A bolgár nacionalizmus kezdetei nem késtek az általános európai divathoz képest, de alapvetően sokkal gyengébb folyamat volt.
Ennek oka elsősorban az eltérő környezet. Míg a korai európai nacionalizmus alapvetően liberális, szekuláris volt, s fő ellenfele pedig a keresztény univerzalizmus, addig a bolgár nacionalizmus egy muszlim állam keretein belül volt, ráadásul egy olyan államban, mely etnikailag semleges volt. A török állam ugyanis valójában nem török állam volt, hanem muszlim állam. A török nacionalizmus csak a XIX. sz. végén jelent meg, s mindvégig a hivatalos török hatalom ellensége volt.
Törökországban tehát a szultánság alatt a nemzetiség nem számított, az állampolgárokat egyedül vallási alapon különböztették meg. Aki nem volt muszlim, az másodrendű állampolgár volt, akkor is, ha török volt (lásd gagauzok). Aki viszont muszlim volt, az lehetett bármi, akár az állam legfelsőbb vezetésének tagja is, teljesen függetlenül nemzetiségétől és anyanyelvétől (s tény: a nagyvezírek kb. fele nem volt török), egyedül a szultáni pozíció volt zárt, ez is csak azért, mert egyetlen családon belül öröklődött az állam egész történetében (Osman-dinasztia: az első uralkodó – I. Osman – 1299-ben lett, az utolsó – VI. Mehmed -1922-ben lett megdöntve a köztársaságpártiak által). (Egyébként a dinasztia máig létezik, 1974 óta a török hatalom megszüntette a dinasztia kitiltását az országból, azóta a dinasztia legtöbb tagja ismét Törökországban él, persze immár csak egyszerű állampolgárként.)
Mivel a fő ellentét muszlim és nem-muszlim között volt, a nem-muszlimok közti differenciáció nehezen ment. A térségben szabad átmenet volt bolgár, görög és szerb között emiatt. Valójában csak a XIX. sz. vége felé lettek az egyes identitások rögzítettek. Ezzel magyarázhatók látszólag érthetetlen jelenségek: pl. a mai szerbiai Niš város és környéke a XIX. sz. elején mint színbolgár terület volt leírva a török hatóságok által, 80 évvel később pedig a szerb nacionalizmus egyik bölcsője volt immár. S közben az eredeti lakosság nem lett kiirtva, elüldözve, s jelentős betelepítés se történt.
Van egy vicces történet erről. Valamikor a XIX. sz. eleji görög szabadságharc idején brit újságíró kérdezget embereket Thesszalonikiben: „maguk bolgárok, görögök, vagy szerbek?”, mire az emberek összenéznek, majd megszólalnak „mi keresztények vagyunk”.
De most vissza a témára. Íme a történések folyamata nagy vonalakban.
A XVIII. sz. végére nyilvánvalóvá vált, hogy Törökország leáldozóban van, immár nem csak Közép-Európából lettek kiverve a törökök, hanem Kelet-Európából is: 1764-ben az oroszok mai Dél-Ukrajnát elhódították a törököktől (ez lett az Újoroszország nevű tartomány), 1783-ban a Krím is átkerült török kézből orosz kézbe, közben ment a kaukázusi török területek folyamatos meghódítása is.
Ez folytatódott a Balkánon is:
- az 1804-1817-es szerb felkelés sikerrel végződött: Szerbia hivatalosan autonóm török tartomány lett, a valóságban független állam,
- az 1821-1829-es görög felkelés eredményeképpen Görögország egyenesen független állam lett.
A bolgár lakosság nagy része félanalfabéta volt, Törökországban nem létezett szervezett oktatási rendszer, az oktatás kis templomi iskolákban zajlott, rendkívül alacsony színvonalon.
Az első komoly könyv, mely elősegítette a bolgár nemzettudat erősítését egy szerzetes, Paiszij Hilendarszki (Szamokov, 1722 – Aszenovgrad, 1773) műve volt, Szláv-bolgár történelem címmel, melyben leírja a kora előtti bolgár történelmet, ezzel azt az akkor meglepőnek számító információt, hogy egykor volt saját bolgár állam. Paiszij egy gazdag kereskedő fia volt, ennek köszönhetően tudott utazni, sok ismeretet összeszedve. Magát a könyvet az Athosz-hegyi, Hilendar szerb kolostorban írta, innen a szerző neve is (eredeti neve nem ismert).
