28. §.:
Heidegger célja, hogy a Dasein mindennapi, világban való létét ne különálló részek (én + világ) összegeként, hanem egységes jelenségként vizsgálja. Heidegger visszatekint a korábbi fejezetekben nyert eredményekre, és a benne-lét jelenségének szisztematikusabb, fenomenológiai elemzését tűzi ki feladatul.
Főbb megállapítások:
- A „Világban-benne-lét” mint egység: a „benne” nem térbeli bennlevést jelent (mint a víz a pohárban), hanem a világhoz való kötöttséget, a gondoskodást, a dolgokban való elmerülést.
- Tematizálás: a feladat a benne-lét alapvető konstituenseinek (alkotóelemeinek) bemutatása, amelyek lehetővé teszik a Dasein számára a világban való létezést.
- A kézhezállóság elsődlegessége: Heidegger hangsúlyozza, hogy a világot nem elvont megismerésként (mint „meglevő” dolgok), hanem praktikus tevékenység során, „kézhezálló” eszközökként tapasztaljuk meg először.
- A 28. § jelentősége: ez a fejezet hidalja át a „világ” analízisét és a jelenvalólét egzisztenciális (alapvető) szerkezeteinek későbbi kifejtését (hangulat, megértés, beszéd).
Összefoglalva: Heidegger lefekteti az alapokat a „benne-lét” fenomenológiai struktúrájának részletes vizsgálatához, biztosítva, hogy a Daseint „világban-való-léte” egységében értsük meg, amely a gondoskodás és a tevékenykedés terén nyilvánul meg.
29. §.:
- A hangoltság mint alapstruktúra: a Dasein nem racionálisan fedezi fel a világot, hanem mindig egy hangulatban (félelem, öröm, unalom, vagy a meg nem határozott szorongás) találja magát. A hangoltság a „hogy-vagyok” alapvető módja.
- Vetettség: a hangulatok megmutatják, hogy a Daseint „bedobták” a világba, anélkül, hogy erre hatása lett volna, és a létét valamilyen módon már magára vette (a létnek ez a „fakticitása”).
- A hangulatok létfeltáró ereje: nem a hangulatok „színezik” a világot, hanem a hangulatok teszik lehetővé, hogy a dolgok egyáltalán „tárgyiasuljanak” vagy jelentőséget kapjanak. A hangoltság megnyitja a Dasein-t a léte felé, és feltárja, hogy „milyen” a léte.
- A „nem-hangoltság” mint hangoltság: még az unott, közömbös vagy „kedvtelen” állapot is egy hangoltság, amelyben a világ jelentéktelennek tűnik, de a Dasein ekkor is benne van a létben.
- A hangulatok szerepe az egzisztenciában: a hangulatok a Dasein-t a saját léte felé irányítják, megmutatva annak teher jellegét és lehetőségét.
Összességében Heidegger arra mutat rá, hogy az emberi létezés alapszerkezete a hangoltságon keresztül válik hozzáférhetővé, és ez teszi lehetővé a világban való tájékozódást és a önmagunkra találást.
30. §.:
A félelem mint egzisztenciálé
Heidegger a félelmet nem csupán pszichológiai érzésnek tekinti, hanem a jelenvalólét alapvető egzisztenciális struktúrájának. A félelem egy olyan „hangoltság” (hangulat), amely megnyitja számunkra a világot és benne a dolgok fenyegető jellegét.
A félelem struktúrája
Heidegger három pontban bontja ki a félelem jelenségét:
- Ami előtt félünk (a félelmetes): ez egy olyan létező, amely a világban kéznél van, és közeledik felénk, kárt okozhat, de még nem ért el minket. A félelmetes a világon belüli környezetből származik.
- A félés (maga a folyamat): a félelem folyamata során a fenyegető dolog „közelhozódik”, azaz a fenyegető jelleg felerősödik.
- Amiért félünk (az, amiért aggódunk): a félelem végső soron a jelenvalólétre, azaz saját egzisztenciánkra, a saját „itt-létünkre” vonatkozik. A félelem az ittlétet veszélyeztetettként és önmagára utaltként tárja fel.
A félelem és a szorongás különbsége
Kulcsmomentum a félelem és a szorongás megkülönböztetése:
- A félelemnek van meghatározott tárgya (valamitől félünk).
- A szorongásnak nincs konkrét tárgya (a „semmitől” szorongunk, a világban-való-lét egésze válik kísértetiesé).
A félelem hatása
- A félelem „privatív” (fosztóképzős) módon tárja fel a világot: megbénít, „elveszíthetjük a fejünket”.
- Földhöz ragasztja a jelenvalólétet, és elzárja az autentikus (saját) lehetőségeitől, miközben a környező világ dolgaira fókuszál.
A félelem módosulatai
Heidegger megemlíti a félelem különböző formáit, mint például:
- Rettegés: hirtelen ránk törő félelem.
- Iszonyat: amikor a fenyegető dolog ismeretlen, kísérteties.
- Terror: az iszonyat és a rettegés kombinációja.
Összegzés: mindez azt mutatja be, hogyan tárja fel a félelem a jelenvalólétet mint a világba vetett, sebezhető létezőt, amely aggódik saját létéért.
31. §.:
- A megértés mint egzisztenciálé: a megértés a Dasein lényegi módja, amellyel „jelen van” a világban, nem pedig egy ismeretelméleti képesség.
