Jellemzően minden népnek van valamilyen tipikus közmondása vagy vicces mondása, mely jellemzi az adott nép lelkületét.
A magyaroknál ez talán az „Okos enged, szamár szenved.”, melyet egyébként marhára utálok túlértelmezése miatt.
A kubaiaknál ez a „Niño que no llora, no mama.” mondás, melynek van magyar verziója: „Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.”. Szó szerint a kubai közmondás: „A gyerek aki nem sír, nem szopik.”.
Az oroszoknál a csúcs közmondás – melyet az átlag nyugati képtelen megérteni, pedig a legjobban fejezi ki az orosz lelket – a „Работа не волк – он в лес не убежит.” – szó szerint: „A munka nem farkas – nem szalad el az erdőbe.”. Minden magyar megérti mit jelent, pedig ilyen magyar mondás nincs.
Az amerikaikat talán legjobban a „You can’t make an omelet without breaking eggs.” jellemzi, mely a pragmatizmus dicsmondása tulajdonképpen.
A bolgár csúcs mondás egyértelműen a „Преклонената глава сабя не я сече.” – „A lehajtott fejet nem vágja le a kard.”. Mélyen a török időkből származik. A bolgár értelmiség jellemzően gyűlöli ezt a mondást. Pedig nem kell ezt úgy értelmezni, ahogy szokás: adjuk meg magunkat az erősnek, akkor az nem tapos el minket, ugyanis a mondás nem ezt jelenti. A mondás fő üzenete: ne harcolj nyíltan a túlerővel szemben. Ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyet is kell érteni a túlerővel. Csak úgy kell tenni mintha.
S bizony máig ez jellemzi a bolgár lelket. Sose szabad pl. emiatt nagyon sarokba szorítani egy bolgárt, majd kicsikarni belőle valamilyen ígéretet – ugyanis meg fogja ígérni, majd a legelső pillanatban – amikor az illető már nem érzi magát sarokba szorítva – egyszerűen nem fogja betartani. S nem fogja ezt erkölcsi rossznak érezni, sőt erkölcsileg azt fogja rossznak tartani, aki olyan helyzetbe kényszerítette őt, melyben valamit meg kellett ígérnie, pedig azt esze ágában se volt megtenni.
A bolgárokkal mindig az a jó tárgyalási taktika, hogy szabadnak érezzék magukat, s legyen a megbeszélt dologból nekik is hasznuk. Ha ez teljesül, már erkölcsi rossz lesz az ígérete megszegése, s az átlag bolgár ezt nem fogja megtenni.
Ennek be nem tartása máig bajokat okoz. Magam láttam ilyesmit. A magyar turista nyaralóhelyet foglal Bulgáriában, abszurd módon lealkudja az árat. A bolgár fél kényszeresen elfogadja, mert éppen nincs más érdeklődő. Aztán pedig a bolgár fél azonnal keresni fog mást, aki többet fizet, s a magyar fél hoppon marad. Szóval: nem szabad soha túl jó üzletet kötni egy bolgárral.
A politikában ez szintén így van. Nagyon szoktam mosolyogni, amikor különféle brüsszeli jelentésekben kijön, hogy mekkora „éltanuló” ez a Bulgária, különösen mostanában a „rossz” magyarok és lengyelek hátterén nézve. Örülnek ám Brüsszelben, hogy míg mások „akadékoskodnak”, addig a bolgárok mindenre rábólintanak, sőt aztán jogszabályba is foglalják a megállapodást viszonylag gyorsan. Az már elsíklik, hogy aztán lényegileg sose teljesül a megállapodás a valóságban. Amit Bulgária nem akar teljesíteni, arra rábólint, törvényt hoz róla, majd… nem teljesíti. Brüsszeli ésszel nem érthető ez a magatartás, nem is igen foglalkoznak vele, míg ott van a lengyel és magyar „probléma”.
Mostanában nagy a döbbenet Brüsszelben, hogy Észak-Macedónia EU-tagságával kapcsolatban Bulgária nyíltan nemet mondott. Nagyon szokatlan. De ez ritka dolog: egyszerűen ez a kérdés annyira sérti a bolgár nemzeti érzést, hogy itt nem megy még a formai rábólintás se. De ez az első és egyetlen eset eddig, amikor Bulgária valamiben nem adott igazat az EU-nak.
Még előző munkahelyemen volt egy vicces délutánom ezzel a lehajtott fej módszerrel. Jön egy dörgedelmes ímél minden dolgozónak a kólcenterben. Ebben felvázolásra kerül az a „súlyos” probléma, hogy a dolgozók nem öltözködnek „illő” módon.
A dolog háttere: a cég amerikai központjából valaki látogatni jött, s szúrta a szemét az emberek öltözéke. Így aztán összeülhetett valami „bizottság” a „helyzet” megoldására. Nyilván nem voltam személyesen jelen (nem voltan semmilyen, akár alsószintű vezetői pozícióban se a cégnél), de el tudom képzelni a tanácskozást: az amerikaiak elmondták, az USA-ban hogyan öltöznek a dolgozók, mire a bulgáriai részleg meg rábólintott vita nélkül.
Aztán jött az ímél, súlyos mondatokkal, hogy mekkora probléma mindez, s hogy mindenki működjön közre megoldásában. Először még meg is ijedtem, mert én személyesen abszolút szabálysértőnek bizonyultam: nem kötelező ugyan a rendes ing, de galléros póló kell helyette, márpedig én mindig sima, gallértalan pólót viselek. De eztán megnyugodtam.
A legviccesebb: részletes bemutató is jött az ímélhez képekkel: LÁNYOK és FIÚK felosztással. Pl. a fiúk ne jöjjenek strandpapucsban vagy rövidnadrágban, ne legyen rajtuk izompóló, gallértalan póló, stb. A lányoknál persze hosszabb tilalmi lista volt, ennek egyik pontja elgondolkoztatott: a cicanadrág nem tilos, de csakis akkor viselhető, ha felül olyan blúz vagy pulóver van, mely a fenék alatt ér véget. Végülis ezt nem tartottam gondnak, szerintem is jobban áll feneket takaró felsővel a cicanadrág. De mivel a cicanadrág a kedvenc női ruhám, kicsit féltem, nehogy a kolléganők ezután ritkábban hordják ezt a ruhadarabot.
Aztán indultam hazafelé. Beszállok a liftbe, ahol már bent van a személyzeti osztály (HR) vezetője, egy 40 éves csaj, akit jól ismerek. Önkéntelenül végignézek rajta, s mit látok: műbőr cicanadrág, a fenék közepén végződő blúzzal! S ez a csaj ugyanaz volt, aki a dresszkódos ímélt aláírta másfél órával korábban!
Azonnal világos lett: nem kell komolyan venni az új szabályokat. Ezt mindenki pont ugyanígy értelmezte, kivéve pár még frissen az országba érkezett külföldi kollégát. S még én voltam az egyik legenyhébb szabálysértő, mert én eleve mindig hosszúnadrágban jártam be, azaz csak a gallértalanságom sértette a szabályzást. Viszont az egyik „laza csávó” kolléga már másnap rövidnadrágban, lyukacsos izompólóban, s strandpapucsban jelent meg.
Gondolom, a cég helyi vezetése boldogan jelentette a kaliforniai központba: dresszkód lett bevezetve! Azt persze biztos nem tették hozzá: senki nem tartja be, még maga a vezetőség se.
