Anicius Manlius Severinus Boëthius, római keresztény (480–524). Aki szerintem a korai keresztény korszak messze a legfontosabb nyugati gondolkodója. Több műve van, de abból egy mindent elhomályosít, ez a Filozófia vígasztalásáról című viszonylag rövid írás.
Az írását a szerző halálos ítélete végrehajtása előtt írta börtönében. A keresztény Boëthius teljesen a keresztény vallástól függetlenül, platóni módon keres vigaszt magának. A boldogság független az evilági eseményektől. Lám, a jók szenvednek, a rosszak pedig sikeresek.
Az igazi jó az erény, a bölcsesség, s a kielégültség állapota, ez utóbbit a rosszak akkor se képesek elérni, ha mérhetetlenül gazdagok, mert mindig újabb és újabb dolgokat akarnak, ami miatt mindig kielégítetlenek. Vannak persze evilági javak is, de a legtöbb közülük nem valódi érték, ami pedig az, az nem veszíthető el könnyen, ez a barátok és a rokonok szeretete. Boëthius tehát semmi értékeset nem vesztett el azzal, hogy gazdag, hatalmas, szabad emberből szegény és alávetett rab lett, aki várja kivégzését. Boëthius boldog most is, s ezzel eléri Istent.
Isten az, aki megőrzi a világot, ő az abszolút jó, mely minden dolgok oka és célja is. Az, hogy a rosszak sikeresek csak látszat, mert a sikerhez boldogság kell, a boldogság pedig nem érhető el másképp, csak a jón keresztül. A jó ember már jóságával eléri azt, amit a rosszak csak büntetések után érnek el: a büntetések egyetlen célja ugyanis nem valamiféle bosszú, hanem a rosszak elvezetése a jó felé.
Én ezt ateistákkal folytatott vitákban úgy szoktam leírni: Isten parancsolata és büntetése pont olyan, mint amikor az anya megtiltja kisgyermekének, hogy belenyúljon a konnektorba, majd a szót nem fogadó gyereket megszidja. Nem arról van szó, hogy az anya meg akarja fosztani a konnektorba nyúlás nagyszerű élményétől a gyermekét, hiszen ez nem nagyszerű élmény, hanem egészségre veszélyes élmény, s nem arról, hogy az anya mérges, amikor gyereke nem fogad neki szót. Ugyanez a helyzet Isten esetében: a parancsolatok nem öncélúak, csakis az ember javát szolgálják, a büntetés pedig csakis eszköz ehhez.
Dehát mégis ki akarna bölcs és nyomorgó életet? Minden ami történik bárkivel a sors következménye, a sors pedig nem más, mint Isten gondviselése. Ami rosszat ad a sors, az mindig része egy nagyobb tervnek. Ez a sors mindent magában foglal. Ezt a magyarázatot már láttuk a sztoicizmusban.
De ha ez így van, akkor hol az emberek szabad akarata? S éppen ez a mű legfontosabb részének kezdete
Van-e véletlen? Nincs abban az értelemben, mint valami, ami kívül áll az oksági láncon. Nem lehet, mert Isten mindent a kezében tart a világbeli renden keresztül. A semmiből csak Isten képes teremteni, a véletlen pedig pontosan ezt jelentené, azaz nem lehetséges véletlen. Ami véletlennek tűnik, az nem az, hanem csupán nem várt következmény. Ha valaki a kertjében dolgozik, s ott aranykincset talál, az nem áll kapcsolatban sem a kincset valamikor elrejtett ember akaratával, sem a kincset megtaláló akaratával. Ezt persze ebben az értelemben tekinthetjük véletlennek, ha akarjuk, de ez a valóságban ugyanígy része több oksági lánc összekapcsolódásának és természetesen a sorsnak is.
De ha ez így van, létezik-e egyáltalán szabadság? Kell lennie, hiszen nélküle nincs értelmes élet. Mindenki képes választani a dolgok közül, választva azt, amit jónak vél, s elutasítva azt, amit rossznak hisz, Isten pedig képes az emberek akaratát valósággá tenni. Az isteni igazságtól távol álló ember, különösen azok akik rabjai káros vágyaknak, nem rendelkeznek a helyes döntéshez szükséges bölcsességgel. Isten mindezt előrelátja.
Ebből viszont következik az a probléma, hogy hogyan lehetséges szabad akarat, ha Isten előre lát mindent? Ha előre tudja ki mit fog „szabadon” dönteni, akkor ez miféle szabad akarat?
Ha az előrelátott események nem szükségszerűek, azaz lehetnek a dolgok másképp is, akkor viszont az isteni gondviselés csak sejtés, ami azt jelentené, hogy Isten nem mindenható.
Ennek megoldása lehet: nem az szükségszerű, amit Isten előrelát, hanem azt látja Isten előre, ami szükségszerű, de ezt a megoldást Boëthius elutasítja. Hiszen ez arról szól: a jövő tudása a szükségszerűség oka, vagy a jövő szükségszerűsége a előrelátás oka. De képtelenség lenne azt tagadni, hogy a az előrelátott történések bekövetkezte szükségszerű. Ha pl. a tudás arról, hogy valaki le fog ülni egy székre igaz, akkor az illető le fog szükségszerűen ülni, ha pedig igaz, hogy valaki le fog ülni egy székre, akkor az erről szóló előrelátás szükségszerűen igaz.
Bárhogy is nézzük, mindenképpen fennáll a szükségszerűség: vagy maga a történésé vagy az előrelátásé. Viszont az illető személy nem azért ült le, mert az erre vonatkozó tudás igaz, hanem ellenkezőleg: a tudás azért volt igaz, mert az esemény bekövetkezett. Azaz az igazság a történésből következik, miközben a szükségszerűség mindkét oldalon fennáll.
