A kétféle betű európai találmány

By | 2022-03-18

A kétféle betű európai találmány – kétféle alatt azt értve, vannak nagybetűs és kisbetűs alakok.

Eredetileg semmi ilyesmi nem létezett.

Az emberi nyelvek esetében 4 fő írástípus létezik:

  • morfémajelölő írás, azaz az írás valamiféle alapfogalmakat jelöl, a kapcsolat a kiejtéssel nem áll kötelező kapcsolatban, ilyen volt jellemzően az óegyiptomi írás, ilyen a mai kínai írás,
  • szótagírás, azaz az írás szótagokat jelöl, azok kiejtését, ilyen tipikusan pl. a japán írás,
  • mássalhangzóírás, azaz az írás a kiejtett mássalhangzókat kötelezően jelöli, ennek két altípusa van:
    • abzsad: tiszta mássalhangzóírás, azaz minden mássalhangzónak van saját jele, a magánhangzók jelölése pedig vagy jellemzően hiányzik vagy opcionális, ez utóbbi esetben különböző mellékjelekkel történik, példa: arab, héber,
    • abugida: magánhangzójelöléses mássalhangzóírás, azaz minden mássalhangzónak van saját jele, azonban a magánhangzók jelölése szintén kötelező, viszont nem külön betűkkel, hanem különböző mellékjelekkel történik,
  • ábécéírás, azaz minden hangot jelöl az írás, Európában ma minden írás ilyen. De gyakorlatilag minden XIX. és XX. sz. során írást kapott nyelv is ilyen, európai hatásra.

Ha a modern kor kezdete előtti időszakot nézzük, kb. az mondható el, hogy

  • Fekete-Afrika, Amerika, Óceánia nem rendelkezett írással (egyedül a maják esetében van vita, a maja írás írásnak számít-e, s ha igen, akkor az egy morfémajelölő írás volt, a mai maják már latinbetűs írást használnak),
  • Kelet-Ázsia morfémajelölő írás vagy szótagírás,
  • India: abugida,
  • Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika: abzsad,
  • Európa, Közép-Ázsia: ábécé;

csak két, a fentiek alól kivételt képező eset van: Etiópia az abugida írásával és Korea az ábécéjével.

Eredetben minden írás két helyről származik az egész világon: van egy nyugati központ és egy keleti központ. A keleti központ vitán felül a mai Észak-Kína. A nyugati központ pedig vagy Egyiptom vagy Suméria, máig vitás, hogy az egyiptomi írás származik a sumérből, vagy a sumér az egyiptomiból, de kb. ugyanakkor jött létre mind a kettő. Logikailag persze az egyiptomi-sumér hatás lenne a meggyőzőbb, de ez nem bizonyított.

Ha a maját is írásnak tekintjük, akkor persze van egy harmadik központ is, a mai Mexikó. De a maja írás sose hatott más nyelvekre, szemben a kínai és az egyiptomi/sumér írással.

A mai helyzet immár stabil, nem jellemző az írásváltás az egyes fő rendszerek között. A morfémajelölő típus szinte csak a kínai nyelvre maradt meg (még a Kínában élő nem-kínai kisebbségek se ezt használják: a tibeti írás abugida, az ujgúr írás pedig ábécé), rajta kívül a japánban és a koreaiban van még szerepe: a japánban jelentős módon (kb. 2000 kínai írásjelet aktívan használ a mai japán írás a saját szótagírása és ábécéírása mellett), a koreaiban marginálisan és csökkenő mértékben (Észak-Koreában az iskolai oktatásban kötelezően tanítják ma is a hagyományosan használt kínai írásjeleket, Dél-Koreában már nem, de mindkét országban egyre ritkább az aktív használatuk – eredetileg ez egyébként fordítva volt, de mikor délen kezdtek felhagyni a kínai írásjelekkel, északon direkt irányt váltottak, s most már nem “idegen”, hanem “hazafias” dolog ott a kínai írásjelek ismerete).

Nagybetűk és kisbetűk megkülönböztetése gyakorlatilag csak az ábcéírásban alakulhatott ki, máshol ez vagy kizárt lett volna vagy nem lett volna koherens. Viszont az ábécéírás esetében is csak az ábécék egy részében jelent meg ez.

A mai elfogadott hipotézis szerint a nyugati központból – azaz Egyiptomból vagy Sumériából – kiindult írásból lett az első abzsad, a főniciai írás, majd abból lett minden egyéb, délre és keleten az abugidák, helyben pedig a többi adzsad. Pl. a héber írás az eredeti főníciai reformált változata.

A görögök is átvették a főniciai írást, de mivel a görög indoerópai és nem szemita nyelv, nehézkes az olvasás, ha csak a mássalhangzók vannak leírva, így a görög nyelv számára felesleges főníciai betűknek új, magánhangzó jelentést adtak.

A latin írás pedig a görög írásból származik. A kapcsolat: a szíciliai és dél-itáliai görög városállamok.

Ami érdekes: a középkor kezdetén megjelent az igény arra Európában, hogy a mondatok kezdetét külön is jelöljük, s nem csak a mondat végi jellel, hanem a kezdő betű másmilyenségével is. Így létre lett hozva kétféle betű:

  • a nagybetűk: ezek az eredeti egyetlen típusú betűk,
  • a kisbetűk: az eredeti gyorsírásos betűváltozatokból.

A szokás a latin és a görög betűk esetében indult el, majd elterjedt hatásukra más betűrendszerekben is: az örmény és a cirill írásban is. (Érdekes, de a másik sajátos kaukázusi írásban, a grúzban nincs nagy- és kisbetű.)

Íme az említett 4 írásban az első 3 betű, nagy- és kisbetűs verzió:

  • latin: Aa Bb Cc
  • görög: Αα Ββ Γγ
  • örmény: Աա Բբ Գգ
  • cirill: Аа Бб Вв

а szláv esetben érdekes, hogy az eredeti szláv ábécében, a glagolita ábécében még nem voltak nagy- és kisbetűk, az első 3 glagolita betű: Ⰰ Ⰱ Ⰲ – használatuk jelenleg nulla körüli, még a magyar rovásírást is többen használják.

Egyetlen általam ismert hivatalos használata: a bolgár személyi okmányok sarkában van egy stilizált oroszlán (bár inkább macskára hasonlít szerintem) és mellette a ⰁⰃ jel, azaz BG glagolita betűkkel, Bulgária nemzetközi rövidítése. (Azért az jó, hogy a Unicode-ban lehet írni glagolita betűkkel.)

Az pedig már nyelvfüggő, hogy mikor kell nagybetűt és mikor kisbetűt használni. A legmesszebb a németek mentek, ahol minden főnév nagybetűs. Engem személyesen idegesít a magyarban a felesleges nagybetűzés, pl. “Te” és “Ti”, “Magyar”, stb.

Az ellenkező véglet talán a bolgár, ahol a többtagú tulajdonnevek esetében csak az első tag nagybetűs. Pl. ha a magyarban a bolgár helyesírási szabályok lennének, akkor az USA neve nem “Amerikai Egyesült Államok”, hanem “Amerikai egyesült államok” lenne, s pl. nem “Európai Unió”, hanem “Európai unió”.