14. §.:
- A „világ” nem a dolgok összessége: Heidegger leszögezi, hogy a „világ” nem a Daseinen kívüli tárgyak (a természet, a fizikai dolgok) puszta összessége, nem is egy tartály, amiben a létezők vannak.
- A világiság mint egzisztenciálé: a világ nem egy dolog, hanem a Dasein létszerkezetének egy konstitutív eleme, egy „egzisztenciálé”. Ez azt jelenti, hogy a világ a Dasein létéhez tartozik – a Dasein lényegéhez tartozik, hogy egy világban él.
- A környezet mint elsődleges: a világ elsősorban a Dasein környezete, az a referenciális összefüggésrendszer, amelyben cselekszünk és gondoskodunk dolgokról. A világiság a jelentések és referenciák hálózatából épül fel.
- A „világiság” definíciója: a világiságot mint a „világ” a priori szerkezetét határozza meg, amely lehetővé teszi, hogy bármilyen létező „világként” jelenjen meg számunkra.
- Elhatárolódás a hagyományos ontológiától: Heidegger elutasítja azt a hagyományos (kartéziánus) nézetet, amely szerint a világ csupán kiterjedt dolgok (res extensa) összessége, amit egy alany szemlél. Ehelyett a világot a gyakorlati cselekvés és a jelentés irányából közelíti meg.
Összefoglalva: a világot nem fizikai objektumokként, hanem a Dasein értelmes, gyakorlati cselekvési és jelentéshálózatként (világiság) értelmezi, amely elválaszthatatlan a világban-való-léttől.
15. §.:
- A „kézhezállóság”: Heidegger szakít azzal a filozófiai hagyománnyal, amely a tárgyakat elsődlegesen szemlélődő módon, „előttünk lévő” objektumként kezeli. A környezetünkben található dolgok (eszközök) elsődleges létmódja a kézhez-állóság.
- Az eszköz mint eszköz-összefüggés: nincs olyan, hogy „egy” eszköz. Egy tárgy (pl. kalapács) csak más tárgyakkal való összefüggésben létezik (szög, faanyag, munkadarab, műhely). Ezt nevezi Heidegger eszköz-összefüggésnek. Az eszköz mindig valami „céljából” van.
- A kezelés mint megismerési mód: A dolgokkal való bánásmódunk nem elméleti észlelés, hanem gyakorlati használat (kezelés). Ezt a gyakorlati megértést Heidegger a gondozás kifejezéssel írja le. Amikor dolgozunk, az eszközök „visszahúzódnak”, láthatatlanná válnak, és csak a feladat elvégzésére fókuszálunk.
- A „kézhezálló” és a „kéznéllévő” különbsége:
- Kézhezálló: használható, funkcionális dolog, amely a mindennapi cselekvésünkbe illeszkedik,
- Kéznéllévő: amikor egy eszköz elromlik, vagy nem találjuk a helyét, hirtelen puszta tárggyá válik, amit szemlélünk. Ekkor szűnik meg a kéznél-levősége, és válik előttünk-lévővé (objektummá).
- A környező világ: a világ nem tárgyak összessége, hanem a jelentések és eszközök hálózata, amelyben a Dasein mozog. A dolgok helye nem matematikai térben, hanem funkcionális összefüggésben határozható meg.
Összegzés:
Heidegger kimutatja, hogy a világhoz való elsődleges viszonyunk a praktikus használat. A körülöttünk lévő dolgok nem objektumok, hanem „eszközök”, amelyek létmódja a kézhezállóság. A dolog akkor „létezik” igazán, amikor használjuk; ha elromlik, akkor válik puszta, szemlélhető előttünk-lévő, kéznéllevő tárggyá.
16. §.:
Heidegger szerint a hétköznapokban a világ „rejtve” marad, mert természetes módon elmerülünk a tevékenységeinkben és az eszközeink (kézreálló létezők) használatában. A világ struktúrája akkor „jelenti be magát”, amikor ez a zavartalan folyamat megszakad.
