A léleknek ennivaló kell
Hideg van, de én kellemesen borzongok;
Ülök és várok, felállni nem tudok,
Nyögök, mikor már érzem, hogy jön,
Pirosodik arcom, verejtékez homlokom,
Nyomom tovább, tovább szinte a végtelenig,
S jön, egyre jobban, egyre csak jön,
Mintha sziámi gúlákat szülnék meg;
Érzem ott a bőrömön, hogy a középen túl vagyok,
S már fellélegezhetek, már ki is jött;
Halk csusszanással vízbe csobban,
Néhány csepp felcsap rám, érzem,
Megborzongok, de a bűzölgés megcsap,
Kicsit hullámzik bennem egy pici öröm,
De már fel is állok, mert a lényeg, hogy vége van
*** 1982 ***
