Közismert tény, hogy nem létezett bolgár állam 500 évig. Magyar párhuzam erre nincs: ha másképp nem, jogilag mindig volt magyar állam.
Pontosabban: a XIV. században a bolgár állam 3 részre szakad: északkelet, északnyugat, középső rész. Északkelet 1397-ben először román lesz, majd római (bizánci), végül török (oszmán) 1444-ben. A középső rész fővárosa 1393-ben kerül török kézre, de még 1395-ig fennáll a Duna déli partján, akkor az egész török lesz. Az északnyugati rész fővárosa 1396-ban lesz török, de az állam nyugati széle még 1422-ig megmarad, akkor lesz teljesen török. Reálisan számolva tehát 1397-től nincs bolgár állam, de ha minden jogi apróságot beleveszünk, akkor 1422-től. S először 1878-ban lesz újra. Azaz a lyuk mindenképpen 4 és fél század, de inkább kicsit több.
Amikor a bolgár nacionalizmus kialakul a XIX. században, felmerül, lehet-e egyáltalán újra bolgár állam. A probléma lényege: míg más balkáni területekre nem volt török betelepedés, addig Bulgáriába igen. A román területekre egyáltalán nem költöztek törökök, a szerb és albán vidékekre csak katonák mentek családostul. A görög területekre mentek ugyan telepesek, de nem nagy létszámban. Ezzel szemban a bolgár területeket a török hatalom biztosan meghódított, „belső” területnek tekintette, s rendszeres betelepülés volt Kis-Ázsiából.
Ennek következménye: a XIX. századra a bolgár nacionalisták által bolgárnak tekintett területen – a mai Bulgária és a mai Macedónia, a román Dobrudzsa, Kelet-Szerbiában a Morava-vidék, a mai Görögország Macedónia és Trákia tartománya, a mai európai Törökország kb. Isztanbulig, a mai Albánia keleti határvidéke, a mai Koszovó délkeleti határvidéke – a lakosság kb. fele nem bolgár volt, s legnagyobb részben a nem-bolgárok törökök voltak, másodsorban pedig muszlim bolgárok, akiket a bolgár hagyomány nem tekintett „igazi” bolgároknak.
Pontos statisztikák persze nincsenek, de az egész európai Törökországra viszont vannak elfogadott becslések. Ez azonban magában foglalja azokat a területeket is, melyeket a bolgár nacionalisták sose igényeltek, mivel sose voltak bolgárlakta vidékek: Albánia, Koszovó, Bosznia, Szandzsák, Isztanbul. Ez az adat a következő:
- keresztények összesen: 48 %:
- bolgárok: 26 %,
- görögök: 9 %,
- szerbek: 4 % (a szerbekhez voltak számítva a montenegróiak is),
- albánok: 3 %,
- románok: 2 %
- örmények: 2 %,
- cigányok: 1 %,
- egyéb keresztény: 1 %;
- muszlimok összesen: 51 %,
- törökök: 17 %,
- bolgárok: 10 %,
- albánok: 10 %,
- szerbek: 6 % (értsd: bosnyákok),
- cserkeszek: 3 %,
- cigányok: 2 %,
- egyéb muszlim: 1 %;
- zsidók: 1 %.
(Mellékesen, jól látható mindebből a bolgár demográfiai katasztrófa: ma ugyanezen a területen a bolgár keresztény arány alig 18 %.)
Felmerült: képtelenség egy új bolgár állam, hiszen a lakosság fele idegen lesz. A radikális megoldást – ki kell űzni erőszakkal minden törököt – kevesen támogatták, egyrészt gazdasági, másrészt erkölcsi okokból.
A bolgár nacionalizmus egy jelentős része szabadkőműves, felvilágosodáspárti eszmékben hitt. Komolyan hitték, hogy nem a törökökkel van gond, hanem az elmaradott „feudális” oszmán hatalommal, mely elnyom bolgárt és törököt is (persze eleve marhaság az oszmán rendet feudálisnak nevezni, pont hogy sose volt az), így amint a hatalom megdől, s helyére felvilágosult, „európai” uralom kerül, meg is oldódik minden nézeteltérés.
Teljesen komolyan felmerült, különösen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés hírére, hogy az Oszmán Birodalom legyen kettős monarchia, bolgár-török.
Természetesen az ötlet abszurditása később világos lett. Amint a felvilágosodás eszméi elérték Törökországot, ez éppenhogy a török nacionalizmus kialakulását eredményezte, s az új török nacionalizmus nem soknemzetiségű birodalmat, hanem egységes török nemzetállamot akart.
Mivel semmi realitása nem volt a tervnek, maradt a bolgár nacionalista megoldás. Azaz legyen bolgár állam, s az etnikai arányokkal majd azután kell foglalkozni, amint megvan az államiság.
