1999

By | 2021-06-07

Itt van egy esemény, mely számomra minden mást elhomályosít: a háború Szerbiában. Ez tartósan hatott rám, s alapjaiban megváltoztatott.

Az éppenhogy NATO-tag Magyarország azonnal bekapcsolódik a Szerbia elleni agresszióba. Hatalmas szégyen. Minden este láttuk az agresszív katonai tömb gépeit, s imádkoztunk pilótáik és azok családja haláláért.

Azt mindenesetre láttuk: mi is ilyen bombázást kaptunk volna, pl. a NATO humanitáriusan lebombázta volna a Városliget az ottani földalatti iszlamista vegyifegyverek miatt, ha ellenállunk, s nem lépünk be az euroatlanti pöcegödörbe “önként”.

Mindesetre ez az esemény vitt oda, hogy szakítsak a MIÉP-pel örökre, s minden szélsőjobbbal. Történt ugyanis, hogy megemlítettem MIÉP-eseknek, hogy a szerbeknek van igazuk a nyugattal szemben, mire szitkozódást kaptam válaszként, vagy olyan érvelést, hogy “tényleg igazuk van, de nem baj, mi most vegyük vissza a Vajdaságot!”.

A Demokrata képes volt még cikket is közölni a témában a beszámíthatlan idióta Lovas István tollából, aki szerint “égő szerb háztetők – gyönyörű látvány”. Írtam is egy levelet Lovas ellen a szerkesztőségnek, s megdöbbententem, mert ugyan levelem nem jelent meg a lapban, de érdemi választ kaptam a főszerkesztőtől, Bencsik Andrástól. Szóval Bencsik megírta nekem, érti álláspontomat, részben egyet is ért vele, szerinte is szerencsétlen volt Lovas cikke, sőt ő a közlése ellen volt, de a szerkesztőségi ülésen leszavazta őt a többség, így végül bekerült a lapszámba. Azóta tudom, Bencsik rendes ember.

Egyébként nem voltam egyedül a MIÉP hirtelen jött NATO-pártisága miatti felháborodásban. Akadt több MIÉP-szervezet az országban, mely feloszlott emiatt: többen kiléptek. Az én hozzáállásom persze nem nyomott sokat a latban, hiszen sose voltam tagjuk, csak amolyan pártoló szimpatizáns.

Hír csak egy megyei szintű MIÉP-vezetőből lett. Sajnos már nem emlékszem a nevére, de egy magyarországi szerb volt, azt hiszem Baranyában volt megyei alelnök vagy hasonló beosztásban a MIÉP-nél. Amikor a MIÉP Amerika oldalára állt a kérdésben, ő hangosan kilépett. Aztán még egy gusztustalan rövid cikk is született róla a Magyar Fórumban, hogy lám ilyenek ezek a befurakodott idegenszívűek: 300 éve vándoroltak be az ősei Szerbiából menedéket kapva a török üldözés elől, magyar hazafinak hazudja magát, de az első éles helyzetben lehull az álarc: kiderül, hogy benne még most is szerb és nem magyar szív dobog.

A szélsőjobb nacionalizmusa addig is zavart, de ez volt az, hogy rájöttem, maga az alapeszme a hibás: ugyanis a nacionalizmusok kizárják egymást. Ma már meg is tudom ezt alaposan indokolni, akkor még csak ösztönösen éreztem meg.

Mindenetre mindez visszabillentett a liberális táborba, bár immár nem annak progresszív, hanem konzervatív áramlatába. Mai szemmel persze ez csöbörből vödörbe hatás volt, de akkor ezt nem láttam át. Ma már szégyellem, de tény: odáig jutottam, hogy még Ayn Randot is kezdtem komolyan venni, sőt komolyan azt hittem, hogy Bokros Lajos egy jó politikus.

Oroszországban meg közben Putyin az új elnök. Akkor még úgy tűnt, egy jelentéktelen bürokrata az illető, aki semmin se fog változtatni. Talán ez volt legtévesebb előrejelzésem.

hazafelé: országút Budakeszi és Páty között 1999-ben

Az év fő médiaeseménye egyébként nem a NATO-agresszió volt, hanem a viszkis rabló elfogása. Amit akkor se értettem.