Választások a poszt-szovjet Oroszországban

Az első valódinak nevezhető parlamenti választás 1989-ben zajlott le. Előtte látszatválasztások voltak, ill. eleve a parlament nem volt állandóan működő szerv és valós jogosítványai nulla körüliek voltak, azaz időnként össze lett hívva pár napra a parlament, mely ünnepélyesen elfogadott pár előre elkészített szöveget vita nélkül.

Gorbacsov 1988-ban fogadtatta el az új össz-szovjet választási törvényt, mely immár valós választási harcot irányozott elő. A választási törvény azonban csak egyetlen pártot ismert el, a kommunistát, az ellenzékiek csak mint függetlenek vehettek részt a választásokon, viszont már részt vehettek korlátozás nélkül. A választási törvény kétlépcsős választási rendet írt elő: először megválasztásra került a 2250 fős Népképviselői Kongresszus, majd az a saját tagságából választotta meg az 542 tagú Legfelsőbb Tanácsot. A Népképviselői Kongresszus mandátuma nem szűnt meg a választással, hanem folytatta munkáját, bár ritkán került összehívásra (alapszabályként évente legalább egyszer kellett üléseznie, a valóságban ennél töbször történt meg ez), míg a Legfelsőbb Tanács immár normális, demokratikus, állandóan működő szerv lett. Azaz így 2 darab parlamenti szerv működött egyszerre: egy ritkábban ülésező az “alapkérdésekre”, s egy állandóan ülésező minden másra.

Népképviselői Kongresszus tagjainak harmadát a szojet közigazgatási egységek választották meg, másik harmadát az ország egész területén egyéni választókerületekben, harmadik harmadát pedig a kommunista párt és más hivatalos társadalmi szervezetek delegálták.

Mindkét szervben a kommunista párt 80 %-os többséget szerzett, ennek azonban hamarosan nem lett semmilyen jelentősége. Két okból is: a kommunista párttag képviselők jelentős része kilépett a pártból, valamint a kommunista párton belül is egymással harcban álló frakciók alakultak ki.

Ezzel párhuzamosan, 1990-ben történtek meg az első szabad oroszországi választások (Oroszországban, mint a 15 szovjet tagköztársaság egyikében). Itt is hasonló volt a módszer: egy nagyobb Népképviselői Kongresszus (1068 taggal) és egy általa megválasztott Legfelsőbb Tanács (252 taggal).

Ezen a választáson hiányzott a nagyobb, szovjet parlamenttől eltérően a korporatív elem, azaz minden képviselőt egyéni választókerületekben választottak meg. Itt is hasonló eredmény született: 80 % feletti arányt ért el a kommunista párt, azonban itt is ugyanaz történt: a kommunista párttag képviselők jelentős része kilépett a pártból, valamint a kommunista párton belül is egymással harcban álló frakciók alakultak ki. A csúcsidőszakban összesen 24 parlamenti képviselőcsoport működött!

Az 1989-1991 közti időszak fő jellemzője az volt, hogy a szovjet és tagköztársasági parlamentek egymással folyamatos harcban álltak, azaz a tisztázatlanság miatt sokszor ugyanazt a jogot csak saját maguknak vindikálták. Az erősődő káosz miatt a tagköztársaságok sokszor egyszerűen nem vették figyelembe a szövetségi parlament döntéseit. Ugyanez megvolt Oroszország esetében is, az oroszországi parlament hatásköre a gyakorlatban folyamatosan erősödött a szövetségi parlament rovására. A két parlament harca immár Gorbacsov és Jelcin személyes harcává vált. Míg Jelcin befolyása az oroszországi parlamentben folyamatosan növekedett, elérve a Szovjetúnió megszűnése időszakában kb. 65 %-ot, addig Gorbacsové a szovjet parlamentben lassan csökkent. Míg Jelcin ellenzéke csak “baloldali” volt, azaz azoké, akik ellenezték Oroszország nagyobb függetlenségét, addig Gorbacsov ellenzéke mindkét oldalon létezett: azok részéről, akik túl lassúnak tartották Gorbacsov reformjait, s azok részéről, akik azokat meg túl gyorsnak tartották.

1991-ban zajlott az első oroszországi elnökválasztás. Jelcin 57 %-kal nyert.