Annak idején – XIX. sz. közepe – a bolgár nemzeti mozgalom számára ez lett az egyetlen opció.
Kb. a következő történt, ha elhagyjuk a romantikus mellékelemeket.
Anglia és Franciaország kiálltak Törökország területi egysége mellett, azaz elleneztek bármilyen szeparatista mozgalmat. Abban hittek, a görög és szerb elszakadással minden megoldódott, innentől a törökök képesek lesznek stabilizálni európai területeiket. Logikájuk az volt: ha ez a terület megszűnik török lenni, akkor vagy német lesz, vagy orosz lesz, vagy pedig káoszba süllyed, mind a 3 opció nemkívánatos angol-francia szemszögből.
A németek és az osztrákok ennél mérsékeltebbek voltak, elvileg nem ellenezték az új bolgár államot, ha az aztán az ő befolyásuk alatt lesz. Ez ugyanis reális megoldásnak tűnt.
S egyedül az oroszok voltak azok, akik hajlandók voltak háborúzni is az ügyért.
Ezek után minden világos volt. A bolgár aktivisták elindítanak egy reménytelen felkelést a törökök ellen 1876-ban, arra számítva, véres megtorlás lesz a válasz. A törökök bele is estek a csapdába, ill. sok esetben nem is a török állam folytatott megtorlást, hanem helyi törökök. Ismertek esetek, ahol a török hatalom lépett közbe, hogy a helyi törökök bosszú akcióit leállítsa. (A bolgár nemzeti emlékezet számára kiemelt bataki mészárlást se a török hatóságok csinálták, hanem a helyi török és bolgár-muszlim lakosság.) De a lényeg: hír lett mindenhol a véres török megtorlás. Az angol és a francia közvélemény blokkolta a két ország kormányát, azok immár nem támogathatták nyíltan a török vezetést.
Aztán Oroszország vezetésével az európai hatalmak ultimátumot intéztek Törökországhoz, hogy az biztosítsa a „balkáni keresztények” jogait. Az ultimátum direkt úgy volt megfogalmazva, hogy az ne legyen teljesíthető. A törökök persze nemet mondtak. S megindult a háború: Oroszország 2 irányból támadott Törökországra, a Kaukázuson keresztül és a Duna-torkolatnál. A többi ismert: az oroszok nyertek 1 év kemény harcok után. 1878 márciusában a törökök kapituláltak.
Így lett bolgár állam ismét 1878-ban.
Amiben valóban egyedi Bulgária: nem volt a törökök és más muszlimok számára kényszerkitelepítés.
A háború alatt és után azonban a török lakosság kb. fele elmenekült, így 1878-ban Bulgáriában már csak 28 % lett a török és bolgár-muszlim lakosság aránya. Az elmenekült törökök egyébként elvileg szabadon visszatérhettek volna – ezt mondta ki a békeszerződés -, de mivel tuljadonuk időközben szét lett osztva, így ez a gyakorlatban nem érvényesült.
1885-ben a török arány 21 %-ra javult, amikor Bulgária megszerezte Kelet-Rumélia autonóm török tartományt is, ahol nagyobb volt a bolgár arány, mint az 1878-1885 közti területen.
1878 és 1923 – az Oszmán Birodalom hivatalos megszűnése – között folyamatosan volt török és muszlim kivándorlás Bulgáriából Törökországba, ahogy 1923-1944 között is. Az eltérés: a hivatalos Bulgária mindkét esetben a török ellenzéket segítette, azaz az oszmán időkben a kemalistákat, míg a kemalista időkben az oszmán rend híveit. 1923-re a török arány 11 %-ra csökkent Bulgáriában, a bolgár muszlimok aránya pedig 2 %-ra.
Azaz gyakorlatilag önmagától megoldódott a probléma, az idegen lakosság aránya kezelhetővé csökkent. A két világháború között a hatalom mindent megtett, hogy a bolgár muszlimok kereszténnyé váljának, de legalábbis szeparálva legyenek a törököktől.
Az 1944-ben hatalomra jutott kommunisták, akik egyébként mindenben követték a szovjet modellt, a nemzetiségi kérdésben látványosan saját utat jártak. A szovjet modelt, melyben a kisebbségek autonómiája volt a fő eszköz, azonnal elvetették. Ezt úgy magyaráztak meg Moszkvában, hogy Bulgária két ellenséges, kapitalista állammal – Görögországgal és Törökországgal – határos, ezért egy esetleges autonómia eszköz lehetne a szomszédos idegen hatalmak kezében a szocialista rendszer ellen.
