Az elit kamuállásai

By | 2024-06-07
Megosztás:

A konkrét személy lényegtelen: szürke ballib bukott politikus, aki nem csinált soha semmit, se jót, se rosszat. Szóval nem róla írok, hanem a jelenségről.

A probléma persze ősrégi. Amióta ki lett találva a demokrácia nevű oligarchikus diktatúra, kiderült: megoldhatatlan probléma a hivatásos politikusok kategóriája.

Jó példa Anglia. Angliában ez a rendszer évszázadok óta létezik, s sokáig ellen is álltak ennek a sajátos problémamegoldásnak. Egészen az I. vh. előtti évekig Angliában a hivatásos politikusok nem kaptak semmilyen fizetést, azaz csak politikusságból nem lehetett megélni. Ternészetesen ha valaki kormánytisztviselő lett az más, ott járt fizetés, de az angol parlamenti képviselők egészen 1911-ig nem kaptak semmilyen pénzbeli juttatást, ahogy csapatuk tagjai se.

Az alapgondolat az volt, ez nem munka, hanem megtiszteltetés. Persze az eredmény az lett, hogy csupa gazdag ember lett képviselő, akinek akkora tőkejövedelme volt, amiből meg tudott élni munka nélkül. Az angol baloldal (Munkáspárt) persze tudatosan indított nem gazdag embereket, már 1911 előtt is, ezek jellemzően a Munkáspárttal szimpatizáló szakszervezetek tisztviselői voltak, onnan kaptak fizetést.

A kérdés azonban maradt: de mi van a politikából távozó politikussal? Hiszen ha nem gazdag emberként lett politikus, akkor hirtelen nincstelen lesz. A hivatalos elmélet, hogy „visszamegy a szakmájába” a valóságban nem szokott működni, hiszen egy hosszú évekig hivatásos politikus nincs hová visszamenjen: elvesztette gyakorlatát, kapcsolatait, sokszor tudását is.

A korai szovjet rendszer persze ezt is meg akarta reformálni. Az alapötlet az volt: a politikus csak szabadidejében az. Persze azonnal működésképtelennek bizonyult, ez csak valóságos politikusi tevékenység hiányában működik, lásd szovjet parlament, ahol évente 5 ülésnap volt, melyen meg kellett szavazni mindent.

Emellett azonban gyorsan kialakult a valódi politikusi tevékenységet űzők köre, a Párt tisztviselői, ezek – a legalsó szint felett – mind fizetett állások lettek, hiszen ezek a tisztviselő teljes idejét igénybe veszik.

Sztálin haláláig még nem volt különösebb probléma az ex-politikusokkal, ezeket ugyanis jellemzően elküldték a gulágra.

Sztálin után ez megszűnt: hacsak valaki nem követett el valami nagyon nagy illetlenséget, nem hagyták soha az út szélén. Igazán megbukni sose lehetett. A legmagasabb szinten se. Az 1964-es szovjet puccs után, amikor a korábbi vezető Hruscsov el lett távolítva a hatalomból, senki se bántotta őt, s megmaradt minden anyagi privilágiuma: szolgálati lakás, szolgálati autó sofőrrel, jogosultság a zárt bolthálózatban való vásárlásra – neki munkahely nem kellett, hiszen már nyugdíjas korban volt, de persze kiemelt nyugdíjat kapott (a nyugdíja 400 rubel lett, mikor ebben az időszakban az átlagbér 120 rubel volt).

Aki meg még nem volt nyugdíjas, az bukás esetében el lett helyezve a számtalan kamuintézmény valamelyikében.

De ez igazán tökélyre nyugaton lett fejlesztve. A számtalan alapítvány, oktatási intézmény mind nyitva áll az ex-politikusok előtt: mindenhol kell „tanácsadó”, aki persze a valóságban nem ad tanácsot senkinek. Aztán vannak a nagy nemzetközi sóhivatalok is. De a nagy cégek vezetősége is jó, sőt ez még jobb anyagilag. Egyetlen dolog fontos: „helyesen” kell politizálni a politikusi karrier alatt, azaz nem szabad a rendszerrel szemben kritikusnak lenni.

Szerencsére Újhelyityúkleves Pista elvtársnak ilyen problémája nincs: mindig a rendszer hű és lelkes támogatója volt. Az elvtárs még 50 éves sincs, szóval szédítő karrier áll előtte. Most csak intézményekkel kapcsolattartó „nagykövet” lesz, de lesz ez még jobb is. Talán sikerül egy nap felküzdenie magát valamelyik nagy óriáscég igazgatótanácsáig, ahol aztán „szakértősködhet” sok millióért.

Az én kedvencem az „emberiességi ügyi tanácsadó” – ez a „tényleg semmit se csinál” szinonímája.