Van egy specifikus embertípus, aki szeret rab lenni, de legalábbis komolyan hiszi, hogy annak kell tettetnie magát.
Évek óta multiknál dolgozom. Az ott dolgozó emberek 90-95 %-a teljesen normális ember, mint bármely más munkahelyen.
Egyes fanatikus kelet-európai liberálisok véleménye ellenére a munkahely nem jelent ideológiai elkötelezettséget. Azaz a multiknál politikailag teljesen heterogén az alkalmazottak világnézete: szélsőjobbtól szélsőbalig bármi megesik, s sokan meg teljesen apolitikusak.
Én is megkaptam sokszor a vádat, hogy miért dolgozom antiliberális nézeteimmel multiknál. Pedig ellentmondás itt nincs egy szál se. Egyetlen olyan munkahelyen sem dolgoztam még, mely a munkavégzői lojalitáson kívül megkövetelt volna valamiféle politikai, erkölcsi, társadalmi nézetet tőlem.
De visszatérve az eredeti kérdésre: van valóban egy vékony dolgozói réteg, mely azt hiszi, rabszolgaként kell viselkednie.
Ezek viselkedése jellemzően nagyon mulatságos.
Pl. a Facebookon elkezdik dicsérni a cég termékeit, teljesen önkéntesen, anélkül, hogy erre bármi is kényszerítené őket. Azt hiszik, ezzel jó pontokat fog szerezni a főnökség előtt, pedig a főnökség is csak kiröhögi őket. Eleve minden multinak van marketing osztálya, mely reklámoz tíz- és százmilliókat költve euróban évente, s konkrétan leszarja, hogy valamelyik tizedrangú alkalmazottja megpróbálja segíteni a kampányt 300 Facebook-ismerőse előtt.
Van aztán az aktivista típusú alkalmazott. Ő csakis céges pólóban jár, szerintem abban is alszik, s minden létező céges összejövetelen beül az első sorba, ahol komoran bólogatva jegyzetel, majd amikor kérdéseket lehet feltenni, fel is tesz legalább 3 teljesen értelmetlen kérdést, kb. „hogyan képes a cégünk ennyire jó lenni, szemben a konkurrenciával, mely annyira rossz?” stíkusban. Amikor egy magasabb rangú multifőnök ilyen kérdést hall, alig képes röhögését elfojtani, hiszen ő tudja tökéletesen, hogy a nagy multi konkurrensek termékei között a különbségek minimálisak, s ha esetleg az egyik cég terméke valamiben jobb is valamilyen ismérv szerint, a többi száz ismérvben pont ugyanolyan, mint a versenytárs hasonló terméke. Szóval a hülye kérdéseket feltevő alkalmazottat valóban megjegyzik, de nem úgy, ahogy ő azt szeretné, hanem mint intelligenciahiányos marhát, aki alkalmatlan előléptetésre. A multi nem párt, ahol a hűség a fő szempont, hanem az egyetlen cél a profit, a profit növeléséhez pedig teljesen felesleges a debil lojalitás.
S végül van az a típus, melyet – ellentétben az előbbi kettővel – a multik szeretnek. Ez az az alkalmazotttípus, aki komolyan híve háttérbe helyezi saját érdekeit a cég érdekeivel szemben. Ő komolyan elhiszi, hogy neki személyesen jó lesz, ha a cég profitját nézi mindenek előtt. Pedig ez még a liberális eszmének is ellentmond, a liberalizmus ugyanis azt vallja, akkor ideális a társadalom, ha annak minden tagja saját önző és egyéni érdekeit nézi – lásd Adam Smith, a liberalizmus egyik alapítója gondolatait erről: nem az a pék jó, aki jóindulatú, hanem, az aki kőkeményen a saját hasznát helyezi előtérbe -, ugyanis ha egy társadalom minden tagja az önző önérdekét nézi, az egész társadalom jómódú és prosperáló lesz. (Természetesen ez a liberális dogma – mint szinte mindegyik más liberális dogma – súlyos ostobaság, de most erre nem térnék ki, nem célja ennek a cikknek a liberalizmus kritikája.) Azaz a liberalizmus szerint a dolgozónak nem kell saját érdekeit háttérbe helyezni munkaadójával szemben, hanem pont ellenkezőleg: saját érdekeit kell előtérbe tennie. Tény: aki ebben a tekintetben nem liberális, annak nagy jövője van minden multinál.
Nekem személyesen mindez sosem okozott gondot. Számomra a legfontosabb saját hitelességem, s úgy érzem, ez veszélyeztetve lenne bármiféle karrierrel. Ezért sose törekedtem karrierre. Hozzáteszem: nem ítélem el a karrieristákat, ha hiteles emberek. Ha valakit azt tesz boldoggá, hogy előrehalad egy cégben, tegye ezt, feltéve, hogy tényleg hisz ebben, s nem saját magát meghazudtolva, saját egyéniségét romba döntve tesz így.