A politika az lett, hogy egyrészt a bolgár muszlimokat ki kell emelni az „elmaradottságból”, azaz vallástalanítani kell őket, másrészt pedig marxista, ateista értelmiséget kell kinevelni a bulgáriai törökök közegéből. Érthetően ez nagyobb konfliktust okozott a bolgár muszlimoknál, hiszen az ő identitásuk vallás alapú volt, miközben a törököknél hasonló gond nem volt: hiszen egy ateista, marxista török nem veszti el önazonosságát a vallás megtagadásával.
A 60-as évek második felében változott a hivatalos bolgár kommunista politika: ekkor már teljes elszakadás kezdődött a szovjet nemzetiségi modelltől. A hatalom arra jutott: a marxista, rendszerhű török értelmiség kinevelése zsákutca, hiszen így gyakorlatilag a bolgár hatalom török elitet képez ki. Lassan megkezdődött minden török nyelvű oktatás és kultúra leépítése. 1974-ben minden török kisebbségi oktatás meg lett szüntetve, a hivatkozási alap a Ciprus elleni török agresszió volt, mely megismétlődhet Bulgáriában is, ha a török kisebbség hivatalosan el van ismerve.
Ennek látványos jele az volt, hogy minden bolgár állampolgár új személyit kapott, s az új személyi okmányokból immár hiányzott a „nemzetiség” rovat.
Megindult a nevek bolgárosítása. Ez azonban kötelező csak a bolgár muszlimok és cigány muszlimok számára volt, a törökök számára csak ajánlott (ha valaki karriert akart, akkor ez nem volt lehetséges török névvel).
Mindez az „elmaradottság” elleni harc és a progresszió jelszavával zajlott. Lásd, a „középkori” létezésből kiemeljük az elnyomottakat, s azokat a haladó szocialista bolgár nemzet részévé tesszük. A „középkori” – értsd arab-török – nevek elleni harc mellett ez elsősorban a vallás és az öltözködés elleni harcot jelentette.
Megindult a harc a körülmetélés ellen, a körülmetélést végző muszlimokat (ezt végezhetik muszlim papok is, de a legtöbb esetben a feladatot segédek – törökül: sünetci – csinálták) sarlatánoknak, kuruzslóknak, kontároknak, illegálisan jövedelmet szerzőknek minősítettek.
S mintha a mai Franciaországban lennénk: egyrészt kötelező lett az iskolába járás, másrészt tilos lett iskolába járni nem megfelelő öltözékben. Az összes muszlim ruhadarab nem megfelelőnek lett minősítve. A hatalom szoknyákat osztogatott a lányoknak, ez volt ugyanis az a ruhadarab, melyet egy muszlim nő sose vehetett fel. S természetesen minden arctakarás is tiltva lett, beleértve az egyszerű fejkendőt, annak ellenére, hogy ilyet idősebb falusi keresztény bolgár nők is hordtak tömegesen.
Az idősebb nemzedékben ez máig megvan: a szoknya az keresztény ruha, míg a nadrág muszlim ruha. A leginkább hagyománytartó cigányoknál máig meg lehet állapítani a nők vallását ez alapján: a keresztény cigány nők mindig szoknyát hordanak.
A nagy változás 1984-ben történt. Ekkor a hatalom kijelentette: Bulgáriában nem élnek törökök, minden magát töröknek gondoló ember valójában bolgár muszlim, aki elfelejtette identitását. Kötelező lett mindenki számára a bolgár név. (Kivétel: az örmények és a zsidók, ők „baráti” kisebbségeknek számítottak, megtarthatták nem-bolgár nevüket.)
Ez a politika egészen a kommunista rend végéig tartott (1989 novembere).
A bolgár kommunista hatalom időközben elvesztette a Szovjetúnió támogatását is, ez már a késő-gorbacsovi időszak volt. Mindezek miatt a hatalom elszánta magát az utolsó lépésre: a bulgáriai törökök Törökországba való kényszerkitelepítésére. Azokat telepítették ki, akik nem voltak hajlandók elfogadni a bolgárosítást.
1989 nyarán történt a később a népnyelvben „Nagy Kirándulás” néven ismertté vált eseménysorozat, melynek kereteiben a hatóságok útleveleket adtak kiválasztott törökök kezébe, kényszerítve őket az ország elhagyására, rendszerint 24 órát adva értékeik összeszedésére. A későbbi adatok szerint összesen 360 ezer személy hagyta el Bulgáriát, egy részük tényleg önkéntesen távozott. Sok török azonban nem akarta elhagyni szülőfaluját, ellenük a legkülönbözőbb kényszerintézkedéseket alkalmazták: a falvakat rendőri és katonai egységek vették körül, a lakosok nem hagyhatták el falvaikat, a falvakban viszont az élelmiszerboltokat bezárták, s az orvosi ellátást megtagadták a betegektől.