- A lehetőségek megragadása: a Dasein mindig önmaga lehetőségeként érti meg a létét. A megértés előrevetíti (projektálja) a Dasein létezését a jövőbeli lehetőségei felé.
- Világ-megértés: a megértés révén a Dasein nemcsak önmagát, hanem a benne lévő világot is „értelmesnek” találja (jelentést tulajdonít a tárgyaknak), ezáltal otthonossá válik benne.
- Projekció: a Dasein lényege az előrevetítés, vagyis az, hogy nem rögzített tulajdonságokkal rendelkezik, hanem mindig az lehet, amivé válik.
Összefoglalva, az ember nem „tárgy” a világban, hanem egy olyan lény, aki saját létének lehetőségeit megértve, azokat folyamatosan kivetítve hozza létre önmagát.
32. §.:
- Az értés mint lényegi mód: az értés nem csupán egy kognitív képesség, hanem a Dasein alapszerkezete. az értés révén „kivetítjük” magunkat lehetőségeinkre, és megértjük, hogyan „lehet” valami.
- Interpretáció (Kifejtés): az értés kifejtése, amikor a Dasein a már megértett világot konkrét jelentésekkel ruházza fel. Az interpretáció nem a semmiből indul, hanem egy előzetes értésen alapul.
- Az értelmezés előzetes struktúrája:
- Elő-belátás: Amink már van, a környezet, amiben mozgunk.
- Elő-látás: Amit célzottan szemügyre veszünk az elő-belátásból.
- Elő-megragadás: A fogalmi keret, amivel megragadjuk a dolgot.
- A hermeneutikai kör: az értelmezés mindig körkörös: a részleteket az egész összefüggésében értjük meg, de az egészet is csak a részeken keresztül ragadhatjuk meg.
Összességében: hogyan válik a világ a Dasein számára jelentéstelivé a gyakorlati cselekvésen és értelmezésen keresztül.
33. §.:
A kijelentés mint „rámutatás”
Heidegger szerint a kijelentés elsődleges jelentése a rámutatás vagy kimutatás, amellyel egy létezőt láthatóvá teszünk. Amikor azt mondjuk, hogy „a kalapács nehéz”, rámutatunk a kalapácsra, és kiemeljük annak egy tulajdonságát.
A kijelentés származékos jellege (Derivatív módus)
A kijelentés származékos az interpretáció (értelmezés) eredendőbb formájához képest, amely a körültekintő használat során valósul meg.
- Elsődleges megértés: Amikor kalapálunk, nem fogalmazunk meg kijelentéseket. A kalapács „kéznélvaló”, a használatban értjük meg.
- Származékos kijelentés: Csak akkor mondjuk ki, hogy „a kalapács túl nehéz”, ha a cselekvés akadályba ütközik (pl. elromlik az eszköz). A kijelentés tehát abból a gyakorlati kontextusból szakad ki, amelyben a dolgok eredetileg jelentéssel bírnak.
Az „a-szerkezet” módosulása
Heidegger megkülönbözteti a hermeneutikai „mint”-et és az apofantikus „mint”-et:
- Hermeneutikai „mint” (Eredendő): A dolgot valamiként használjuk (a kalapácsot kalapácsként). Ez kontextuális és gyakorlati.
- Apofantikus „mint” (Származékos): A kijelentésben a dolgot meghatározott tulajdonságú objektumként (jelenvalólétként) határozzuk meg. Ez a folyamat „elszürkíti” a dolog gazdag kontextusát, és absztrakt tulajdonságokra szűkíti.
A kijelentés mint közlés
A kijelentés harmadik jellemzője, hogy közlés, amellyel a jelenvalólét megosztja másokkal a dologról alkotott nézetét. Ez a közlés azonban könnyen fecsegéssé válhat, ha a kijelentés elszakad az eredeti, közvetlen tapasztalástól, és csak ismétlik.
Összegzés: A hagyományos filozófia tévesen a kijelentést tette meg az igazság elsődleges helyének (igazság mint megfelelés/korrespondencia). Heidegger szerint a kijelentés csak egy lecsupaszított, tárgyiasító módja annak, ahogy a Dasein (jelenvalólét) a világban benne-léttel már amúgy is értelmezi a dolgokat. Az igazság eredendően a feltártság, nem pedig a predikatív kijelentés.
34. §.:
- A beszéd mint létstruktúra: a beszéd a Dasein alapvető „világban-való-létéhez” tartozik (In-der-Welt-sein), megelőzve a tényleges nyelvi megnyilatkozásokat.
- A beszéd és az érthetőség: a beszéd artikulálja a világ érthetőségét. A szóhoz jutás révén a Dasein jelentéssel ruházza fel a dolgokat.
- A beszéd elemei: a beszéd magában foglalja a megértést, a jelentést és a hallgatást is. A valódi beszédhez hozzátartozik a hallgatás és a figyelmes meghallgatás képessége.
- A nyelv mint a beszéd kifejeződése: a nyelv a beszéd fizikai/szimbolikus megtestesülése (vokális beszéd), amely a beszéd ontológiai struktúrájára épül.
- A szóbeszéd: a 34. fejezet előkészíti a szóbeszéd fogalmát, amely a beszéd elfajzott formája: amikor a beszéd elszakad a dolgok közvetlen megértésétől, és csak a beszéd ténye válik fontossá, nem a tartalma.
Összességében mindez a nyelvet nem eszközként, hanem a lét megnyilatkozásaként határozza meg, amely a Dasein-t összekapcsolja a világgal.
