2. szakasz 5. fejezet

By | 2026-04-06
Megosztás:

Időbeliség és történetiség

Martin Heidegger a jelenvalólét (Dasein) történetiségét, mint annak alapvető ontológiai struktúráját tárgyalja, szoros összefüggésben az időbeliséggel. 

Főbb gondolatai (Időbeliség és történetiség):

  • A Dasein történetisége: Heidegger szerint a jelenvalólét nem azért történeti, mert „történik vele valami”, vagy mert „időben van”, hanem éppen fordítva: azért tud történeti lenni, mert időbeli (időiesíti önmagát). A Dasein léte „kifeszül” a születés és halál között, ami a történetiség alapja.
  • A történeti „kifeszülés”: A Dasein nem izolált pillanatok sorozata, hanem mint „történő” létező, mindig már „beleröpült” egy öröklött helyzetbe (fakticitás), és lehetőségeket vetít előre (egzisztencia). A saját múltja, jelenje és jövője együttesen alkotja a történetiséget.
  • A hiteles történetiség: Hiteles módon a Dasein úgy létezik, hogy felismeri: sorsa nem előre elrendelt, hanem a lehetőségek „megismétlése” révén maga választja meg. Nem csupán a múlt emléke, hanem a lehetőségek eleven aktualizálása, a „sors” tudatos vállalása a halálra való létből kiindulva.
  • A közösségi sors: A Dasein történetisége összefonódik a nemzedék, a „nép” vagy közösség sorsával. A hiteles önmagára találás nem magányos folyamat, hanem a közösséggel való közös küzdelemben és „sorsban” valósul meg.
  • A történetírás alapja: A történettudomány (historiológia) nem az objektív, „halott” tények puszta halmaza, hanem a jelenvalólét történetiségéből származik. A múltat a jelen lehetőségei felől, „történeti” módon értelmezzük.
  • A világidő és a hétköznapiság: Heidegger megkülönbözteti a valódi, megélt időbeliséget (a cselekvés és gondoskodás ideje) az objektív „óraidőtől”. A mindennapi Dasein hajlamos elfelejteni a saját történetiségét, és elveszik a „hanyatlásban”, a „többiek” (az Akárki) anonim idejében. 

Összegzés: Heidegger ebben a fejezetben a történetiséget egzisztenciálisként (a lét alapszerkezeteként) határozza meg, amely a jelenvalólétet mint „sorsszerű” és „kifeszült” létezőt mutatja be, amely a múltjából (fakticitás) és jövőjéből (halál) érti meg hitelesen önmagát.