A közhangulatban azonban a változás a hatalom számára meglepő módon fordítottnak bizonyult. Míg a névváltoztatást a ciprusi példa emlegetése miatt még elfogadta az átlagember amolyan önvédelmi intézkedésként, 360 ezer ember anyagi kisemmizése már együttérzést keltett az áldozatokkal. Az anyagi kisemmizés tény volt, hiszen a rövid határidő alatt a török családok általában kénytelenek voltak ingóságaikat nevetségesen alacsony áron elkótyavetyélni, hogy pénzhez jussanak, hiszen nem vihettek magukkal mindent.
A rendszerváltozás után az összes durván korlátozó intézkedés vissza lett vonva. A bolgárosítás persze végeredményében kontraproduktív lett: a természetes asszimiláció visszafordult, olyan emberek is török nevet vettek fel, akiknek eleve bolgár nevük volt, továbbá egyre több bolgár muszlim kezdte magát töröknek nevezni.
Bár 1986-1992 között Bulgáriában éltem, személyesen ebből szinte semmit se éreztem. Szófiában éltem, ahol nulla körüli a török és bolgár-muszlim arány. 1989-ben már volt személyes élményem, a hisztéria megjelent ugyanis Szófiában is. Akkoriban volt éppen egyéves nagyobbik fiam, s gyakran sétáltattam a szófiai lakásunkhoz közeli parkban. Így sokszor fültanúja voltam a tényleges hisztériának és pániknak, mely egyeseket megfertőzött. Egy esetben egy sétálóbotos bácsitól arról értesültem, hogy a török tankok már áttörtek a határon, s megindultak Plovdiv felé, s éppen szovjet-amerikai tárgyalások folynak a török támadás megállításáról. Máskor síró idős assszonyt láttam az egyik parki padon, aki elmondta, hogy ő már öreg, neki már mindegy, de sajnálja a gyerekeket, mert a törökök napokon belül Szófiába érnek, s mindenkinek elvágják a torkát. De kisgyerekes kismamát is láttam, aki kijelentette, hogy a jövő héttől valószínűleg csatlakozik a “bolgár partizánokhoz”, mert így tudja segíteni a harcot a török megszállás ellen, mely már megindult, de az újságok direkt nem írták még meg, hogy nehogy pánik törjön ki.
1990-ben vicces személyes élményem egyetemi tanulmányaimról. Egyik csoporttársam új indexszel jelent meg egy vizsgán. Odanéztem és rögtön észleltem, „Haszan Mehmetoglu” név szerepel rajta, miközben az előző vizsgaidőszakban még „Aszen Manolov” volt. A srác észrevette meglepődésemet, s mosolyogva azt mondta „ha neked egyszerűbb, szólíts továbbra is Aszennek, engem nem zavar, csak a szüleim miatt kértem vissza a régi nevemet”.
A nevekkel kapcsolatban személyes élmény, hogy amikor megszületett a nagyobbik fiam 1988-ban, azaz éppen a nagy névkampány alatt, az édesanyja elhatározta, a „János” nevet adja neki. Amikor ezt bemondta a kórházban, furcsán néztek rá. Végül a „maguk nem hallottak a törökverő Hunyadiról?” és „nem hallottak a magyar vezetőről, Kádár elvtársról?” érvek meggyőzték őket, hogy a „János” nem tiltott török-muszlim név.
Jelenleg kb. 9 % a török (ezek egy része a valóságban magát töröknek mondó cigány és bolgár, reálisan az „igazi” török kb. 8 %), s 2 % a bolgár muszlim. Térkép a területi megoszlásról:
A térképről jól látható: valójában éppen a török határ mentén nincs török többségű terület.
Sokan meglepődnek: hogyan lehet manapság kiváló a bolgár-török viszony állami szinten, miután ilyen a történelmi háttér. A válasz alapvetően az, hogy török szemszögből Bulgária példakép a régióban: a török kisebbség el van ismerve, van politikai jelenléte a bolgár politikában, tele van a bolgár gazdaság török cégekkel. (Görögországban máig az a hivatalos álláspont, hogy Görögországban nincsenek törökök, csak „görög muszlimok”.) Kollektív kisebbségi jogokat pedig Törökország nem vár el, hiszen ilyenek Törökországban se léteznek (elsősorban a kurdok miatt). Így a török állam teljesen megfelelőnek tartja azt, hogy Bulgária csak egyéni kisebbségi jogokat ismer el: azaz a török nyelv nem használható hivatalos szerveknél, nincs állami oktatás törökül, de pl. a választási kampányban is tilos a bolgártól eltérő nyelv használata.
