Judit élményei a kommunizmusról.
*
1977-1985 között voltam általános iskolás. Még a kommunizmusban.
Szerencsénk volt, mi amolyan liberális iskolába jártunk, ahol nem nagyon vették komolyan a marxizmus-leninizmust. Persze a kötelező ostobaságok, mint április negyedike, november hetedike, kisdobos- és úttörő-avatás le voltak tudva, de ezen kívül szinte szabadak voltunk.
Két nemnormális, marxista-leninista világnézetű tanárunk nekünk is volt azért. Az egyik a gyakorlati foglalkozást vezette, egyben ő volt az iskola pártitkára is. A másik pedig egy frusztrált 35-éves nőszemély (akkor nekünk vénasszonynak tűnt) volt, aki a történelmet oktatta.
Valójában a marxista-leninista történelemtanárnőnk is sokat segített, akarata ellenére. Ösztönösen tudtuk, hogy mindig annak az ellenkezője igaz, mint amit mond. Sok esetben még akkor sem hittünk neki, amikor igaza volt. Pl. meg voltam győződve róla, hogy a rabszolgaság jó dolog lehetett, ha egyszer a hivatalos tankönyv és a tanárnő rosszat mond róla. Dehát egy 12-13 éves gyereknek ez, azt hiszem, megbocsátható.
Sok dolog persze jó volt. Én nem voltam napközis, az iskolához közel laktunk, s minden nap gyalog mentem haza, már elsős koromtól. Manapság képtelenség lenne egy 6-évest egyedül hazaengedni. Aztán nagyon olcsók voltak a könyvek, én a pöttyös könyveket és a delfines könyveket szerettem, s a Galaktika című lapot. Minden héten vettem egy új könyvet a zsebpénzemből. A mai könyvárarak mellett még egy átlagfelnőttnek is sok lenne heti egy új könyv.
De hetedik osztályos koromra ráébredtem, hogy a minket körülvevő világ egy hatalmas hazugság, egy vasketrecben élünk. Különösen miután szüleimmel először voltam külföldön, Ausztriában, 1983-ban, éreztem meg, hogy a valódi élet milyen, s a mi rongyos magyar életünk csak egy kicsit hosszabbra engedett rablánc. Az ausztriai falvakban a boltok színesebbek voltak, mint Budapest központjában, ez is megdöbbentett. S az emberek nem komorak és szürkék voltak, mint nálunk, hanem színesek és életerősek.
Elhatároztam, hogy a gimnáziumban nyelveket fogok tanulni, s amint leérettségizem, elmenekülök a magyar börtönből. Aztán, harmadikos gimnazista koromban a rendszer düledezni kezdett, majd megdőlt. Örültem, mert így maradhattam Magyarországon, nem kellett sehová sem disszidálnom.
Végülis örülök, hogy 17 évet leéltem a kommunizmusban. Egy részt én már csak az agonizáló, fogatlan végét kaptam, nem volt abban a szenvedésben részem, melyet szüleimnek és nagyszüleimnek kellett átélniük. Más részt pedig hasznos alap volt, mely mindig emlékeztet arra, hogy milyen is volt emberi jogok nélkül élni, s így megvan a kellő viszonyítási alapom ahhoz, hogy értekeljem az utóbbi 20 szabad évet. Sokan csak a rosszat látják az utóbbi 2 évtizedben, s elfelejtik, hogy a fejletlen, szegényes, problémás demokrácia is sokkal-sokkal több, mint a fejlett szocialista börtönlét.