Teljesen szubjektívan, számomra mi a 3 legfurcsább hang a világ nyelveiben.
Direkt csak a tüdőhangok közül.
Az emberi nyelvek hangjai ugyanis fő képzőszerv szemszögéből 4 csoportra oszthatók:
A mássalhangzók a légáram típusa szerint lehetnek, a 4 fő csoport:
- tüdővel képzettek – a tüdőből kiáramló levegő mozgása által képződik a hang,
- felső hangszallagrés (glottális ejektív) hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
- alsó hangszallagrés (glottális implozív) hangok – a légáram a hangszalagrész lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
- alsó nyelvhangok (csettintőhangok) – a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül.
A csettintő hangok szinte csak Afrika déli részén fordulnak elő, ezek jól ismertek. Az implozívok is Afrikára jellemzők, bár néhol máshol is előfordulnak. Az ejektívek a leggyakoribbak, ezek még Európában is léteznek, a Kaukázusban.
A magyarban természetesen csakis tüdőhangok vannak. S a tüdőhangok között mondanám a számomra 3 legfurcsábbat.
Hozzánk legközelebbi a csehben ř betűvel jelzett hang. Eredetileg volt a lengyelben és a szorbban is, onnan kihaltak, ma csak a csehben van, de ott teljesen aktív, gyakori hang. Magyar füllel mintha r és zs lenne együtt, valójában ez egy réshangként ejtett r. A csehek nagyon büszkék rá „miénk a világ legnehezebb hangja” állítással. Gyakorlás kell hozzá, ez tény, ezzel a hanggal a csehek képesek kiszűrni még a szlovákokat is, mert a szlovákok se tudják rendesen kimondani, külön gyakorlás nélkül.
A második elterjedtebb, ez a velszi tulajdonevekből ismert: írása ll. Pl. a Lloyd név. Az angolok persze normál l-nek ejtik, de nem ez az eredeti ejtés. A „normál” l ugyanis zöngés, a magyarban is így van, a magyarban minden szonoráns zöngés, minden esetben. A velszi nyelvben viszont van zöngés l és zöngétlen l, ez utóbbi írásban ll.
Magyar füllel kb. mintha s-t mondanánk l-lel keverve.
Végül a legismertebb: a „t” hang egyre furcsább ejtése az angolban. A brit angolban is létezik a „t” hang „félig” ejtése – azaz elindul a zár képződése a szájban, de nem fejeződik be -, az amerikaiban viszont ma már ez a szabvány, szóvégeken szinte sose záródik le a „t”, annyira, hogy pl. a spanyol anyanyelvűeket onnan is felismerik, hogy ők „rendesen” mondják a „t” hangot (ahogy egy magyar mondaná).
A jelenség eredetét nem tudom. A koreaiban pl. ez mindig így volt, ott az összes zárhang esetében ez a szabványos ejtés szótagok végén.
Az amerikaiban plusz még ezt az is díszíti, hogy egyes helyzetekben, pl. „n” után egyáltalán nem ejtik a „t”-t, helyette egy gyors gégezár van. S megfigyeltem: ma már britek között is terjed ez.
