1998 első nagy médieseménye a Fenyő-gyilkosság volt. Személyes elem: a gyilkosság helyszínén jártam annak megtörténte előtt fél órával!
A Horn-kormány kifizette a teljes magyar adósságot az IMF-nek. Ezt minden ballib média hatalmas lelkendezéssel fogadta, ami vicces azt tudva, hogy amikor Orbán ugyanezt tette 2012-ben, ugyanazok mélyen fel voltak háborodva.
Aztán nyert a választáson Orbán, annak köszönhetően, hogy a 2 forduló kööztt paktumot kötött Torgyánnal. (Egyébként listán az MSZP nyert.) Emiatt hatalmas médiakampány lett ellene, pedig hát tudni lehetett, a kisgazdák nem fognak az egészből különösebben profitálni.
Én egyébként a MIÉP-re szavaztam. A Fidesz nekem túl liberálisnak tűnt, s nem igazán éreztem nagy váltást Hornhoz képest.
Egyébként persze a MIÉP-nek se voltam feltétlen híve. Alapvetően 3 fő problémám volt velük:
- Csurka személye, aki láthatóan írónak, közírónak kiváló volt, de politikusként nagyon tehetségtelennek bizonyult,
- a sok teljesen abszurd zsidózás,
- az egész ősmagyarkodó légkör a dákoromán stílusú marhaságaival: a magyar a világ „ősnyelve”, Jézus a pártus-magyar herceg, Dobogókőn csakra, stb.
A Fidesz-kormány elleni első támadás a TB-önkormányzat megszüntetése miatt volt, pedig az MSZP is ugyanezt tervezte: az önkormányzati modell ugyanis hatalmas veszteségekhez vezetett.
Ekkor történt meg először az, ami azóta százszor: a ballibek nemzeti hőssé kiáltottak ki valakit, mert az éppen konfliktusba keveredett Orbánnal. Akkor ez Cser Ágnes volt, aki a TB-önkormányzat vezetője volt, s védte az önkormányzati modell fennmaradását. Évekkel később a ballib közvélemény Cser Ágnest orbánistának kiáltotta ki, mert kiderült róla: nem hajlandó ballib zászlóvívő lenni.
Ami különösen vicces a fekete-fehér ballib keretezésre: a teljesen azonosan viselkedő Cser Ágnes magatartása egyszer pozitívnak, majd negatívnak lett mondva. A nagyasszonyi stílusú Cser 1998-ban mint „elegáns hölgy, aki szembeszáll a mucsai paraszt Orbánnal” lett keretezve, majd amikor ki lett tagadva a szalonból hirtelen „rongyrázó vénasszony, Orbán bábja” lett.
Nagyon jó volt a ballibeket ismét ellenzékben látni, mert kimutatták mindenben egész szellemiségük romlottságát. Akkor éreztem, mindez vissza fog hullani rájuk. Akkor tévesen azt hittem, 2006 körül, a dátumban tévedtem, de egyébként igazam lett.
A következő műbotrány Simicska Lajos APEH-elnöki tevékenysége volt, a ballib értelmezés szerint Simicska adatokat „lopott” kihasználva pozícióját.
A Fidesz egyre jobban be volt szorítva a sarokba – ne feledjük, a Fidesznek akkor nem voltak médiái, az állami médiákat se tudta leuralni, minden ballib kézben maradt. Orbán akkor még nem jött rá, hogy nem lehet politizálással harcolni az ellenséges médiák ellen, s hibát hibára halmazott: mivel nem tudta saját narratíváját érvényesíteni, így még azzal is nevetségessé vált, amiben nyilvánvalóan igaza van.
Talán a legjobb példa erre az őszi Tisza-árvíz keretezése. A ballib médiák egyszerre harsogták, hogy „Orbán nem segít” és hogy „Orbán zavarja a munkálatokat”. Nekem ekkor lett szimpatikus Orbán, mint mondtam, nem rá szavaztam, túl liberálisnak tekintettem, s ebben csak az változtatott meg, hogy láttam a gusztustalan és igazságtalan támadásokat ellene a médiákban.
A teljes közvélemény – a ballib irényítású médiák jóvoltából – egyre negatívabban viszonyult Orbánhoz. Ahogy 1990-1994 között Antallék és Borosék „kriptofasisztákként” és a legjobb esetben „tehetségtelen, múltba révedőknek” voltak keretezve, úgy Orbán esetében jött a „nagyvárosba beszabadult parasztfiú, aki most tanul késsel-villával enni” toposz, időnként súlyosbítva azzal, hogy Orbán nem is magyar, hanem cigány (egyébként a ballib körökben tabu azt mondani, hogy a cigány az nem magyar, de itt kivétel volt téve) – míg ezzel szemben a Horn-kormány a „nemzetközileg elismert szakemberek” voltak.
Szóval azon vettem észre magamat, hogy Orbánnak drukkolok, s nem azért mert különösebben kedveltem volna, hanem mert az őt támadók egyre elllenszenvesebbek lettek számomra.
Az év szégyene: Magyarország nevében Orbán aláírja az agresszív katonai tömbhöz való csatlakozás okmányát. Máig súlyos folt NATO-tagnak lenni. Elhiszem, hogy kényszer, s nincs más választás, s különösen 1999-ben nem lehetett nem belépni (Szerbia megtagadta a belépést, cserébe hetekig bombázták), de minden erővel szabotálni kell ezt avéreskezű gazember szervezetet, s amint lehet azonnal kilépni, s ha lehet, akkor jelentős kárt okozva nekik.
Személyes sorsomat illetően ez volt az utolsó év, amikor volt normális munkahelyem Magyarországon, ez ebben az évben szűnt meg, amikor kirúgtak a bankból, ahol dolgoztam, sokakkal együtt létszámleépítés címszó alatt. Aztán soha többet nem voltam képes munkahelyet találni az országban, egészen 2007-ig, amíg Magyarországon éltem: aztán folyamatosan csak kényszervállalkozó voltam.
