Afganisztán érdekes ország. Mint független állam, a XVIII. sz. óta létezik, addig mindig valamelyik régióbeli birodalom része volt.
Mindig megpróbálta őket azóta leigázni a kor nagyhatalma, de ez mindig csak ideiglenesen sikerült.
A XIX. században először visszaverték a brit támadást, majd győztek ugyan a britek, de a fővároson kívül képtelenek voltak a helyzetet ellenőrizni. Végül ebbe bele is törödtek, csak annyit akartak megtartani, hogy az afgán külpolitikát ők ellenőrizzék. Aztán 1919-ben az afgánok ezt is visszavették saját hatáskörbe.
A XX. sz. végén jött a szovjet próbálkozás. A szovjet csapatok 10 éven keresztül harcoltak, sose tudtak többet elérni, mint a nagyvárosok feletti ellenőrzést. Amikor a szovjet erők kivonultak, az általuk támogatott kormány egyre inkább elvesztette ezt a hatalmát is, majd meg is bukott.
2001-ben jött az USA hatalmas katonai és anyagi erőforrásokkal. Ők is hatalomra emeltek egy nekik hű kormányt, ellenőrzés alá vették a nagyvárosokat, de ez csak a fővűros esetében bizonyult tartósnak. Lassan kiderült: az USA sem képes stabilizálni az országot saját uralma alatt. 2020-ban Amerika hivatalosan is feladta, az addig terroristáknak nevezett erőkkel béketárgyalásokba kezdett, jelenleg az amerikai hadsereg teljes kivonulása zajlik az országból.
Lassan veszik át az ország feletti hatalmat a talibánok – eredetileg az ő ellenük való harcra hivatkozva vonult be az USA 2001-ben -, jelenleg a „hazaárulók” (értsd: akik segítették az amerikabarát kormányzatot) felakasztásával foglalkoznak miután faluról falura, városról városra foglalják el az eddig a kormány hatalma alatt állt területet.
Ebben is látszik Amerika hazugsága. Annak idején a szovjet kivonuláskor a Szovjetunió legalább korlátlanul menedéket adott a helyi szovjetpárti embereknek, azok szabadon mehettek a Szovjetunióba. Ezzel szemben most Amerika gyakorlatilag a szarban hagyja az afgán embereit, csak nagyon kevesek kaptak menedéket az USA-ban.
Afganisztán egyébként soknemzetiségű ország, mégis: nincsenek komolyan nemzetiségi ellentétek. A meglévő ellentétek nem voltak sose olyan szintűek, hogy bárki is ki akart volna szakadni. Van egy területi alapú egységtudat.
A névadó nép (a pastuk más néven pathanok, akik a szűk értelemben vett afgánok) a lakosság alig 40 %-a. Történelmileg a régió közvetítőnyelve viszont nem a pastu nyelv, hanem a perzsa, mely Afganisztánban a lakosság 30 %-át kitevő tadzsikok anyanyelve. A perzsa nyelv afgán verzióját darinak nevezik.
Az afgán állam igyekezett a pastu nyelvet is felemelni a dari szintjére, de máig a dari a közvetítő nyelv Afganisztánban. Hivatalos szinten kétnyelvűség van, aki nem beszéli mind a két nyelvet, az nem tölthet be állami állást. Az iskolázott lakosság tudja valamilyen szintén mind a két nyelvet, de egyébként a két nyelv kölcsönösen nem érthető, az eltérés köztük mint mondjuk egy balti és egy szláv nyelv között, azaz van egy nem is távoli rokonság, de ez kevés a kölcsönös érthetőséghez.
Érdekes, hogy a legtöbb afganisztáni nemzeti identitás premodern, azaz nem közösséghez tartozási alapú, hanem leszármazási alapú. Ilyen a pastu identitás is, apáról fiúra öröklődik. Ha egy pastu elköltözik olyan vidékre, ahol más nemzetiség van többségben, megeshet, hogy leszármazottjai nyelvileg asszimilálódnak, de ez nem változtat az identitáson: akkor is pastuk maradnak. Így pl. léteznek perzsa anyanyelvű pastuk.
Egyébként Pakisztánban kétszer annyi pastu él, mint Afganisztánban. Ez az afgánok egyik nagy történelmi bánata. Amikor a britek uralták a vidéket, a saját gyarmatuk (India) és Afganisztán közti határt a nemzetiségi viszonyok figyelembe nem vételével, tisztán katonastratégiai alapon húzták meg: ez az úgynevezett Durand-vonal, mely a pastulakta régió déli részét Indiához csatolta – ez ma Pakisztán északkeleti régiója, s ma ezen a részen több a pastu, mint Afganisztánban. A Durand-vonalat, azaz a mai afganisztáni-pakisztáni határvonalat soha egyetlen afgán kormány nem ismerte el, ebben teljes az egység: se a monarchiapártiak, se a szovjetpártiak, se a nyugatpártiak, se a talibánok nem ismerték el a határt. A határ egyébként a gyakorlatban erősen virtuális, a pakisztáni határőrség a határszakasz nagy részét nem ellenőrzi, azon szabadon mozognak ide-oda a pastu pásztorok, csempészek, meg modern időkben pl. a talibán fegyveres harcosok.
A pakisztáni kormányzat és a talibánok között hosszú évek óta nemhivatalos megállapodás van: csinálhatnak bármit Afganisztánban, használhatják a pakisztáni határvidéket bázisként, ha nem avatkoznak be a pakisztáni érdekekbe. Ez akkor is így volt, amikor Pakisztán hivatalosan mint az USA szövetségese küzdött a „terrorizmus” ellen.
