Népszerű ballib hit: a boldog ország az, ahol a polgár olyan jólétben, biztonságban, kiszámítható jövőképpel él, hogy még azt se tudja, kik országa vezetői.
Egyrészt persze az az abszurditás ellenkezik a másik ballib eszmével, mely szerint az öntudatos, aktív polgárok a társadalom alapja, hiszen hogyan lehetne valaki aktív országa közügyeiben, ha közben azt se tudja kik országa választott vezetői.
Másrészt viszont – s ez a nagyobb, azonnal nem felismerhető, legalábbis liberális alapállásból egyáltalán nem értelmezhető szempont – az ország politikai vezetőinek nem ismerése azt jelzi. ez a vezetőréteg hatalomnélküli bábsereglet, gyakorlatilag semmi se függ tőle.
A felvilágosodás feltalálta a királymentes királyság hazug intézményét, hivatalos nevén a parlamentáris monarchiát: ami azt jelenti, köztársaság van, de hazudjuk azt monarchiának. Szóval az állam élén ott van valaki, akinek a vécéremenéshez is előzetes engedély kell, s egyetlen funkciója, hogy időnként mosolyog az erkélyről. Továbbá szerepel a helyi bulvármédiákban mint állandó hős. De ezt mindenki tudja.
Az viszont kevesen látják át, hogy már maga a polgári állam, a liberális demokrácia is egy kamuállam, pont ahogy a parlamentáris monarchia kamumonarchia.
Ha ugyanis egy állam kiszervezi maga alól az állami funkciókat – amire még büszke is (lásd „kis állam”) -, mert majd a piac intézi a dolgokat, az azt jelenti, ez az állam immár nem valódi állam, csak annak látszata. S mi zajlik a kiszervezett funkciókkal? Nos, azok felett immár semmilyen kontrollja nincs a társadalomnak.
Kicsit olyan ez, mint a kommunista népi demokrácia: van parlament, van kormány, vannak minisztériumok, vannak helyi tanácsok, de mindezek lényegtelenek, hiszen a valós hatalom a Párt kezében van: a parlament felett a KB – Központi Bizottság – van, a kormány felett a KB Titkársága, a minisztériumok felett a KB osztályai, s helyi tanácsok felett a helyi pártszervezetek, s a teljes egész felett meg a PB (Politikai Bizottság).
Gyerekkorom legnagyobb részében és egész kamaszkoromban, sőt fiatal felnőtt életem első 2 évében is a magyar kormányfőt úgy hívták, hogy Lázár György. Nevét külföldön gyakorlatilag senki se ismerte, de Magyarországon se volt a legismertebb ember. Miért? Mert mindenki tudta, az igazi főnök neve Kádár János.
Végülis tehát az eredeti mondásban van igazság csak éppen nem abban az értelemben, ahogy ezt állítják: a fejlett liberális demokráciákban felesleges tudni ki a kormányfő, hiszen mindegy ki az, az igazi hatalom nem az ő kezében van.
Csak a helyzet annayiban rosszabb a népi demokráciához képest, hogy míg a népi demokráciákban nem volt tilos kimondani kié az igazi hatalom (ez az akkori magyar alkotmányban is nyíltan benne volt! – lásd 3. §.), addig a liberális demokráciákban tabu erről beszélni, s aki ezt megszegi, azt kb. laposföldhívő konteósnak minősítik.