A szovjet parlament működésképtelenné vált 1991 közepére, amikor az időközben függetlenné vált tagköztársaságok képviselői beszüntették tevékenységüket. A megmaradt tagköztársaságok ezután új szabályzatot fogadtak el, hogy a parlament munkája folytatódhasson a megmaradt tagköztársaságok részvételével. Miután azonban Belarusz, Oroszország és Ukrajna 1991 decemberének elején megállapodtak a Szovjetúnió megszüntetéséről, a szovjet parlament végleg határozatképtelenné vált. Utolsó ülésén – december 26-án – a parlament kimondta saját megszűnését, az ülésen már csak az 5 közép-ázsiai volt szovjet köztársaság képviselői vettek részt.

Az oroszországi parlament folytatta munkáját immár mind a független Oroszország parlamentje. 1992 tavaszán megkezdődött Jelcin támogatottságának fokozatos csökkenése a parlamentben. A parlament Jelcin-ellenes erői alkotmányozó többségre tettek szert, s a félelnöki köztársasági rendszert gyakorlatilag parlamentáris köztársaságivá változtatták. Immár a fő törésvonal az ország nyugati orientációjának támogatása és ellenzése között, valamint a radikális gazdasági átalakulás és a mérsékeltebb gazdasági változások hívei között kezdett húzódni.

sua
sue

a Szovjetúnión belül Oroszország (Oroszország – rózsaszín, a többi 14 tagköztársaság – sárga)

Jelcin népszavazás kiírásával válaszolt. A népszavazás 1993 áprilisában zajlott le. A népszavazáson a szavazásra jogosultak 64 %-a vett részt, közülük 59 % bizalmat szavazott Jelcinnek, 53 % pedig az általa követett gazdaságpolitikának, s 49 % szavazott úgy, hogy új elnökválasztásra van szükség. Azaz Jelcin nyert a népszavazáson.

1993 őszére a parlamentben a Jelcin elleni erők immár akkora súlyra tettek szert, hogy képesek lettek az elnök elmozdítására. Szeptember 24-én a parlament elmozdítja Jelcint posztjáról, betartva a vonatkozó alkotmányos szabályokat. Jelcin elnök a döntést nem fogadja el, s új parlamenti választásokat ír ki 27-én. A parlament tiltakozik a döntés ellen. A konfliktus végül fegyveresen kerül megoldásra: október 3-án Jelcin rendkívüli állapotot vezet be Moszkvában, majd a hozzá hű fegyveres erőknek parancsot ad a parlament épületének ostromára. 4-én Jelcin győz, a parlament feloszlatásra kerül, több képviselőt letartóztatnak. 7-én Jelcin rendeletet ad ki, melyben felruházza saját magát törvényhozó jogokkal az új parlamenti választásokig, valamint népszavazást ír ki egy új alkotmányról, mely visszállítja a félelnöki köztársasági rendszert,

st

a parlament ostroma

1993 decemberében kerül sor a népszavazásra és az új parlamenti választásra.

A népszavazáson a jogosultak 55 %-a vett részt, az új alkotmányra szavazott 58 %.

A parlamneti (alsóházi) választáson a jogosultak 54 %-a vett részt. A választás vegyes rendszerben zajlott, azaz a 450 mandátum felét egyéni választókerületekben, másik felét pártlistán lehetett elnyerni. A két, Jelcint támogató párt összesen alig a mandátumok 27 %-át szerezte meg. A két fő ellenzéki erő a nacionalisták (16 %) és a kommunisták (14 %) lettek. A többi párt ingadozott: a Jelcint inkább támogató liberálisoktól (7 %) az inkább Jelcint ellenző többi pártig.

Folytatódott tehát az az állapot, hogy sem az elnök nem volt képes a parlamentre kényszeríteni akaratát, se az az elnökre. Mindenesetre Jelcin számára már az nyereség volt, hogy az új parlamentben immár nem tudott előállni alkotmányozó többség ellene.

Az 1995-ös választásokon a kommunisták lettek az első erő, a mandátumok 35 %-át megszerezve. A nacionalisták 11 %-ot szereztek, a liberálisok 10 %-ot. Jelcin pártja alig 12 %-ot szerzett. A kommunisták és pár vele rokonszenvező kisebb párt együttesen a mandátumok közel 60 %-át birtokolták.

1996-ban új elnökválasztás zajlott. Az első fordulóban Jelcin 35 %-ot szerzett, a második jelölt (a kommunista Zjuganov) 32 %-ot. A második fordulót Jelcin nyerte 54 %-kal. Jelcin csapata amerikai PR-céget kért fel a választási kampányhoz, erről egy amerikai film is készült.

