A szegény rendszerkritikusnak azt mondják, komolytalan, mert csak irigy. A gazdag rendszerkritikusnak meg azt mondják, komolytalan, mert csak képmutató. Aki meg szegényből gazdag lett, arra azt mondják, komolytalan, hiszen nem kritizálhatja azt, aminek hála gazdag lett. Aki viszont gazdagból lett szegény, az se megoldás, mert rá meg azt mondják: bolond és/vagy felelőtlen.
Tulajdonképpen még legjobban a mérsékelten jómódúnak hisznek, de persze ott is jön a kritika. Miért nem nyomorog, mikor ez lenne a „hiteles”? Meg miért nincsenek „ambíciói” a többhöz.
A liberális demokrácia logikáját abszurd módon egy Garfield-mém fejezi ki. Nem szívesen idézem, mert utálom a Garfield-mémeket. Ezek leginkább irodákban terjedtek, s idősödő hölgyek terjesztették őket leginkább. A nagy részük ökörség, de van egy mely teljesen véletlenül értelmes:
A lényeg itt az, mindenki abban hisz, ő lesz az „egy”, így tűri, hogy most még ő a „mások” része, hiszen azt hiszi, ez valamiféle ideiglenes, sőt igazságtalan állapot csak.
Sok éve volt egy cseh komcsi barátom, akkor amikor én még meggyőződéses liberális voltam, aki azt mondta, egy teljesen pragmatikus és ideológiamentes szempontot felvetve: végülis egyetértenék veled, ha biztos lennék benne, hogy a rendszerben én egy lennék a tőkések közül, de mivel ennek a matematikai esélye kicsi (a haverom informatikusnak készült, szeretett esélyekről beszélni), így nekem jobban megéri inkább ellenezni a rendszert.
Nyilván ez az érv nevetséges, hiszen nem lehet valami attól jó, hogy éppen nekem jó. Viszont mégis ez a rendszer belső axiómája.