A könyv nagy hatást vált a kevés művelt ember között. Elsősorban a papok között, akik rendelkeztek megfelelő ismeretekkel. Több követője is akad. Szofronij vracai püspök (Szofronij Vracsanszki, eredeti nevén: Sztojko Vladiszlavov (Kotel, 1739 – Bukarest, 1813)) kiadja az első modern bolgár nyelvű könyvet 1806-ban (a Szláv-bolgár történelem még egyházi szlávul íródott!). 1824-ben pedig a Münchenben diplomát szerzett Petar Beron (Kotel, 1799 – Craiova, 1871), az első nem-pap szerző, kiadja az első bolgár nyelvtankönyvet.
1835-ben Gabrovóban megnyílik az első nem papnevelde középiskola, az Aprilovi Gimnázium – csoda, de máig létező intézmény, íme a honlapja -, mely alapítójáról egy Gabrovóban született, Bécsben diplomát szerzett, majd Oroszországba költözött, ott milliomossá váló bolgár kereskedőről lett elnevezve, Vaszil Aprilovról (Gabrovo, 1789 – Galați, 1847).
Az orosz győzelemmel végződő orosz-török háborúk hatása, hogy a bolgár értelmiség az orosz segítségben kezdi látni a bolgár állam visszaállításának lehetőségét. Összesen 12 orosz-török háború zajlott a történelem során, ezek közül a most relevánsak:
- I. orosz-török háború (1568–1570): Oroszország megszerzi a Volga torkolatvidékét, immár a Kaszpi-tenger teljes északi partja orosz kézben.
- II. orosz-török háború (1676–1681): Oroszország megszerzi a mai egész Kelet-Ukrajnát és Kijev vidékét,
- III. orosz-török háború (1686–1700): Oroszország kijut az Azovi-tengerre,
- IV. orosz-török háború (1710—1711): az első orosz vereség, Oroszország visszaadja Azovot (a Don folyó torkolatánál a legfontosabb város),
- V. orosz-török háború (1735–1739): Azov ismét orosz,
- VI. orosz-török háború (1768–1774): Oroszország először szerez területet az Észak-Kaukázusban, Kercs orosz lesz, a Krím Oroszország vazallus állama lesz,
- VII. orosz-török háború (1787–1792): egész Dél-Ukrajna orosz lesz, Oroszország kijut a Duna torkolatához,
- VIII. orosz-török háború (1806–1812): Besszarábia orosz lesz,
- IX. orosz-török háború (1828–1829): a két addig török vazallus román fejedelemség orosz vazallus államok lesznek,
- X. orosz-török háború (1853–1856): ez a krími háború, melyben Oroszország veszít.
A VIII. orosz-török háború az első, melyben már vesznek részt bolgárok, az orosz oldalon. Kb. 3 ezer főt számlál a Bolgár Földi Haderő nevű szervezet, melyben a román fejedelemségekben élő bolgár emigránsok vesznek részt. A cél nyilvánvaló: kiprovokálni, hogy Oroszország folytassa a háborút, átkelve a Dunán, így szabaduljon fel a bolgár terület a török uralom alól. A célt természetesen nem sikerül elérni: az orosz külpolitika ekkor nem akar a Balkánra lépni.
Emiatt a bolgár értelmiség egy része csalódik Oroszországban. Kezd kialakulni az a vélemény, hogy nem szabad az orosz segítségre alapozni, hanem saját erőből kell elérni a célt.
Ennek az irányzatnak a fő ideológusa Georgi Sztojkov (Szava) Rakovszki (eredeti neve: Szabi Sztojkov Popovics: Kotel, 1821 – Bukarest, 1867). Ő az első, aki megkezdi földalatti fegyveres egységek szervezését bolgár területen.
