A bukás

By | 2014-11-15
Megosztás:

A nyugati civilizáció abban a tévhitben élt a XX. sz. második felében, hogy csak idő kérdése a nyugati ihletésű polgári liberális demokrácia elterjedése az egész világon.

Az alapvető tétel szerint csak szabad és demokratikus választásokat kell rendezni bárhol a világon, s a lakosság önként a nyugati és liberális modellre fog szavazni. Így tehát a nyugat egyetlen feladata a demokratikus átalakulás elősegítése az egész világon, a többi majd jön magától, s a folyamat végén elkövetkezik a nagy cél: a globális Világállam megalakulása, természetesen liberális demokrata értékek mentén.

A marxizmus világméretű bukása a 80-as évek végén csupán erősítette ennek az elképzelésnek az igazát, hiszen a legtöbb ex-kommunista országban a lakosság valóban tömegesen a nyugati modellre szavazott.

Az első baljós jel Algériából jött, ahol két évtized autoritárius diktatúra után 1991-ben, nyugati nyomásra, szabad és demokratikus választásokat tartottak. A választásokon az iszlamista erők nyertek, a nyugat legnagyobb megdöbbenésére. Az algériaiak a szovjetbarát-balos diktatúrát nem a nyugati demokráciára akarták leváltani, hanem iszlamista állami berendezkedésre. A szovjethűből nyugatpártivá lett algériai hadsereg gyorsan puccsot is hajtott végre a választás két fordulója között, s azóta is – a nyugat nem is nagyon titkolt örömére – katonai diktatúrát tart fenn az országban. Tavalyelőtt, az arab tavasz kódnevű nyugati kémprogram ügyesen el is kerülte Algériát, nem akart másodszorra is kockáztatni a nyugat az országgal. Érdemes hozzátenni: Egyiptomban pont ugyanez történt tavaly: az autoritárius diktatúrát követték a szabad választások, azokon szépen nyertek is az iszlamisták, majd jött – teljes nyugati támogatással – a puccs, s az új diktatúra. Most már a nyugat nem követel demokráciát Egyiptomban…

Az USA természetesen elbízta magát a 90-es évek elején, amikor hírtelen a világ egyetlen nagyhatalma lett. A széthulló Szovjetúnió részei a harmadik világ szintjére süllyedtek, Kína még nem volt több egy fejlődő szegény országnál. Úgy tűnt, semmi sem veszélyeztetheti a nagyravágyó célokat.

Az USA megpróbálta Kínát is felbomlasztani a tienanmeni akcióval, csakhát a kínai vezetés képes volt távlatokban gondolkodni és átlátni a „népfelkelésben” Kína újragyarmatosításának és részekre szakításának pokoli tervét. Deng Xiaoping akkor azt mondta: határozott, kemény kéz kell pár napig, mimimalizálni lehet így az elkerülhetetlen halálos áldozatokat, s aztán a nyugat beletőrödik akciójának bukásába, s a kínai állam megmarad, a kínai népnek megmarad saját független államisága. Igaza lett.

Az orosz vezetés erre képtelen volt, önként vette át a nyugat értékrendjét, s ahhoz akkor is ragaszkodott, amikor a negatív eredmények mindenki számára láthatóak lettek: ázsiai szintű 50-60 %-os szegénység, az országa vagyonának 2-3 tucat oligarcha kezébe került, polgárháború a Kaukázusban, a hadsereg szétzüllése, hihetetlen méretű bűnözés, havi több millárd dollár kiáramlása az országból nyugati bankokba. Senki sem hitte, hogy képes lesz ebből az agonizáló állapotból Oroszország valaha feltámadni.

A materalista nyugat beleesett abba a hibába, hogy nem tulajdonított semmilyen jelentőséget a szellemi értékeknek. Mint ahogy az iszlám országokban kiderült, hogy nagyobb hatása van a vallásnak, a hagyományos értékeknek, mint a nyugat gazdagsága előtt való ámult hasraesés, úgy Oroszországban is a nép egyszerűen rendszert váltott: a 80-as évek végén kezdődött keresztény reneszánsz, az orosz nép a nyugatról beimportált marxista gúnyát bedobta a sutba, s ez a szellemi erjedés a politikára is hatni kezdett, aminek eredményeképpen az ezredfordulón az orosz nép demokratikusan leszavazta az annyi sok szenvedést hozott nyugati liberális modellt.

Nem Putyin az ok, ő csak az okozat valójában. De ezt a nyugat ismét képtelen felfogni.

Közben Kína gazdasági nagyhatalom lett és – hihetetlen fejlemény – az USA fő hitelezője, s nincs messze az idő, amikor katonailag is nagyhatalmom lesz. Latin-Amerikai nagy része – az élen Brazíliával – kibújt a nyugat diktátuma alól. Ugyanez a helyzet sok más országgal is, egyre növekvő mértékben.

Közben látjuk, immár Nyugat-Európa is recseg-ropog. Franciaországban és az Egyesült Királyság csak az aránytalan választási rendszer képes visszatartani a választási győzelemtől a statusquo híveit, akik egyben – ez nem véletlen – Putyin csodálói is. Míg e két országban a statusquo ellenzői elsősorban „jobboldalinak” definiálják magukat, más országokban a statusquo ellenfelei inkább „baloldaliak”. Ez látható Spanyolországban és Görögországban, ahol teljesen új, magukat baloldalinak meghatározó erők szereznek egyre nagyobb támogatást.

Itt veszti el értelmét a baloldal-jobboldal megkülönböztetés. A hagyományos jobboldal és a hagyományos baloldal MINDENHOL egymás közeli szövetsége és együtt támogatják a fenálló rendet. Míg a statusquo ellenfelei mind baloldalon, mind jobboldalon – az egyes meglévő különbségek ellenére – a fennálló rend ellenzői, és változást követelnek.

Az USA igyekszik menteni azt, ami menthető. Már a NATO felett sem tudja teljes mértékben érvényesíteni befolyását, a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökország látványosan nem fogad szót. Obama kétségbeesésében Oroszországra támadt tavaly Kijevben, de ez az akció csúfos véget ért, mint elődje akciója 2008-ban a független Oszétiában.

A magyarországi helyzet e harc apró eleme csupán. A magyar nép okosságán múlik: képes lesz-e megvédi a magyar kormányt az idegen agresszió ellen. Ez nem politikai kérdés immár: a jelenlegi kormányt nem kell szeretni (sőt van is sok minden, amiért nagyon nem kell szeretni), de észre kell venni, itt tisztátalan erők igyekeznek az ország nyugati függőségén lazítani óhajtó kormány ellen fellépni, azt megbuktatni, azt gyarmati irányítással felcserélni.

Az óvatosság szükségszerű: látható, hogy a nyugat kezdi felismerni immár a szellemi alapok fontosságát. Ennek legfőbb jelen a katolicizmus liberális, újprotestáns szektává való átalakításának pokoli terve. A nyugat már bejuttatta emberét a Vatikánba a hírhedt argentín szégyenceleb személyében. S ez nem felekezeti kérdés: a nem katolikusokat is negatívan fogja érinteni, ha a hithű katolikusok nem lesznek képesek rövid időn belül leállítani a római püspökök szent székében vendégszereplő argentín ateista életművészt.

femen