A Mérce nevű önmagát baloldalinak nevező lap jó oldala: bár masszívan liberális média, saját önelnevezése miatt kénytelen néha baloldali cikket is közzétenni. Aláhúzom: a szó valós értelmében baloldalit, nem tévesen baloldalin nevezett, valójában progresszív liberálisat.
Most is ez történt. A cikk fő megállapításai teljesen igazak. Persze több esetben a zavaros szavak mögé kell nézni. Íme miket ír a szerző. Kiemeltem a szerintem leglényegesebbet.
Egy. A ballib agytröszt által természetes rendnek, valamiféle világraszóló csodaként emlegetett nyugatos liberális demokrácia nemcsak Magyarországon ideiglenes, nem beágyazott jelenség, hanem immár a nyugaton is hanyatlóban van. Erre a szerző példája Franciaország, ahol az elit kénytelen volt megszüntetni a liberális váltógazdaság rendjét, melyben liberális „baloldal” küzd liberális „jobboldallal” szemben, miközben mikroszkóppal is nehezen láthatóak az eltérések: mára Franciaországban lett egy egységes liberális, technokrata, enyhén autoritárius párt, a hatalom pártja, s ennek van két ellenzéke: egy szélsőbal és egy szélsőjobb („szélső” persze csak liberális szemszögből), s mindkettő tagadja a liberális konszenzust.
Kettő. A kialakulandó új rend lényege, hogy modernista technikai értelemben, míg antimodernista politikai értelemben. A szerző – tévesen – azt hiszi, ez ellentmondás, pedig sehol a világon nem az. Az csak valamiféle progresszívista axióma, hogy a kettő összefügg: furcsa módon ez az „amish logika”, az amishok egy amerikai újprotestáns csoport, melyek a XVII. század végén jöttek létre Svájcban, tanításuk egyik furcsa eleme, hogy tagaszkodni kell az akkori értékekhez a szó minden értelmében – emiatt pl. a mai amisok nem használnak semmilyen olyan műszaki eszközt, mely nem volt felfedezve a XVII. sz. végéig, pl. nem használnak se áramot, se telefont. Pedig ez marhaság: semmi ellentmondás nincs abban, hogy egy adott eszmeiségű kor találmányát más eszmével használom, eleve nem az eszme csinálja a felfedezéseket.
Három. A ballibek támogatói a rendszerváltozás nyertesei, s a hozzájuk idomuló többiek, akik kifejezetten lenézik a népet.
A szerző ezzel megfejti a rejtélyt: miért nem akar a magyar társadalom nyugatos lenni. Ez minden ballib elemző beszélgetés valamiféle hatalmas rébusz, amire jellemzően valamilyen álválasz születik, a kedvencem: mert Zorbán eluralta a közmédiákat. A szerző válasza viszont: mert Magyarország nem része a magállamoknak, aminek következménye, hogy a társadalom kisebb arányát teszik ki azok a választók, akiknek kedvez a világ jelenlegi berendezkedése.
Négy. A szerző nem meri nyíltan kritizálni a „neoliberalizmus” szót, de pedzegeti: ennek semmi értelme, hiszen abszurdum a Pinochet-Reagan-Thatcher féle totálisan magánosító rendszert és az államközpontosító rendet is „neoliberalizmus” néven nevezni.
Öt. A technokrata eszme kritikája. Ez persze nem új, ez általános a baloldalon, s egy valóban igaz megállapítás. Magyarországon ezt persze a szélsőjobb vetette fel először, erről szólt Csurka „a szakértelem bolsevik trükk” mondása, ez a mondás háttér igazsága.
A cikk második fele a „posztfasizmus”, amiről csak annyi derül ki: így szereti nevezni a szerző a neki nem tetsző rendszerkritikát. Szóval ez lényegtelen.