Tehát a végrehajtó hatalom megmaradt Jelcin kezében, viszont a törvényhozás feletti befolyása még kisebb lett.

Putyint Jelcin 1999-ben nevezi ki miniszterelnöknek. A beteg, lemondásra készülő Jelcin alatt zajlik a következő parlamenti választás. A Jelcin-közeli politikusok ekkor két csoportra válnak: az Egység pártra és a Hazánk Oroszország pártra. Putyin ekkor az Egység pártot támogatja. A választásokat a kommunisták nyerik meg ismét, de rontanak korábbi eredményükön, 15 %-ot kapva. Az Egység párt 14 %-ot, a Hazánk Oroszország 8 %-ot szerez. A nacionalisták eredménye alig 4 %, a két liberális párt pedig együtt 9 %-ot kap. A képviselők 30 %-a pártonkívüli, ők ad hoc alapon szavaznak hol egyik párttal, hol a másikkal.

A 2000-es elnökválasztáson a független Putyin – aki Jelcin lemondása után 1999 végétól már betölti az ideiglenes államfői posztot – 53 %-kal nyer, a második helyen Zjuganov végez 29 %-kal.

2001-ben Putyin egyesíti a az Egység pártot és a Hazánk Oroszország pártot Egységes Oroszország néven mint saját új ideológiáját képviselő új szervezetet.

er

az Egységes Oroszország fő jelképe, a szöveg: “Egységes Oroszország” – “Amíg egységesek vagyunk, addig legyőzhetetlenük leszünk!”

erk

annak kommunista paródiája, a medve üldözi az embereket a bal alsó sarokban, a szöveg: “Oroszország – munka – néphatalom – szocializmus” – “Jobb vörösnek lenni, mint kéknek” – s lefordíthatatlan szóvicc az Egyesült Oroszország párt nevével: “Megesszük Oroszországot parazitapárt”

erl

annak liberális paródiája, a szöveg: “csalók és tolvajok egységes pártja”

ern

nacionalista plakát, szöveg “a Zsidó Oroszország néppárt legfelsőbb tanácsa”, a plakát szerint az Egységes Oroszország vezetői zsidók, beleértve Putyint is (a bal felső sarokban)

A 2003-as parlamenti választáson először fordul elő, hogy az elnök pártja immár a meghatározó parlamenti erő: az Egységes Oroszország párt megszerzi a mandátumok 49 %-át, azaz majdnem abszolút többsége lesz. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (12 %), a nacionalisták (16 %) és a liberálisok (2 %).

A 2004-es elnökválasztáson ismét a független Putyin nyer, immár 71 %-kal.

A 2007-as parlamenti választáson – melyet immár csak listás alapon választanak meg – az Egységes Oroszország már alkotmányozó többséget szerez: 70 %-ot. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (13 %), a nacionalisták (9 %). A liberálisok már nem tudnak mandátumot szerezni: nem tudják átugrani a parlamenti küszöböt, s mivel már nincsenek egyéni választókörzetek, így egyéni mandátumot sem tudnak szerezni. (Az orosz liberálisok bázisa két város, Moszkva és Szentpétervár, itt mindig az országos eredményük 3-4-szeresét szerzik.)

A 2008-as elnökválasztáson Putyin nem tud indulni, mivel az orosz alkotmány nem tesz lehetővé kettőnél több egymást követő elnöki mandátumot, helyette közeli munkatársa, Dmitrij Medvegyev indul el, aki 70 %-kal nyer.

A legutóbbi, 2011-es parlamenti választáson. Putyin pártja ront eredményen, csak az egyszerű többséget szerzi meg 53 %-kal. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (20 %), a nacionalisták (12 %). Őket egészíti ki egy új balközép párt a mandátumok 14 %-val. Ennek a parlamentnek a mandátuma már a korábbi 4 helyett 5 év, azaz a következő választások idén lesznek.

2012p

A legutóbbi, 2012-es elnökválasztáson Putyin, szintén rontva korábbi eredményén, csak 64 %-ot kap. Fő ellenfelei a kommunista Zjuganov (18 %) és a liberális Prohorov (8 %). Az elnöki mandátum a korábbi 4 helyett 6 év, azaz a következő elnökválasztás 2018-ban lesz.