Alapítvány

By | 2021-10-08

Gyerekkorom egyik kedvence volt Asimov. Egyszer még dolgozatot is írtam Asimovról, amikor szovjet iskolába jártam.

A tanárnőm sajnos kénytelen volt visszadobni dolgozatomat, mert beleírtam, hogy 3 éves korában Asimov a Szovjetunióból elmenekült az USA-ba. A tanárnő elmagyarázta, hogy ilyen mondat nem írható le, hiszen “miért menekült volna valaki a jóból a rosszba”, szóval legközelebb írjam így: “Asimov Oroszországban született, majd az USA-ba került”, aztán mosolygott, jelezve, hogy ezt persze ő maga is ostobaságnak tartja, de ez a szabály.

Gyerekkoromban minden nyáron elolvastam az Alapítvány-trilógiát. Akkor még csak három könyv volt az egész. Aztán a szerző írt hozzá 2 könyv folytatást, így lett 5 rész. Aztán már – de ezek messze nem azonos minőségűek – lett összesen immár 7 rész, azaz plusz 2 előtörténet, ami már izzadságszagú, mert semmi szükség rá a sztorihoz. Szóval számomra az Alapítvány 5 részes, ez az az 5 rész, mely tényleg releváns. Hozzáteszem, ma már a hivatalos “alapítványisták” egyenesen 18 részről hadoválnak, mert Asimov más műveit is belekeverték, ami abszurd persze.

A lényeg: az 5 részt elfogadom, jónak tartom, s az eredeti 3 részt pedig jól ismerem, mert sokszor olvastam.

Érthető tehát, hogy várakoztam a megfilmesítésre, s azt rögtön meg is néztem. Sorozat készült a műből, ezen a héten lesz a negyedik rész az összes tíz részből.

Nos, egyrészt bűnrossz a film. Ha nem ismerném a sztorit, abbahagytam volna a 15. percben a nézést, mert gyakorlatilag semmi se érthető belőle. Technikailag is silány, a dolgok nagy része “XY visszaemlékezik” módszerrel van megoldva, aminek okát persze értem – túl nagy az anyag -, de ez így nem film.

A nagy röhej persze az ideológia. Lám, ma már klasszikus sci-fit se lehet csinálni, a Párt utasítasáinak figyelembe nem vételével. Annak idején, 1982-ban a szovjet gimnáziumban még csak egy mondattal volt baj, de azt mondjuk senki nem mondta, miért nem írtam bele, hogy Asimov hithű kommunista családból származik, Lenin is párszor vendégeskedett náluk, a nagybátyja vöröskatona volt, s egyik unokatestvére pedig hősi halált halt a náci Németország agressziója után a belarusz fronton. Mert kb. ez kellett volna, hogy legyen az akkori követelmény a mai hollywoodi mérce szerint.

Szóval itt a filmesített Alapítványban a fő szereplők valahogy néger nők lettek, pedig eredetileg fehér férfiak voltak még a könyvben. Miért? Semmi értelme ennek. Harry Seldon kénytelen volt férfi maradni, annyira nem lehetett a sztorit átcsinálni. S persze az egyik fő színésznő úgynevezett “transznemű”. A mai angol nyelvben a transzbetegeket tisztelni kell még nyelvileg is, pl. kizárólag fejedelmi többesszámmal szabad őket illetni, azaz “he” vagy “she” helyett “they”. Ez is azt jelzi, ők a modern liberális társadalom főnemesei.

Még hátra van 7 rész a sorozatból. Csodálkoznék, ha nem lenne ezek során szerelmes pár férfi egymásba, nem lesz legalább 4-5 leszbikus csók és homokos szex aktus. Az igazi persze egy négyes házasság lenne gyíkember, kutya, kisfiú és leszbi között, de talán már túl progresszív, ez majd csak a Párt 2032-es kongresszusa után várható.

Azért az eléggé meglepő, hogy a szovjet cenzúra megengedőbb volt a hollywoodinál. Ha annak idején 1982-ban azt mondták volna nekem, hogy 30-40 évvel később Amerikában keményebb politikai nyomás lesz a művészetre, mint akkor a Szovjetunióban, biztosan nem hittem volna el.