A modern liberalizmus mára vallásá vált.
A vallások jellemzője, hogy tévedhetetlenek, totálisak, s az igazság örök és egyetlen forrásai. Erre az érvük a szakralitás és a transzrealitás, azaz Isten a forrás.
Politikai eszmék esetében viszont furcsa a totalitásra törekvés, hiszen egy eszme se hiszi magát isteninek, márpedig egy emberi eszme hogyan lehetne tévedhetetlen?
Amíg eszmék harcolnak egymással nincs gond, még akkor se, ha egy eszme korlátozza a harcot a hatalom eszközével. A hatalmi pozícióban volt marxizmus, bár magát tudományosnak hirdette erősen korlátozta a vitát, de még a marxista hatalomnak se jutott eszébe saját tévedhetetlensége.
A modern liberalizmus viszont eljutott oda, hogy megtagadta saját maga ideológia mivoltát, ehelyett magát valamiféle parttalan semlegességként, egyfajta tiszta racionalitásként éli meg. Azaz a liberalizmus nem eszme, a eszme csak minden más eszme, melyek harca egyfajta cirkuszi mutatvány, míg felül bölcsen mosolyog a „semleges értelem”. Ebből következően az antiliberalizmus, azaz a liberalizmussal való szembenállás immár nem egy eszme harca egy másik ellen, hanem a butaság, a műveletlenség, a tudatlanság, a mucsaiság harca a nyilvánvaló tények ellen.
Furcsának tűnik mindez, hiszen a liberalizmus egyik kezdeti elve a szabad eszmeáramlás volt. Ezzel harcoltak a premodern, erősen átideologizált államberendezkedés ellen. Mára kiderült: a szabad eszmeáramlás csak addig van, míg nem lesz domináns a liberalizmus, onnantól az új, posztmodern állam kötelezően „semleges”, azaz liberális.