akkor is, ha esetleg átérzi egy adott színesség mesterkéltségét. Mert az ember szereti a színeket.

Amikor először jártam nyugaton 1970-ben, még persze ebből semmit se észleltem, túl kisgyerek voltam. De amikor 1979-ben, 12 évesen voltam nyugaton, Ausztriában, azonnal elkapott ez az érzés. A legkisebb bolt is szebb volt, mint az akkor legelitebb budapesti belvárosi üzletek. Még az utcai újságárus bódé is színpompás volt.

De 1980-ban Spanyolországban is ezt tapasztaltam, pedig Spanyolország szintje akkor jóval Ausztria alatt volt, s életszínvonalban Spanyolország csak picit volt Magyarország felett. Viszont míg Budapesten pl. a legújabb üzletközpontok is halványak voltak spanyol társaikhoz képest.

Az ember egyszerűen megrészegült a sok színtől.

Egyetlen kivétel volt: Jugoszlávia. Ahol szintén 1979-ben voltam először. Az egyetlen kommunista ország volt, melyben voltak színek és fények. Emlékszem, akkoriban egy osztrák és egy jugoszláv bolt között nem volt eltérés. Hiszen úgy utaztunk, hogy Magyarország-Ausztria-Jugoszlávia-Magyarország, Ha az ember nem nézte a vöröscsillagokat, a jelszavakat és a Tito-képeket, azt hihetette, hogy nyugaton van.