A helyzet ugyanez a jövőt illetően: a jövő nem azért lesz, mert előre lett látva. Viszont ez megint a szabad akarat ellen szól. Azonban képtelenség azt mondani, hogy a történések okozzák Isten mindent előrelátását, tehát nem állíthatjuk, hogy a történések bekövetkezte okozza Isten mindenhatóságát. Amikor bármit tudunk biztosan valamiről, az a dolog szükségszerűen az, amit tudunk róla, ebből következően ha valamilyen jövőbeli eseményt biztosan tudunk, akkor az szükségszerűen be fog következni.
Ha bárminek be kell következnie, de ez a bekövetkezés mégse biztos, akkor azt nem lehet előrelátni. A tudásnak meg kell felelnie a valóságnak, azaz miféle isteni tudás lenne az, ami ennek nem felel meg, mert csak bizonytalanságot lát előre? Ezzel semmivel sem több az emberi tudásnál, hiszen az ember is képes „előrelátni”, hogy valami lesz vagy nem lesz. Isten tudása nem lehet ilyen jellegű, nem lehet homályos.
De ha viszont Isten mindent hibátlanul lát előre hibátlanul, akkor hol az ember szabadsága? Minek jutalmaz és büntet akkor Isten? Hiszen e logika mentén, se a bűnös nem felelős bűnéért, s ez igaz ember a jótettért, erényéért, mindez szükségszerűség csak. Minek az embernek küzdenie, minek imádkoznia? Hiszen minden csak egy előre elrendezett, megváltoztathatatlan oksági lánc része.
Valójában az ember egyszerűen képtelen megérteni az isteni előrelátás jellegét! A valóságban az isteni előrelátás nem akadályozza a szabad akaratot, a jövő tudása nem jelenti azt, hogy a tudás szükségszerűen okozná a jövőt. Ha pedig így van, akkor nincs ok azt hinni, hogy a a szabad akarat általi cselekvések eredményei egy meghatározott eredményre korlátozódnak.
Képzeljük most el, ha nem lenne isteni előrelátás! Ebben az esetben semmi se lenne szükségszerű.
Most pedig képzeljünk el előrelátást, de bármilyen szükségszerűség nélkül, azaz tökéletes akaratszabadsággal. De ha van előrelátás, az mindenképpen azt jelenti, hogy a dolgok úgy fognak zajlani, ahogy az előre van látva, akkor is ha nincs szükségszerűség. De hogyan lehetne olyan magyarázat, mely szerint valami mindenképpen meg fog történni, szükségszerűség nélkül? Egy példa: a kocsihajtókat nézve azok mozdulatai szükségszerűek? Nem, hiszen ha így lenne, nem lenne helye a kocsihajtók szaktudásának.
Tehát a jövőbeli történések nem szükségszerűek a jelenből nézve. Számtalan jövőbeli esemény van, melyekre semmi se utal a jelenből szükségszerűen. Ahogy a jelenbéli történések tudása sem jelenti azt, hogy azok szükségszerűek, ugyanez a helyzet a jövőt illetően.
Dehát lehetséges-e olyan előrelátás, mely olyan történésekre vonatkozik, melyek bekövetkezése nem szükségszerű? A hibás felfogás onnan ered ahonnan az a nézet is, hogy a dolgok megismerése a dolgok lényegétől függ, miközben a megismerő képességétől függ a valóságban. Minél magasabb szintű a megismerő képesség, annál pontosabb a megismerés. A legmagasabb szintű megismerés Istené, s ennek képessége ugyanúgy nem fogható fel az emberi értelemmel, ahogy pl. csak a látás képtelen felfogni azt, amit az emberi értelem képes felfogni. Pl. ha látunk 2 hajót a tengeren, s az egyik kisebbnek látszik, tudjuk értelmünkkel, hogy a kisebb esetleg nagyobb, csak messzebb van. Az isteni megismerés határtalan, így mindenre képes, s ezt képtelenek vagyunk emberi értelmünkkel felfogni.
Isten örökkévaló, ami tökéletességet és végtelenséget jelent. Bármi, ami az időben létezik a jelenben, az a múltból a jövőbe mutató folyamat része, s nincs semmi olyan az időben, ami képes mindent átfogni. A jövő még nem fogható meg, a múlt pedig már elveszett, minden csak jelen, ami mindig csak egy pillanatnyi átmeneti időtartam. Ami viszont örökkévaló, az mindezen kívül áll, azaz mindent egyszerre átfog. Istennek tehát minden esemény jelen.
Az isteni előrelátás nem a dolgok természetét és tulajdonságait változtatja meg, nem hatja a dolgokat ítéletével, hanem mindent egységesen lát: a sétáló ember nem-szükszégszerű mozgása és a Nap szükségszerű felkelése ugyanúgy része. Isten tudja mi lesz a jövő, minden szükségszerűség nélkül is. Az Isten szempontjából biztos jövő az emberek szempontjából teljesen szabad.
Két szükségszerűség van tehát: egyszerű és feltételes. Az egyikre példa, hogy az emberek meghalnak. S másikra: hogy egy ember éppen sétál. Az utóbbi nem szükségszerűség emberi értelemben: nem vonatkozik rá pl. semmilyen természeti szabály, de Isten előrelátja jelenként azt, ami a szabad akarat alapján emberileg jövő. A feltételes szükségszerűség nem múltbéli események következményeként következik be.
Isten tökéletes egyszerűsége tehát nem változtat az ember szabad akaratán. Azaz a jók jutalmat kapnak, a rosszak büntetést, érdemes az erényt keresni, a bűnt kizárni.