A fegyveres felkelés első előzménye egy 1835-re tervezett akció Tarnovóban és Szilisztrában. A szervező egy Georgi Mamarcsev nevű orosz-török kettős állampolgárságú bolgár (az előbb említett Rakovszki nagybátyja). Az orosz kormányzat ellenzi a felkelést, nem tartja megfelelőnek az időpontot, így eleve kudarcra van ítélve. Ezen kívül a török hatóságok még a felkelés kirobbanása előtt letartóztatják a főszervezőket – a rossznyelvek szerint az oroszok szólnak a törököknek -, mindenki halálos ítéletet kap, kivéve Mamarcsevet, akit orosz állampolgársága miatt csak száműzetésre ítélnek.
A következő években kirobban több felkelés is, de egymástól függetlenül és kis méretekben. A bolgár nacionalista értelmiség levonja a következtetést: központosított szervezetre van szükség. 1862-ben megalakul Belgrádban a Bolgár Légió nevű fegyveres szervezet Georgi Rakovszki vezetésével, mely azonban végül sose folytat semmilyen harci tevékenységet bolgár területen, mivel nem sikerül tömeges támogatást szereznie a tervezett felkeléshez, ezen kívül a szerb kormány hamarosan be is tiltja a szervezet tevékenységét, magát Rakovszkit pedig kiutasítják az országból, ezért ő Bukarestbe költözik.
A X. orosz-török háborúban (1853–1856) elszenvedett orosz vereség végképp meggyőzi a bolgár értelmiséget: Oroszország meggyengült, ezért se szabad számítani rá. Megjelenik egy új irányzat is: mivel se Oroszország nem fog segíteni, de a saját erőből való felszabadulás meg reménytelen, meg kellene próbálni kiegyezni a török hatalommal. Erre nagy lökést ad az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés híre, ennek mintájára terveznek egyesek török-bolgár kiegyezést, melyben Törökország kettős állammá válna, egy autonóm muszlim és autonóm keresztény államrésszel, melynek közös uralkodója a mindenkori török szultán, de a két rész saját kormányzattal rendelkezik, a központi hatalom csak egyes közös ügyeket intézne.
Ez az irányzat azonban sose tud népszerű lenni, lassan el is veszti minden befolyását. Az irányzat fő ideológusai ma már későbbi tevékenységük miatt ismertek: Evlogi Georgiev és Hriszto Georgiev testvérpár ugyanis már a bolgár felszabadulás után, 1888-ben saját pénzükből megalapítják az első bolgár egyetemet, a Szófiai Szt. Kliment Ohridszki Egyetemet.
A romániai bolgár emigrációban végül a fő szerepet a Rakovszki közeli munkatársa, Ljuben Karavelov (Koprivstica, 1834 – Rusze, 1879) vezetésével megalapított BRCK (Bolgár Forradalmi Központi Bizottság) veszi át. A szervezet ellenzi az orosz bevatkozást, s végső célja egész Törökország demokratizálása, valamint a bolgár földek kiszakítása Törökországból, s bolgár-román-szerb konföderáció megalakítása. A szervezet bolgár területen tevékenykedő fő személyisége Vaszil Levszki (Karlovo, 1837 – Szófia, 1873), ő máig a fő bolgár nemzeti hős.
A szervezetre legnagyobb csapást éppen Levszki halála méri. Mint minden szervezetben, ahol nem létezhet szigorú rend, viszont titkosságra van szükség az államellenes tevékenység miatt, súlyos gondot jelentenek a túl erős egyéniségek. Hiszen erős egyéniségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki felvállalja a lehető legveszélyesebb feladatot, a fegyveres harcot a legitím államhatalom ellen, viszont aki ilyen erős egyéniség, az nem olyan típus, aki csak úgy parancsokat teljesít, egy adott pillanatban egyszerűen nem teljesíti a parancsokat, mert hirtelen jobb ötlete támad. Itt is ez történt: a szervezet egyik vezető egyénisége minden egyeztetés nélkül a központtal, rosszul szervezett támadást intéz 1872-ben az egyik török postahivatal ellen, ahol a régióból beszedett adókat őrzik. A cél: a szervezet pénzügyi gondjainak megoldása. Azonban a török hatóság nem csak sikeresen megvédi a postát, hanem le is tartóztat több BRCK-harcost. Aztán az ezt követő nyomozás során egyes harcosok beismerő vallomást tesznek a halálos ítélet elkerüléséért cserébe, aminek eredményeképpen a törökök elkapják magát Levszkit, halálra ítélik, majd felakasztják.