A leginkább lenézett és egyben a harmadik legnépesebb afganisztáni nép, a hazárok (hazarák) – nem keverendők a kazárokkal – ők leszármazásilag a közép-ázsiai türk lakossággal keveredett egykori mongol hódítók utódai, de évszázadok óta perzsa anyanyelvűek. A hazárok sajátossága a vallás: míg szinte minden más afganisztáni nép szunni muszlim, addig a hazárok siíta muszlimok.
Tulajdonképpen az egyetlen modern nemzeti identitás az országban az tadzsik (a lakosság kb. 30 %-a, a második legnagyobb csoport), ahol nem a leszármazás számít, hanem az önazonosság. Tadzsikisztánban kevesebb tadzsik él, mint Afganisztánban.
Az egyes népekről konkrétan pár adat:
- pastu: kelet-iráni nép, 65 millió fő, a legtöbb Pakisztánban él, az Afganisztánnal határos vidéken, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: pastu, egy rész tadzsik vagy urdu anyanyelvű,
- tadzsik: kelet-iráni nép, 25 millió fő, a legtöbb Észak-Afganisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: dari (99 %-ban azonos a perzsával és a tadzsikkal, szűk értelemben tadzsiknak csak a tadzsikisztáni nyelvet nevezik),
- hazár: kelet-iráni nép, 7 millió fő, a legtöbb Közép-Afganisztánban él, fő vallás: siíta iszlám, fő nyelv: dari,
- üzbég: délkeleti-türk nép, 35 millió fő, a legtöbb Üzbegisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: üzbég,
- nurisztáni: az indiai és az iráni népek közti kapocs, de mindkettőtől önálló ág, 300 ezer fő, a legtöbb Kelet-Afganisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: nurisztáni,
- balocsi: nyugat-iráni nép, 6 millió fő, a legtöbb Pakisztánban és Iránban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: balocsi.
A most az USA ellen harcoló talibánokat egyébként éppen az USA finanszírozása hozta létre 40 éve. Akkor az ellenségük a Szovjetúnió volt, így az USA számára szövetséges erő voltak. Most a helyzet megfordult: Oroszország és kükönösen Kína igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni a talibánokkal, cserébe csak azt kérik: ne avatkozzanak be az Afagnisztánnal határos 3 volt szovjet köztársaságban, ill. ne segítsék az ujgúr felkelést Kínában.
A most lassan győző talibánok magja a pastuk között van, de más nemzetiségek között is van támogatásuk. Azaz nem nemzetiségi alapú a szervezet. Sokkal inkább város-falu megosztottság van: a falvakban tömeges a talibánok támogatottsága, míg a városokban a többség ellenzi őket. Persze a városiak se akarnak mást mint iszlám államiságot, itt az ellentét annyiban van, hogy a talibánok értelmezése szerinti iszlám államiságot túlzásnak tartják.
Hogyan lehetettek ilyen népszerűek a talibánok? Először is, mert ők őshonos mozgalom, az alapjuk a pastuk évszázados hagyománya. A kommunista kísérlet csinált belőlük igazi tömegmozgalmat. A kommunista uralom előtt minden afgán vezetés – idegen vagy helyi – azzal a módszerrel dolgozott, hogy a helyi közösségeket békén hagyta, csak lojalitást követelt a helyi közösségek vezetőitől. A kommunisták ezzel szakítottak, tényleg radikális társadalmi reformokat akartak, sok esetben olyan fanatizmussal, hogy Moszkvából állították le őket. Végülis a szovjet katonai bevatkozás oka is az volt, hogy az afgán kommunisták 2 frakciója elkezdte irtani egymást, s a szovjet csapatok a mérsékeltebb frakció oldalán avatkoztak be, a másikat „szélsőbalosnak” minősítve. Így a társadalom fellázadt, amire aztán építeni tudtak a talibánok is.
(Egyébként a „talibán” szó jelentése pastuul „diákok”. Azaz már többes számban van, viszont a magyarban ez a többesszám nyilván nem érződik, így teljesen helyes a „talibánok” szó.)
Annak idején, 1985-1986 között volt egy afgán évfolyamtársam az egyetemen. Pastu arisztokrata család sarja volt, de magához ölelte a marxizmus-leninizmust, bár ő azt mondta, ezzel együtt továbbra is hithű muszlim. Abszolút fehér volt, nem a tipikus „barna” ember, ami a régióra jellemző, én először spanyol származásúnak néztem. Mindenesetre úgy nézett ki, mint egy olasz vagy görög színésznő. Eleinte még haverkodtunk is, de aztán megromlott a viszonyunk, mert a szintén évfolyamtárs jövendő múzsámmal utálták egymást, s amint haladt előre a kapcsolatom a jövendő múzsával, úgy romlott az afgán hercegnővel. (Az „arisztokrata” és a „hercegnő” nem európai értelemben értendő, a pastuknál nincs leszármazási nemesség, a „nemes” az szimplán az éppen hatalmat gyakorló személy rokonsága, a hatalmat gyakorlót pedig a nép – a fegyverhordozásra képes férfiak gyűlése – választja meg, s nem feltétlenül a volt hatalmas rokonai közül. Sőt maga a hatalmas is csupán első az egyenlők között.)