A szerző három fő módot azonosít, ahogyan a tárgyak kizökkentenek minket a megszokott használatból, feltárva a környezet világszerűségét:
- Feltűnés: amikor egy eszköz használhatatlanná válik (például eltörik a kalapács). Ilyenkor a tárgy már nem simul bele a tevékenységbe, hanem „pusztán jelenlevőként” tolakodik az előtérbe.
- Tolakodás: amikor egy szükséges eszköz hiányzik a munkához. A hiány miatt a munkafolyamat többi eleme is elveszíti magától értetődőségét, és feltárul az eszközök közötti összefüggésrendszer.
- Makacsság: amikor valami „útban van” a célunk eléréséhez. Ez a zavaró tényező kényszerít minket arra, hogy tudatosítsuk a környezetünket és a céljainkat.
A világ feltárulása:
- Amikor egy eszköz „beint”, azaz nem működik vagy hiányzik, az egész utalási összefüggés láthatóvá válik. Ekkor döbbenünk rá, hogy az eszközeink nem elszigetelt tárgyak, hanem egy jelentés teli hálózat részei, amely végül a Dasein célokra és gondoskodásra mutat vissza.
17. §.:
- Az eszköz utalásos jellege: minden eszköz (pl. egy kalapács) utal más eszközökre és a felhasználó Daseinre (az anyagot, a célt, a helyet tekintve). Az eszközök nem önmagukban léteznek, hanem egy „valamire-való” struktúrában, amely a jelentést adja.
- A jel mint eszköz: a jel egy különleges eszköz, amely ezt az utalási rendszert teszi kifejezetté. A jel rámutat a kéznéllévő eszközök összefüggésére.
- A jel működése: a jel nem pusztán egy fizikai tárgy, amit szemlélünk, hanem egy „útmutató”, amely megkönnyíti a világban való eligazodást. A jel kiemeli az eszközt a funkciójából, hogy láthatóvá tegye a kontextust.
- A környezet: a jelek segítségével válik a környezet egységes jelentésterületté. A jel arra utal, hogy egy adott eszköz (vagy hely) hogyan használható a világban.
Összességében a szerző a jelentés és a világ strukturáltságát mutatja be, ahol a jel funkciója az utalások kontextusának láthatóvá tétele.
18. §.:
Főbb fogalmak és összefüggések:
- A rendeltetés: egy eszköz (például egy kalapács) léte nem önmagában áll, hanem mindig egy „valamire való” összefüggésben létezik. A kalapács rendeltetése a kalapálás, a kalapálásé pedig a szög beverése, és így tovább.
- Az eszközösszesség: egyetlen eszköz sem létezik elszigetelten. Minden tárgy egy utalási hálózat része, ahol az egyik dolog a másiktól nyeri el az értelmét.
- A jelentésesség: ez az a háttérstruktúra, amely lehetővé teszi, hogy a világban lévő dolgok érthetővé váljanak számunkra. A világ nem tárgyak halmaza, hanem jelentések hálózata, amelyben a jelenvalólét otthonosan mozog.
- A világ világisága: Heidegger szerint a világ nem egy külső tér, amibe bele vagyunk helyezve, hanem a jelenvalólét létszerkezete. A „világiság” az a horizont, amelyben a létezők mint eszközök vagy dolgok egyáltalán megmutatkozhatnak.
- A „mi-végett”: az utalások láncolata végül mindig a jelenvalóléthez, az emberi léthez vezet vissza. Minden tevékenységünk és eszközhasználatunk végső soron a saját létünkre, céljainkra és lehetőségeinkre irányul.
Ez rávilágít arra, hogy a világot nem elméleti megfigyeléssel, hanem gyakorlati tevékenységen és az eszközökkel való törődésen keresztül értjük meg. A világ az a jelentésteli kontextus, amelyben az életünk zajlik, és amely elválaszthatatlan magától a létezéstől.