A BRCK vezetősége végül 1876-ban megfelelőnek ítéli meg a helyzetet az általános felkelés kirobbantásához. Az ország négy részre lett osztva, mindenhol helyi központi szervezettel. Délkeleten és északnyugaton eleve nem lett rendesen megoldva az előkészítés, minimális számú ember kapcsolódik be a harcba, a tényleges harcosokat pedig gyorsan leverik a törökök. A nagy bolgár költő, Hriszto Botev (Kalofer, 1848 – Vraca környéke, 1876) is részt vesz a harcokban északnyugaton, s el is esik – a rossznyelvek szerint a kudarc után, amikor a csapata készül visszavonulni a Dunához, hogy átkeljenek Romániába, nem a törökök ölik meg harc közben, hanem egyik elkeseredett bajtársa lövi le.
Északkeleten a felkelők pár hétig ellenállnak, de végül vereséget szenvednek. A legsikeresebb a felkelés délnyugaton, ezért az itt is bekövetkező vereség után itt a legnagyobb a bosszú is.
Tulajdonképpen az egész felkelés eredménye csupán, hogy a török bosszú hír lesz egész Európában, így a nagyhatalmak kénytelenek valamit lépni a törökök ellen. S végülis ez vezet el a XI. orosz-török háborúhoz (1877–1878), melynek fő eredménye Bulgária felszabadulása.
A BRCK szerepe persze így is jelentős: az orosz-török háborúban az orosz haderő megengedi a BRCK jelenlétét a harcokban, azzal a feltétellel, hogy minden egyes bolgár egység orosz parancsnok vezénylete alatt áll és vállalja a katonai fegyelem szabályait. A becslések szerint így összesen kb. 7500 bolgár felkelő vesz részt a háborúban az orosz oldalon, ennek kb. harmada elesik a csatákban. Bulgária visszaállítása után az életben maradt harcosokból lesz a bolgár hadsereg első személyi állománya.
A háborúban a bolgár felkelők szerepe a neves Sipka-szorosi csatában (1877 augusztusa) a legjelentősebb. Miután majdnem egész Észak-Bulgária (ez Bulgária a Balkán-hegységtől északra fekvő részét jelenti) orosz ellenőrzés alá kerül, a törökök megpróbálnak az egyik balkáni szoroson, a Sipka-szoroson keresztül átdobni északra egy 40-ezres haderőt. A szorost északről örző 5 ezer bolgár felkelő és 3 ezer orosz katona azonban sikeresen blokkolja a túlerőt, Ioszif Gurko belarusz nemzetiségű orosz altábornagy (a háború után 2 rangfokozatot átugorva marsall rangot kapott) és Nyikolaj Sztoletov orosz vezérőrnagy vezetése alatt – Sztoletov a bolgár felkelők parancsnoka volt, míg Gurko a teljes ottani orosz haderőé.
Amivel elérte fő célját a bolgár nacionalizmus: lett saját állam, ha nem is az okkal a határokkal, melyeket szerettek volna.
Fentiek miatt eléggé nehéz dolga van annak Bulgáriában, aki vad oroszellenes szövegeket szeretne terjeszteni. A mai Szófiában az utcák egy jelentős része olyan személyekről lett elnezve, akik a fenti folyamatot elősegítették, köztük orosz tábornokokról. S ezek az elnevezések nem a kommunizmus éveiben születtek, hanem előtte. Inkább az volt, hogy a kommunizmus alatt egyeseket igyekeztek óvatosan átnevezni. Ennek vicces példája: ahol korábban a cári palota volt, ez Szófia abszolút központja, s vele szemben Dimitrov mauzóleuma, itt rendezték a kommunizmus éveiben a nagy felvonulásokat – az út neve eredetileg „Felszabadító cár út” volt – ez utalás II. Alekszandr orosz cárra, aki az orosz-török háború alatt volt az uralkodó -, aztán a kommunista uralom kezdetén valaki disszonánsnak érezte, hogy azért mégse lehet a nagy vezér Dimitrov sírja egy ilyen „monarchista” nevű helyen, dehát az oroszokat se lehet megsérteni drasztikus átnevezéssel, így kitalálták a megoldást, s az út neve 1990-ig „Orosz út” lett.
